Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Huszonnégy óránként, az űrhajó ideje szerint pontosan húsz órakor (a Vénusz örökös bíborszínű félhomályában az űrhajósok a földi időszámítás szerint éltek) Jermakov, megnyomorodott lábát maga után vonszolva, felkapaszkodott a parancsnoki torony ülésére, s a széleslátószögű távolság mérőt dél felé fordítva, hosszasan nézelődött a sivatag felé, mintha jelet várna onnan. Bikov sehogyan sem értette, mire vár Jermakov, de nem szánta el magát, hogy megkérdezze tőle.

A geológiai felderítés közben ragyogó eredményekkel szolgált.

A Golkonda valóban megszámlálhatatlan és kimeríthetetlen gazdagság tárházának bizonyult. Urán, tórium, rádium…

Transzurán elemek: plutónium, kalifornium, americium, cuerlum; olyan anyagok, melyeknek a földi előállítására hatalmas energiát és eszközöket pazaroltak. Olyan anyagok, melyeket fölöttébb bonyolult berendezések segítségével jelentéktelen mennyiségben tudtak csak előállítani a Földön, itt egyenest a lábuk előtt hevertek.

Különösebb ráfordítás nélkül, iparilag hasznosítható mennyiségben, tonnákban lehetett bányászni őket. Dauge ordított örömében, s még Jurkovszkij is, aki pedig az utóbbi időben állandóan mogorva volt, még ő is énekelt munka közben, látva, hogy felfedezés felfedezést követ. S a felfedezéseket egyszerűen nem lehetett túlértékelni.

Páratlan haladást jelentettek az energetikában, technikában, az iparban és a gyógyászatban. A Föld, melyet egyik sarkától a másikig örökzöld erdők borítanak, mely fények milliárdjában ragyog, a Föld, melyet egészséges, erős, betegségeket nem ismerő emberek népesítenek be, jólét, nagyszerű városok, hatalmas erőművek, derűs és boldog élet — képzeletükben mindezt már megvalósulni látták maguk előtt a Hiusz utasai. S ez az élet óriási támaszra szorult Innen, a Golkonda fekete szűrökére homokjából. A komor, bíborszínű égbolt alatt, a végtelen komor sivatagban maroknyi csapat lépdelt a szenvedések, a kutatás fájdalmai, társaik halála közepette a nagy győzelem felé. A nagy cél érdekében nagy kockázatot kell vállalniuk.

Daugénak hullni kezdett a haja. Reggel, amikor fésülködött, fekete hajtincsek maradtak fésűjében. A geológus lesoványodott és legyöngült, csupán a tekintetében lángolt állandóan makacs tűz. Hőmérséklete 39 fokra emelkedett.

— Influenza! Ehhez kell tehetség, huzatot kapni, amikor ki sem bújsz a szkafanderből! — csodálkozott Johanics, miközben a lázmérőt vizsgálgatta. — Tökéletes influenzás lázállapot!

Igaz, Anatolij Boriszovics?

Jermakov válaszul csupán a fejét csóválta, ő maga is rosszul érezte magát — kificamodott lába sajgott. Kínzóan kellemetlen volt ez. Jurkovszkij testén kelések jelentek meg, egyre hallgatagabb lett.

Bikov a többieknél jobban érezte magát, de hirtelen észrevette, hogy valami van a szemével. Mind rosszabbul látott, rövidlátása egyre előrehaladottabb lett. Jermakov gondosan megvizsgálta, valamilyen olajos folyadékból egyet-egyet cseppentett a szemébe, s különleges diétára fogta. Bikovnak feltűnt, hogy ettől a naptól kezdve a parancsnok dupla adag aradiatininjekciót adott be neki.

A talaj erős radioaktivitása és a száz fokot Is elérő hőmérséklet ellenére a vidék látszólag nem volt kihalt.

Bikov az egyik kutatóút során elmaradt a geológusoktól, repedezett hömpölykövek ráncos oldalán szép, ezüstös fémzárványokat vizsgált, amikor távoli kiáltozásra lett figyelmes.

Kikapcsolta a géppisztoly biztosítóját, s rohant a zaj felé; futás közben megtapogatta az övén a gránátokat. Vele szemben, a szikla mögül a geológusok ugrottak elő.

Jurkovszkij folyvást hátrapillantgatott, s közben fegyverének csövével hadonászott. Dauge az övénél fogva cibálta társát. Néhány másodperc múlva már Bikov mellett álltak, s Dauge percenként körbekémlelve, zavarosan mesélte: — Ez aztán az ocsmányság! Rémes szörnyeteg!..

Láttad, Vologya? Képzeld, Alekszej, egyenest a sziklából kinyúlt egy ötméteres nyak, a végén csőrös torokkal… A géppisztolyomhoz kaptam… Láttad, Vologya?

