Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Bikov segített neki talpra állni, s kettesben, imbolygó léptekkel a kihűlő jármű tőlük száz méterre magasodó tömbjéhez vánszorogtak. Átkeltek egy széles, feketéllő hasadékon, majd futásnak eredtek. Jurkovszkij elsőnek próbált bemászni a nyíláson, de visszazuhant.

Bikov félretolta őt, és maga mászott be.

A nyílás erősen megolvadt, ovális alakot vett fel. A páncél még izzott, a forróság behatolt a különleges védőöltözék alá, s tűrhetetlenül perzselte testét. Bikov a sötét keszonban hiába tapogatózott a kapcsoló után, amikor nem találta, felkapcsolta sisakján a lámpát. A zsilipkamra ajtaját nem sikerült kinyitni.

— Anatolij Boriszovics! Jermakov elvtárs! — hívogatta kétségbeesetten, s hirtelen rádöbbent: mindhiába. A parancsnok meghalt.

A robbanás okozta hőmérséklet túlságosan magas volt, minden megolvadt. A Fiú egy ideig fehéren Izzott, Jermakov pedig, amikor magára hagyták, sisak nélkül volt. Ott, a jármű belsejében minden összeégett. Minden — a parancsnok is… Vége…

— A nyílást, a nyílást, az ördögbe is, gyorsabban! — Jurkovszkij bemászott a zsilipkamrába, a belső ajtóhoz ugrott, s meglökte.

Egész testével nekifeszült, s Bikov csatlakozott hozzá. Hiába!

Jurkovszkij vadul verte öklével az acéllemezt.

— Körbe kellene vágni… — hörögte Bikov.

— Mivel, Petrovics? Gyerünk a vészkijárathoz, a vészkijárathoz!..

Bikov kiugrott a szabadba. A másik, a tartalék kijárat, melyet sohasem használtak, a jármű tatjában volt. Amikor azonban megkerülte a terepjárót, megértette, hogy minden elpusztult. A Fiú erőteljesen belesüppedt a magas hőmérséklettől megpuhult talajba, s beleolvadt. A nyílás lejjebb volt, mint a kemény, megolvadt kéreg, s lehetetlen volt odaférni hozzá. A Fiú halott, az élők számára hozzáférhetetlen erődítménnyé vált. Jermakov el van vágva a külvilágtól, s halott. Halott! A parancsnok meghalt!

Bikov fáradtan leereszkedett a forróságot árasztó, összetúrt földre, s kezét arcához emelte. Ujjal beleütköztek a sisak sima rostélyába…

Johanicsot odavonszolták a Fiúhoz, s kényelmesebben leültették. Bikovnak jó néhány percébe került, amíg magához térítette Jurkovszkijt. A geológus egyre a halott jármű körül körözött, se látott, se hallott, s semmire nem felelt. Bikov vállon ragadta, erőteljesen megrázta, erre társa magához tért, s engedelmesen követte.

Dauge még mindig nem tért magához. Nem volt gyógyszer, kötszer.

Nem volt mivel betakarni társuk összeégett lábát. A sisakot sem lehetett lehúzni róla, hogy megitassák vízzel — a robbanás után még túlságosan magas volt a hőmérséklet, több mint 80 fok.

Jurkovszkij és Alekszej Petrovics óvatosan lerakták Johanicsot, turkáltak hátizsákjaikban, rongyokkal csavarták be sebesült lábát. Próbálták mesterséges légzésben részesíteni, de maguk sem tudták, miért teszik, s ruhája rongyaival igyekeztek betakarni meztelen testét az égető szél elől. Bikov percenként megnézte kézi hőmérőjét, a hőmérséklet azonban csak lassan csökkent.

— Meg fog halni — szólalt meg Jurkovszkij. — Másodfokú égési sérülései vannak. Rosszul áll a szénája…

— Hallgass! — üvöltött rá dühbe gurulva Bikov.

— Alekszej! Kúszik — dünnyögte Jurkovszkij mintegy félálomban. — Nézd, kúszik!

— Micsoda? — Alekszej Petrovics körbepillantott, s rögtön megértette.

A Fiú körül lassan, de észrevehetően összezárult a vörös hártya köre. A bíborszínű massza minden oldalról közeledett, eljutott a szörnyű föld alatti robbanás centrumához, amely felgyújtotta a Fiút, s ahol most hatalmas, helyükből kifordított és megolvadt kőtömbök emelkedtek. A mély, fekete tölcsér felett füstfelhők törtek a magasba.

— Ellep — folytatta Jurkovszkij. — összegyűr, széttapos… El kell menni.

