Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Egy óra múlva, amikor Bikov vezette a terepjárót, és óvatosan kerülgette a hatalmas hőmpölyköveket, Jermakov pedig jegyzetei fölé hajolt, Dauge hirtelen hangosan suttogni kezdett: — Nézz csak ide, Vologya! Ez aztán a lelet!

— Ige-e-en, Johanics! — szólalt meg rövid szünet után, a lelkesedést nem nélkülözve Jurkovszkij. — Ez aztán a szenzáció! Hol találtad?

— Az alatt a szikla alatt, ahol a sárkány tanyát vert. Nézd csak, látszólag a kő nem túl szemrevaló, engem tüstént meglepett az alakja.

— Trilobita… Valódi trilobita! Barátaink a Földön eszüket vesztik!

— Trilobita a Vénuszon? — hallatszott Jermakov csodálkozó hangja. — Biztos ebben, Vlagyimir Szergejevics?

— No, legyünk pontosak: ez nem teljesen trilobita — kezdett Dauge a magyarázkodáshoz. — Már szabad szemmel látni a különbséget, noha nem vagyok szakember.

A hasonlóság azonban meglepő, akár a tény, hogy kövületek találhatók a Vénuszon! Amennyire előttem ismeretes, még sehol, más bolygón, nem találtak kövületre…

A különös lelet kézről kézre járt. Bikovnak is odaadták, hadd gyönyörködje ki magát benne. Apró, szürke kő volt, melyen jól kivehető minta díszelgett: nagy fejű, hosszú testű, töméntelen, hasított lábú élőlény. Dauge megmagyarázta, hogy ez a százlábú több millió éve hevert a talajban, megkövesedett, s hogy a Földben gyakran találnak hozzá hasonló, megkövesedett lényekre. Ezeket trilobitáknak nevezik. Százmillió évvel korábban ezek a parányi állatok népesítették be a földi óceánokat, majd ismeretlen okból szegénykék mind kihaltak.

— Rejtélyek, rejtélyek! — folytatta csillogó szemmel.

— A Golkonda: hatalmas rejtély; a “Vénusz fogai”: rejtély, a vörös felhők: rejtély, a mocsár, ahol a Hiusz megrekedt: rejtély; a fekete viharok; a fényfellobbanások a Golkonda fölött… S most ez a trilobita… lehetséges, hogy itt valamikor tenger volt?…

— Ez a te sárkányod, “Ophidius Dauge” — viccelődött Jurkovszkij.

— A Tahmaszib-rejtély — emlékeztette Jermakov.

— Rejtélyek és megint csak rejtélyek…

Bikov egy szót sem szólt, Bogdanra gondolt. S bizonyára mindnyájan rá gondoltak, mert jókedvük egyszerre szertefoszlott, s a beszélgetés váratlanul félbeszakadt.

Még egy nap eltelt. A Fiú sietve haladt nyugat felé, keresték a leszállóhelyet. S ismét jelentkeztek a titokzatos lények.

Dauge, aki a következő kiszállásukkor elsőnek mászott ki a terepjáró kijáratán, kiáltozva azzal ugrott vissza, hogy a Fiú lánctalpa alól gigászi kígyó kúszott elő. Bikov megfordította a járművet, s trepákot járva, hatalmas gödröt ásott lánctalpaival a gyanús helyen, a szörny azonban, úgy látszott, el tudott rejtőzni.

Jermakov utasította Bikovot, hogy legyen óvatosabb, s az most egy lépésre sem tágított a geológusok mellől. Négy gránátot vitt magával, a géppisztolyt a hóna alatt tartotta, készen arra, hogy bármely pillanatban működtesse. A napok azonban múltak, “sárkányok” pedig nem jelentkeztek, s a feszültség fokozatosan csökkent.

Bikov észrevette, hogy a geológusok megnyugodtak, kedvük derűsebb lett. Munka közben néha még évődtek is, akár a gyerekek — birkóztak egymással, teli torokból hahotáztak, jóindulatúan csúfolódtak Bikovon, megjátszottak, mintha Jermakov elöl titkolva, gyalog a füstfelhőhöz indulnának.

Bikov dühöngött, vadul kiabált velük, lelke mélyén azonban óriási és örömteli megkönnyebbülést érzett. Bogdan halála óta először került vissza minden a maga kerékvágásába.

