Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— A látóhatárt?

— Igen, igen, délről, a mocsár felől…

— R-r-rendben.

Bikov, amikor éjszaka felébredt, észrevette, hogy Jermakov a rádiókészüléknél ül. Összeköttetés most sem volt. A Hiusz egész éjjel hallgatott. Egész éjjel s másnap egész nap…, A harmadik, utolsó irányjelző állomást rendkívül gyorsan, kevesebb, mint tíz óra alatt sikerült felállítaniuk. Jermakov kimászott a Fiúból; erősen bicegve végigsétált a szelén-cérium szövet rugalmas, homokkal és kaviccsal beszórt felületén, ellenőrizte a kapcsolási rajzot, majd működésbe hozta a berendezést.

Az űrhajósok körülállták a homályosan csillogó kis tornyot, és hallgattak. Semmi nem változott. Ott, ahol sisteregve fortyogott a Golkonda uránkatlana, mint régebben, ismét bíborszínű fal emelkedett a magasba. A talaj reszketett a lábuk alatt. Délen, áthatolhatatlan sötétben forgószelek száguldottak a fekete sivatagban. A jelzőállomás alig hallhatóan fütyült, s a láthatatlan, vékony rádióhullám gyors köröket írt le az égbolton — a látóhatártól az égbolt csúcsáig és vissza, mintha óriási, végtelen spirált tekerne le.

A munkát befejezték. A Fiú távozik, a Hiusz pedig felszáll a gigászi mocsárból, s visszatér a Földre. A fekete ég még sokszor borul majd bíborszínű fénybe, tucatszám érkeznek majd az űrhajók, a három alacsony kis torony pedig makacsul küldi az éterbe hívójeleit: “Itt a leszállóhely, itt a Golkonda, világűr óceánjainak vándorai, itt van utatok célja!”

— Tehát… az Urán Golkonda egyes számú űrrepülőtere készen áll az első űrhajók fogadására — jelentette ki csengő hangon Jermakov. 19… szeptember tizenhatodikán, tizenhét óra negyvenöt perckor.

Mindnyájan hallgattak. Jermakov felemelte kezét, s ünnepélyesen, hangosan és jól érthetően kijelentette: — Mi, a Hiusz szovjet űrhajó legénysége, a Szovjetunió nevében kijelentjük, hogy mostantól az Urán Golkonda minden kincsével együtt az emberiség közös tulajdona.

Bikov az irányjelző állomáshoz lépett, s széles lobogót tűzött az állomás hatszögletű árbocához. A szél belekapott, és kifeszítette a vörös, a bíborszínű félhomályban majdnem feketének tetsző, aranycsillagos, sarló-kalapácsos zászlót, hazájuk lobogóját.

— Hurrá! — kiáltotta Jurkovszkij, s Dauge összecsapta tenyerét.

Az ünnepélyes szertartás ezzel véget ért.

Jermakov miután visszatért a terepjáróba, rögtön odaült a készülékhez, Jurkovszkij pedig levette sisakját, kinyújtózott, elkeseredetten ásított, s az ágyára zuhant.

— Tehát, Johanics, mivel kínálsz meg? — érdeklődött.

Bikovnak ekkor eszébe jutott: ma van Johanics születésnapja. Még amikor az első irányjelzőt szerelték, Dauge célzott erre, s ünnepélyesen meghívta őket, hogy “megfelelő ételek és italok elfogyasztásával s illő beszédekkel ünnepeljék meg ezt a nevezetes dátumot”.

Versben hívta meg őket: Az estélyen, mit én adok, kéretik megjelenni.

Ne feledjék a divatot, s a fürdést. Elég is ennyi.* A versrészleteket Erdődi Gábor fordította Bikov kedélyesen elmosolyodott, s megkérdezte: — És hol vannak az ígért ínyencfalatok?

Dauge sürögni-forogni kezdett, keresgélt hátizsákjában — előhúzott egy gondosan papírba csomagolt üveget, két doboz ringlit s egy vastag tábla, lett füstölt szalonnát.

Mindezek a finomságok nem tartoztak az űrhajósok szokásos étrendjéhez. Dauge ügyeskedve, titokban hozta ezt magával. Bikov szalvétát terített az asztalra, a tálalószekrényből poharakat, villákat s polietliénzacskóból kenyeret húzott elő.