— Hová? — Bikov körbepillantott a látóhatáron: a málnaszínű hártya mindenfelől közeledett.

Jurkovszkij nagy nehezen felegyenesedett, Daugéhoz hajolt, s óvatosan hóna alá nyúlt.

— Fogd, Alekszej! Bezárkózunk a Fiúba. Lehet, hogy ott ki tudjuk várni…

Johanics panaszosan felnyögött, amikor átpréselték a szűk nyíláson. A zsilipkamrában még borzasztóan meleg volt, melegebb, mint kint.

— Uramisten! — állapította meg kétségbeesetten Alekszej Petrovics, amikor a hőmérőre pillantott. — Kilencven fok!

Leheveredett a felizzott padlóra, s Daugét magára húzta. Jurkovszkij sietve megpróbálta bezárni a nyílást. Ez azonban nem sikerült: mind a nyílás, mind a fedőlemez elveszítették eredeti alakjukat.

Valahogy mégis rögzítette a nagydarab, forró műanyag lemezt, majd kinézett a résen.

— Mindjárt felmászik a terepjáróra… Nem kerüli ki az akadályokat, felmászik rájuk… Majd meglátjuk.

Ellépett a réstől, s leült a sötétben. Alekszej Petrovics hallgatott, a kinti zajokat s Dauge hörgését figyelte, érezte, ahogy az elviselhetetlen forróság a hátát nyaldossa. Halálra vannak ítélve. A Fiú elpusztul, nincs élelmük, oxigénük, vizük… Johanics rosszul van, borzasztóan rosszul. Mit tehetnének érte? Legalább valamit, az sem baj, ha nem lesz hasznára, de legalább tegyenek valamit, ha más nem maradt hátra…

A Fiú összerezzent, a résen áttörő vörös fény erősödött.

Csikorgás, recsegés hallatszott — a vörös hártya felkúszott a megnyomorított terepjáróra.

Félóra múlva a hőmérséklet hatvan fokra csökkent, Alekszej Petrovics óvatosan lehúzta Daugéről a sima sisakot, s félig nyitott ajkai közé öntött egy korty narancslevet. Johanics félrenyelt, kinyitotta szemét, tekintete tele volt szenvedéssel. Bikov megsimogatta barátja borostás arcát, s ismét visszatette a sisakot fejére.

— Hol vagyunk?

— A Fiúban, Johanics báratom… Megsebesültél.

— Úgy fáj… A lábam… Mi történt, miért van sötét? Miért nem haladunk?

— Robbanás történt, Johanics — felelte Jurkovszkij, s elhallgatott, nem volt elég ereje, hogy végigmondja, amit akart.

— Igen… robbanás… Emlékszem. A földhöz vágott és összeégetett…

Vlagyimir, te érted, Mi ez?…

A föld alatt felrobbant egy atommáglya… Emlékszel… vitatkoztunk rajta… Nem volt szerencsénk… Éppen alattunk…

Dauge szaporán, szaggatottan lélegzett. Alekszej Petrovics teljesen kinyitotta az oxigéncsapot.

— Jó, jó… Még… — Dauge mélyeket és mohón lélegzett. — Hol van Jermakov? Miért hallgattok? Alekszej! Mi történt?…

— Grisa, a Fiú elpusztult… — Jurkovszkij hallgatott egy darabig, majd lassan végigmondta: — Jermakov is meghalt…

Dauge hangja elcsuklott, s a geológus ismét elveszítette eszméletét. A Fiú remegett… valami megcsikordult a páncélon, a rosszul zárt ajtó résein vörös fény vetődött be. Jurkovszkij hirtelen halkan megszólalt: — Griska, Griska, térj magadhoz! Elmegyünk innét… Karon viszünk magunkkal! Grisa!

Dauge reszketve, félálomban hívogatta Mását, és sírt.

Bikov tenyerébe fogta bajtársa súlyos, sisakos fejét, s magához szorította. Dauge elhallgatott.

— Meghalt? — kérdezte idegen hangon Jurkovszkij.

Bikov megcsikorgatta a fogait.

— Nem. Dauge nem halt meg. Magunkkal visszük, világos? Amíg élünk…

— Magunkkal visszük…

Jurkovszkij a nyíláshoz lépett, rátámaszkodott, s alig hallhatóan mondta: — Hat év együtt… A Hold, a Mars pusztaságai…

Váratlanul erőteljes, határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Körös-körül éjszaka volt, sötétség… Messze-messze, saját erejétől reszketve, dübörgött az Urán Goikonda, s a látóhatár fölött füstös, tűzzel átitatott hajnalpír terjedt szét…