A tízórás munkanap után “esténként”, vacsora közben Jurkovszkij és Dauge egymás szavába vágva, lelkesen ábrándozott a Golkonda torkolatához indítandó expedíciókról, vitatkoztak arról, hogyan keletkezett ez a hatalmas kráter a bolygó testén, majd váratlanul áttértek az új bolygóközi kutatások gondjaira. Jurkovszkij öklét melléhez szorítva esküdözött s fogadkozott; miután befejezik az egészet a Golkondával, kiharcolja, hogy küldjenek expedíciót a szörnyű Jupiterre, ahol Paul Dangoe elpusztult. Dauge haragosan felelte, hogy a Jupiter mindössze egy hatalmas hidrogén-buborék, s egy geológusnak semmi dolga rajta, a Jupiter egyelőre túl kemény dió az emberek számára, még foton rakétával is, s éppen ezekben az esetekben mondogatták a régi vietnamiak, hogy “ha egy orrszarvú a Holdat nézi, akkor hiába pazarolja vágyait”. Jurkovszkij megvetően prüszkölt, s ujjait behajtva igyekezett felsorolni érveit: “Először, másodszor…”

Bikov félálomban hallgatta őket, s melegség járta át szívét, élvezte a baráti s derűs légkört. Mindnyájan igaz barátok voltak, tele energiával és vágyakkal, s az expedíció sikere közelinek és biztosnak tűnt.

Egy váratlan eset azonban ismét mindent megváltoztatott.

Bikov és Dauge felderítő útra indultak. Jurkovszkij a terepjáróban maradt, hogy az anyagokat rendezze, s megírja a Golkonda környékének előzetes kutatásáról szóló jelentés vázlatát.

Bikov kelletlenül beleegyezett, hogy kettesben induljanak el. A találkozó a sárkánnyal egyáltalán nem volt kedvére.

Közel két óráig barangoltak, útjuk során azonban nem történt semmi rendkívüli. Amikor hazafelé Indultak, Bikov, aki végig zokszó nélkül elviselte Johanics főnöki modorát, a konténerek elképesztő terhét s a súlyos gránátok kemény nyomát csípőjén, hirtelen rosszul érezte magát.

A fejfájástól fintorogva vánszorgott a hatalmasakat lépdelő Dauge után, s bágyadtan azon igyekezett, hogy kényelmesebben helyezze el a terhet a vállán. (“Vajon sokáig fogják még köveikkel telerakni a terepjárót? Már most sem lehet tőlük kényelmesen lefeküdni…”) Szeme fájt. Körös-körül a fogfájásig ismerős sziklák, kőhalmok s északon a füstfüggöny… “Bizonyára megbetegszem” — gondolta közömbösen. A legszívesebben lefeküdt s lehunyta volna a szemét. Bu-bu-bu — zúgott megszokott, álmosító hangján a Golkonda.

— Már megint! — Dauge hangja magához térítette. — De utálom ezeket a képződményeket!

Egy széles tölcsér peremén álltak. A mélyén feneketlen lyuk tátongott, s repedések szaladtak szét tőle.

— Nézd csak, hogy megolvadt a tölcsér pereme — mondta Dauge — a szörnyű hőmérséklettől, bizonyára több ezer fok volt!

— Föld alatti robbanás? — érdeklődött közömbösen Bikov, s érezte, hogy nyelve nehezen forog. (“Rosszul vagyok…

Mielőbb vissza kell mennem a terepjáróba, aludnom kell…”) — Föld alatti atomrobbanás… — Dauge még suttogva hozzátett valamit lettül. — Egyáltalán nem tetszenek az ilyen képződmények. Nem tetszik a talaj színe.

Körös-körül mintha mindent vöröses patina borított volna be.

— Itt minden vörös. Vörös és fekete… — Bikovnak eszébe jutott Bogdan.

— Menjünk, Dauge. Nagyon elfáradtam.

Néhány lépést tettek, amikor Dauge vadul s váratlanul felüvöltött.

Bikov magához tért, s dünnyögve forgolódni kezdett.

— Mi az? Hol?

— Gránátot! Gránátot, Alekszej! — kiabálta Dauge, s a vállát rázta. — Gyorsabban, gyorsabban!

Bikov előkapott egy gránátot, de még mindig fogalma sem volt, hogy hová hajítsa. Dauge pedig géppisztolyát a hasához szorítva lőni kezdett maga elé.

Köröttük még mindig sziklák voltak, s Bikov látta, ahogy a golyók hosszú, fekete csíkokat hagytak a repedező kövön.

— Sárkány! — kiabálta Dauge. — Gránátot!

S csak nyomta, nyomta az elsütő billentyűt, géppisztolya csövét egy tőle tíz méterre levő, láthatatlan célra Irányozta.