Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Jermakov ceruzája hegyével a mocsártól délkeletre eső, apró, vörös körre mutatott.

— Nos, ez az a pont. Látja, hogy a mocsártól távolabb van… Pontosan innen engedték fel a rakétákat, természetesen ha egyáltalán rakéták voltak.

A bemérés pontossága — öt-hét kilométer.

— Hogyan és miért szállt át ide a Hiusz?

— Nem mondtam, hogy ez a Hiusz. De…

— Mi?

Jermakov összegörnyedt, s megsimogatta beteg lábát.

— Nos, Bikov. Most a Hiusz leszállóhelyéhez megyünk. A mocsárhoz. A rakétákat egy másik expedíció is felbocsáthatta, akik tudták, hogy mi ebben a körzetben tartózkodunk. Lehetséges, hogy automatikus vezérlésű teherűrhajó. De az is lehet, hogy semmi nincs ott. Láthattunk légköri felvillanásokat is…

Különös módon egybeesnek azonban a mi megbeszélt jelünkkel.

— Pontosan húsz nulla nullakor? — kérdezte Bikov.

— Húsz óra tizenkét perckor — pontosította hidegen Jermakov.

— Mihail pedig, ha valami történik… pontosan húsz órakor kellett, hogy jelzést adjon?

— Igen.

Bikov világosan érezte, ahogy a rossz előérzet fagyosan összeszorítja szívét.

— Nagyon furcsa módon szakadt meg az összeköttetés — folytatta Jermakov, mint aki hangosan töpreng. — A hangszóró zúgni kezdett, és ez szinte teljesen elnyomta Krutyikov hangját. Az volt az érzésem, hogy izgatottan engem szólított! Túlságosan is izgatottan… Utána csönd lett.

Immár harmadik napja hallgat.

Bikov föléhez hajolt. Szeme, akár egy macskáé, egy pillanatra felcsillant a kabin félhomályában.

— Így vagy úgy, egy térképet magának adok. Rejtse el és tartsa magánál. Mindig legyen magánál. A második nálam marad, ide teszem, az asztalba. Bármi történjen, irány a mocsár.

Ne keressen új utat. Nincs vesztegetni való időnk. Tartson mindig a Hiusz felé. És csak akkor, ha a Hiusz nem lesz az ingoványban…

Bikov visszafojtotta lélegzetét.

— Egyébként remélem a legjobbakat — fejezte be Jermakov olyan hangon, hogy Bikov megértette: a parancsnok egyáltalán nem reménykedik a jobbik esetben.

Néhány másodpercig hallgattak.

— Nos, ez minden, amit mondani akartam magának. Tartsa az irányt a mocsár felé! — Jermakov halkan köhintett, s a rádiókészülék felé fordult.

A Fiú, a kőtörmeléket maga alá gyűrve, ismét nekilódult.

Bikov már nem törődött Jurkovszkij nyögdécselésével. A sebességmérő mutatója elhagyta a harmincas számot. A terepjáró gyorsított.

“A Hiusz — gondolta Bikov. — Mihail Antonovics… Csak nem történt valami baj? Csak nem pusztult el a űrrepülő?”

Beesett, beteges, lázrózsáktól vörös arcát hátravetve horkol a szerencsétlen Dauge. Iszonyatos, felfoghatatlan betegség kínozza. Mi ez? Semmilyen gyógyszer nem segít. “Ugyanaz a láz, ami elpusztította a cseh űrhajó legénységét” — mondta Jurkovszkij. Homoki láz. De miért csak Johanics kapta el? Itt, a Fiúban mindnyájan egyforma körülmények között voltak. Igaz, ott a sziklák között, amikor az eltűnt Bogdant keresték, Dauge egyszer sisak nélkül mászott ki a járműből, s elég sokat nyelt a porból… De ha ez homoki láz, az a bizonyos, akkor Johanicsnak, a derék és becsületes Daugénak, nagyon sanyarú sora lesz. Jermakov mondta: “A kék égbolt bármely betegség esetében a legjobb orvos.” De mi van, ha még sokáig, nagyon sokáig nem pillantják meg a kék eget?… Szegény Johanics!

Bikov szeme begyulladt. Bal kezét lekapta a gombokról, s óvatosan megdörzsölte duzzadt szemhéját.

— Fáj? — kérdezte váratlanul Jermakov.

— Igen. Izgat…

Jermakov óvatosan átült a szomszédos székre, s a sebességmérőre nézett. Óránként negyvenöt kilométer.