Jurkovszkij köhintett, jelentőségteljesen megállapította: “Ez remek!” — s közelebb húzódott a sebtében összeállított ünnepi asztalhoz. A páncélozott terepjáró kabinja egyszerre ünnepélyesebb lett. Szokatlanul meghitt légkör vette körül őket. Dauge kibontotta az üveget, a szalvéta közepére állította, s élvezettel dörzsölte kezét. Jurkovszkij fésülködött. Bikov gondolt egyet s szkafandere fölé nyakkendőt kötött, ezen az ünnepelt elcsodálkozott, s egyszerre jobb kedvre derült.

Amíg a sokat ígérő készülődés tartott, Jermakov sisakját le sem véve a készüléknél ült. Számításokat végzett, majd hívni kezdte a Hiuszt.

Az éter azonban néma maradt. A hangszóró krákogott, sivított, recsegett.

Mihail Antonovics nem válaszolt. Jermakov kikapcsolta a készüléket, fáradtan lehúzta sisakját, s gondosan felakasztotta a falra. Bikov csodálkozva vette észre, hogy a parancsnok arca elsötétült és megkeményedett. Jermakovot valami nagyon nyugtalanította. Most nyugtalan, amikor végigjárták ezt a nehéz és roppant fáradságos utat, s amikor nem maradt más hátra, mint hogy kiadja az utasítást Krutyíkovnak. s várják a Hiusz megérkezését a leszállótérre? Különös… Alekszej Petrovics alsó ajkát gyűrögette.

— Barátaim, javaslom, hogy mindnyájan pihenjetek le… — Jermakov elhallgatott, s szemöldökét felhúzta, csodálkozva szemlélte barátait. — Mit találtak ki?

— Meghívom a tiszteletemre adott estélyre — kezdte csüggeteg hangon Dauge. A parancsnok arckifejezése meglepte. — Anatolij Boriszovics!

Hiszen ma ünnep van… bizonyos értelemben, befejeztük…

— Születésnapja van, Anatolij Boriszovics — jelentette ki vidáman Jurkovszkij, s az üveggel bajlódott. — Igyunk egy korty konyakot, s beszélgessünk egyet!

Jermakov rápillantott, majd a zavart Johanicsra, a derék Bikovra (aki tenyerével sietve eltakarta az ostobán felkötött nyakkendőt). Szemében meleg fény gyűlt.

— Rendben — egyezett bele, s letette a térképet, mely a rádiókészülék mellett, az asztalon feküdt.

Mindnyájan illedelmesen helyet foglaltak az abrosz körül.

— Lesz pohárköszöntő? — érdeklődött Jermakov, miközben átvette Jurkovszkij kezéből a sárga poharat.

— Feltétlenül — felelte a geológus, s ünnepélyesen belekezdett: — Ma kettős ünnep van! Ezen a napon jött a világra a nagy J. I. Dauge, és született az Urán Golkonda névre hallgató, apró leszállótér. Mindkettőjük előtt fényes jövő áll, s mindketten oly drágák szívünknek. Éljetek, viruljatok és szaporodjatok! Hurrá-á-á!

A szabadban forró szél süvített, fekete homok kavargott a Fiú körül.

Idegen, sötét éjszaka vette körül minden oldalról az élet és fény apró, kellemes szögletét.

— Remek ringli — mondta Jurkovszkij, s gondosan villájára szúrta az étvágygerjesztő, apró tekercset. — Imádom a ringlit…

Johanics megcsóválta a fejét, s ezekkel a szavakkal fordult Jermakovhoz.

— Mellesleg a ringlivel volt egy meglepő esetem.

Pontosabban nem is a ringlivel, hanem… Képzeljétek el a Góbit, sivatag, néhány sátor, geológiai expedíció.

Háromszáz kilométerre egyetlen lakhely sincs, csodás, vad vidék. S nekünk, fiatal gyakorló geológusoknak volt egy üveg konyakunk s egy doboz féltve őrzött ringlink. Vártuk a nagyszerű, ünnepélyes eseményt, hogy majd ahogy illik… — Dauge sokatmondón csettintett ujjával. — Nos, kivártuk.

Ahogy most is, eljött egyik társunk születésnapja.

Összegyűltünk a sátrunknál, az összes gyakornok, hat fiatal. Kinyitottuk a konyakot, felvágtuk a kenyeret, kezet mostunk. Megtálaltunk a teodolit tokján, s ha jól emlékszem, a többiek mohó tekintetétől követve hozzáláttam, hogy felnyissam a ringlit. Képzeljétek el, állandóan csak bárányhúst, sonkát ettünk… kívántunk valami pikánsat, alig tudtuk türtőztetni magunkat! S lám, alighogy kinyitottam…