— Semmit nem láttam — felelte komoran Jurkovszkij, s a hátizsákot igazgatta a vállán. — Felüvöltöttél, kilőttél egy sorozatot, s húztad az irhádat, még engem is magaddal ráncigáltál… Semmit nem láttam…

Egy ideig álltak, némán nézegették a fekete sziklákat, majd Dauge ismét hozzáfogott, hogy elmesélje, miként mentek, gyűjtötték az anyagot, hogyan hajolt le, hogy felvegyen egy “figyelemreméltó kövecskét”, s hirtelen hosszú, kanyargó árnyékot vett észre. Felkapta tekintetét, s csak annyit látott, hogy a tőle oldalt álló Jurkovszkij feje felett, egyenest a sziklából egy állat hosszú és hajlékony nyaka nyúlt ki, hatalmas szája volt, és nem volt szeme.

Teljesen gépiesen kapta fel géppisztolyát, s nyitott tüzet, amikor pedig a szörnyeteg a lövésektől majdhogynem a sziklák fölé vetette magát, elkapta Jurkovszkijt, s maga után cibálva rohanni kezdett.

— Engem leginkább az lep meg, hogy az a rémes állat egyenest a kőből bújt elő — tette hozzá kissé megnyugodva.

— Rémeket látsz! — Jurkovszkij legyintett. — Egyszerűen ez a micsoda a szikla tövében ült, s látta, hogy Dauge barátunk nemes szórakozottságában a fejére akar lépni.

Nos, elhatározta, hogy…

— Félre a tréfával! — gurult dühbe Johanics. — Menjünk, inkább nézzük meg, mi volt ez! Van nálad gránát, Alekszej?

— Van, de azt hiszem, nem érdemes odamennünk…

— Miért ne lenne érdemes? Hármasban talán nem boldogulunk vele?

Azután pedig, istenemre, biztos, hogy eltaláltam. Igaz, Vologya?

Jurkovszkiv határozatlanul állt, s géppisztolya biztosítójával játszott. Bikov kérlelni kezdte őket: — Nem érdemes, barátaim! Nem tetszenek ezek a sziklák. Inkább jöjjünk vissza a terepjáróval… a Fiúval.

— Menjünk — jelentette ki hirtelen Jurkovszkij. — Ha megölted, akkor borzasztóan érdekes lesz. A biológusaink ujjongani fognak. Bikov viszont, ha akar, visszatérhet tankjához.

Bikov már meg akarta jegyezni, hogy itt ő parancsol, azonban úgy döntött, nem fog vitatkozni: lehet, hogy ez a lelet a tudomány számára valóban érdekes.

Óvatosan lépdeltek, állandóan körbepillantgattak, nem távolodtak el egymástól. Bikov készenlétben tartott egy kézigránátot.

— Itt — mondta Dauge.

A szikla lábához lépett, nem tudni miért, megpaskolta kőtestét, lehajolt, fölszedett a földről egy követ, és a táskájába dugta.

— Az egészből arra következtetek, hogy bakot lőttél! — jegyezte meg kajánul Jurkovszkij. — Menjünk haza, ideje ebédelni…

Bikov megszemlélte a környéket: sziklák, nagy kövek, homok, kavics.

A sziklán, három-négy méter magasan, kacskaringósan kiégetett csíkok, a lövések nyomai. Nagydarab szörny lehetett — világos, miért oldott oly sebesen kereket Dauge.

— Igen, nem találtam el! — állapította meg sóhajtva Johanics. — De kár! Nagyszerű kiállítási tárgy lenne múzeumunk számára…

Jurkovszkij visszaúton tréfálkozott Daugén, “sárkányszelidítő”-nek nevezte el. Ebéd közben mindnyájan szokatlanul sokat beszéltek, először az utóbbi napok során.

Bikov, miközben hallotta, milyen vidáman hahotázik Johanics, akaratlanul is arra gondolt, hogy minden rosszban van valami jó: a hangulat a terepjáróban az utóbbi időben eléggé leromlott. A geológusok kalandja mintegy levezette a fájdalmas feszültséget, s ismét baráttá tette mindnyájukat. S jóllehet, Jurkovszkij evés közben kétszer is fölöttébb barátságosan eltréfálódzott Bikov külsején, sőt, még elkérte tőle a konzervnyitót is (amivel kimondhatatlanul meglepte Bikovot), Jermakov nem mulasztotta el, hogy ne jegyezze meg ebéd után, hogy a kis csapat a legutóbb történtekben nem volt körültekintő. A parancsnok mereven Jurkovszkijra pillantott, s hangsúlyozta (a legenyhébben), hogy a Fiún kívül dolgozók biztonságáért az egész felelősség Bikovot terheli. Johanics válaszul, teli szájjal mosolyogva felelte: “Igenis.” Jurkovszkij elkomorult.