Kevés. A terepjáró a köveket aprítva megrendült, lánctalpa megcsörrent. “Az ördögbe!” — nyögött fel hátul Jurkovszkij.

A sebességmérő mutatója már a hetvenes számnál remegett…

…A Fiú nem volt messze a sziklavonulattól, amikor Bikov vörös foltokat és csíkokat figyelt meg előttük útjukon, melyek fölött nehéz, lilás gőz vibrált. A szokatlan tűzfolyam elállta a Fiú útját. Bikov megállította a terepjárót, s halkan hívta Jermakovot. Egy Ideig mindketten a kémlelőnyílás fölé hajoltak, s némán szemlélték a különös jelenséget.

— Megpróbálunk átjutni? — kérdezte végül Bikov.

Jermakov bizonytalanul csóválta a fejét.

— Nem… nem érdemes. Jobb, ha megpróbáljuk megkerülni.

— Mi lehet ez?

— Fogalmam sincs… Menjünk közelebb a terepjáróval.

A Fiú lassan kúszott még kétszáz métert s megállt. A fekete talajon élénkvörös fényben kacskaringós csíkok villództak. A távolban, a lilás ködfüggöny mögött tömör málnaszín folttá olvadtak egybe. Úgy tűnt, hogy izzó láva ömlik valahonnan, s beborítja a sivatagot. Bikov látta, ahogy lassan, emberi szem által szinte észrevétlenül közeledett a vörös folt egy hatalmas, fekete hömpölykőhöz. A kő lábánál felemelkedett, megduzzadt, s felkúszott a sziklára…

— Mozog — dünnyögte Jermakov.

A szikla eltűnt a mozgó, vörös tömeg alatt. — Mi az ördög!

— Menjünk ki és nézzük meg! — javasolta határozottan Jermakov.

Gyorsan felállt, de akaratlanul is felnyögött, s visszazuhant az ülésre. — Nem, nem tudok járni… Ébressze fel a geológusokat, Alekszej Petrovics.

Egy kis időbe telt, amíg el tudták hagyni a terepjárót.

Valami elképesztő iszonyatot sugárzott a málnavörös massza. Még Jurkovszkij is elhallgatott, amikor Bikov óvatosan felajánlotta:

— Odamehetünk, és manipulátorokkal Is megvizsgálhatjuk ezt a micsodát…

— Megtehetjük — erősítette meg bizonytalanul Dauge. — Szerintem ez nem láva…

Jermakov lehajolt, s fintorogva a lábát tapogatta.

— Legyenek óvatosak. A legkisebb veszély esetén térjenek vissza a terepjáróba. Elmenekülni mindig lesz idejük. Nagyon lassan mozog.

A zsilipkamra ajtaja előtt Bikov hátrapillantott Jermakov görnyedten ült az irányítópultnál, s nem vette le tekintetét a bíborvörös csíkról, amit a kémlelőnyíláson keresztül látott. Nem vette magára a különleges védőöltözetet, s Bikov a képernyő rózsaszín fényében látta keményen ökölbe szoruló kezét…

A remegő, kocsonyás tömeg oldalvást haladt előre, s hatalmas félkörben ölelte körül a terepjárót. Előrenyújtott, hosszú csápjai mintha letapogatták volna a talajt. Csillogó, lilás köd emelkedett a mozgó vörös szőnyeg fölé. A fülhallgatóban a Golkonda távoli zúgása, egyenletes csikorgó zaj hallatszott: a bíborszínű folyam köveket, hömpölykövek szilánkjait sodorta magával.

— Meglepően hasonlít egy élőlényre — dünnyögte Dauge.

— Ne beszélj ostobaságokat, Grigorij! — szólt rá Jurkovszkij.

— Ez élőlény, nézz a csápjaira: keresik az utat a sziklák között…

— Semmit nem keresnek…

Dauge lehajolt, felemelt egy követ, s így szólt: “No, lesz, ami lesz!” — s a követ a vöröses kocsonyába hajította. Bikov, aki nem tudta ezt megakadályozni, minden izmát megfeszítve, készen állt bármilyen kellemetlenségre. Azonban semmi nem történt.

A kő ráesett a vörös felületre, felugrott, egy ideig gördült, majd feketedve megállt. Rózsaszín füstcsíkok emelkedtek a magasba körötte. Majd a kő eltűnt, mintha felolvadt volna — a vörös kocsonya beszívta.

— Normális hőmérsékletű — közölte Jurkovszkij, s a kézi hőmérőt nézegette —, ötvennégy egész háromtized.