Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Eddig ez mindig Bogdan feladata volt. Bogdané… Fejük felett, a terepjáró tetején lassú, fáradt léptek kopogtak. Jurkovszkij az.

Jurkovszkij bűnösnek érzi magát azért, mert Bogdannal baleset történt. Dauge és Bikov próbálták vigasztalni, de eredménytelenül.

— Nem lett volna szabad elengednem egyedül — mondogatta Jurkovszkij, s üres tekintettel meredt társaira.

Szegény Bogdan… Szegény Jurkovszkij…

Tizenkét órát bolyongtak a kőrengetegben. Lövéseikre tompa visszhang válaszolt, a távolban egyenletesen morajlott a Golkonda, nagy csattanással váltak ketté a görbe hátú sziklák, a dörrenésekre összerezzentek és körbepillantottak. Bogdan nem válaszolt. Kilőtt hüvelyekre találtak — ott, ahol már ők is megfordultak. Félig elmosódott lábnyomok — saját lábuk nyoma. Bogdan nem felelt… Szinte nem szóltak egymáshoz, csak akkor, amikor Dauge vagy Jurkovszkij megpróbáltak elválni a kis csapattól; Bikov ekkor rájuk parancsolt, hogy térjenek vissza, hangját azonban sem társai, sem ő maga nem ismerte meg.

Néhányszor úgy érezték, hogy lövések zaját hallják valahonnét a távolból, hanyatt-homlok rohantak oda, menet közben lövöldöztek, de mindig bebizonyosodott, hogy tévedtek. A veríték szemükbe csorgott, lábuk rogyadozott és reszketett. Egyre gyakrabban botlottak meg és estek el, s mind nehezebb volt feltápászkodniuk. Végül Jurkovszkij a földre zuhant, s Dauge, miközben igyekezett segíteni neki, maga is mellé rogyott. Bikov odalépett hozzájuk, s leereszkedett a kavicsra, nagy nehezen tudta csak behajlítani dermedt lábát. Egy ideig nézte, hogyan próbál Jurkovszkij lihegve feltápászkodni, karja már alig mozgott, képtelen volt felemelni nehéz fejét, majd kijelentette: — Menjünk a Fiúhoz… Pihenni kell egy kicsit.

— Ne-e-em! — nyögte rekedten Jurkovszkij.

Mégis visszatértek, Bikov cipelte mind a három géppisztolyt, s vezette a vállánál fogva Jurkovszkijt. Dauge imbolyogva előttük lépdelt, nem kereste az utat, s amikor egy sziklának dőlve megállt, Bikov odalépett hozzá, és hátulról meglökte. A geológus nagy nehezen elszakadt a sziklától, s botladozva továbbvánszorgott. Úgy tűnt, hogy a fáradtságtól vakon vonszolja magát, és mégis ő volt az első, aki észrevette a széles, fekete hasadékot s peremén Bogdan tompán csillogó géppisztolyát. Dauge felkiáltott, és térdre zuhant, érthetetlenül dünnyögött, s erőtlen kezével a mélyedés felé bökdösött…

Amikor a Fiú a köveken nehézkesen átbukdácsolva a hasadékhoz kúszott, Bikov a derekára kötött egy acélhuzalt, s leereszkedett.

Hallotta, ahogy rekedten ismételgeti fent Jurkovszkij: “Bogdan! Bogdan!..” A hasadék mélyén, a lámpa fényében Bikov egy halom kőre, homokra, a szűrös cserje ágaira és kavicsra talált. Félórát bolyongott a sötétben, végigtapogatott minden követ, bekukkantott minden repedésbe… Bogdan sehol nem volt.

Arra még volt ereje, hogy kimásszon a hasadékból, s beszálljon a terepjáróba. Ott azután elzuhant, s elnyomta az álom…

Bikov kiitta a gyümölcslevet, összegyűjtötte a morzsákat, s lehajította a szeméttárolóba. Jermakov nem mozdult, Dauge zavaros szemét meresztgetve felállt, s odaugrott hozzá.

— Bogdan! Bogdanics! Megkerültél, drága barátom! — Hangja azonban elcsüggedt, rögtön összeroskadt, leült, mindkét kezével az arcát dörzsölte. Rövid hallgatás után megszólalt: — Bocsásson meg, Anatolij Boriszovics… Úgy rémlett, hogy… — megpróbálta remegő kézzel felvenni sisakját.

Jermakov futó pillantást vetett rá, s elfordult.

— Talán még egyszer megpróbáljuk, Anatolij Boriszovics — mondta határozatlanul Bikov.

— Igen. — Jermakov ajka némán mozdult.

Eltelt még negyvennyolc óra, tele hihetetlen feszültséggel, reménnyel és keserű csalódással. A kutatás eredménytelen volt.

Semmi! Egyetlen nyom sincs. A Fiú körül egy kilométeres körzetben az űrhajósok felkutattak minden apró repedést. Négyszer ereszkedtek le a hasadékba, amely mellett a géppisztolyt találták. Többet nem tehettek, Jurkovszkij tompán zokogott, s erőtlen dühvel szorította ökölbe nagy kezét. Ha Bogdan a szeme láttára pusztult volna el, harcban vagy kőomlás alatt, ha legalább a testét megtalálták volna, könnyebb lett volna a szíve.

Jermakov hallgatott. Valahányszor társai kutatóútra indultak, kificamodott lábát nagy nehezen vonszolva kimászott a terepjáróból, s órákig ült mellette, a géppisztolyt a térdére helyezte — a jelet várta. S amíg társai a többórás gyaloglástól elcsigázottan pihentek, fent őrségben volt, s igyekezett kapcsolatot létesíteni a Hiusszal. Jermakov várta, de ugyanakkor félt is a beszélgetéstől a távoli navigátorral, de amikor a légkört zavarok ingerlő recsegése közepette végre eljutott hozzá Mihail Antonovics örömteli hangja, a parancsnok nyugodt, sőt kissé tréfás hangnemben szólalt meg. Azt mondta, hogy közel a cél, minden rendben, hangulatuk remek. A rossz út miatt egy kissé elidőztek a sziklák között, de ez nem vészes. Az expedíció minden tagja üdvözletét küldi.

Beszélgetésüket hallva a geológusok egyetértőn hallgattak — semmi értelme, hogy Mihail tudjon mindenről. Amúgy sincs ott egymagában könnyű dolga.

Jurkovszkij ezen a napon tette utolsó őrült próbálkozását, hogy megfejtse Bogdan eltűnésének titkát. Tapasztalt hegymászó lévén, felmászott az egyik legmagasabb oszlop tetejére, mely úgy száz méterre magaslott a Fiútól. A harmincméteres, fekete szikladarab hosszában kettéhasadt, s a geológus a repedés peremébe kapaszkodva, emberfeletti ügyességgel kapaszkodott fel rá, hogy körbepillantson a vidéken.

Bikov és a levert Dauge türelmesen álltak a szikla lábánál. Később, amikor Jurkovszkij leereszkedett, és hátát a kő sima falának vetve pihent, ugyanilyen türelmesen várták, hogy megszólaljon.

Jurkovszkij azonban csak ennyit mondott: — A Golkonda közel van… Mintha a tenyerünkön lenne…

Jermakov a Fiúnál várta, előreengedte őket, majd ő maga is utánuk mászott a terepjáróba. Amikor mindnyájan levették sisakjukat, halkan ennyit mondott: — Egy óra múlva indulunk.

Bikov nem csodálkozott, már várta ezeket a szavakat. Még ha jó is lett volna Szpicin oxigénpalackja, a tartalék már régen elfogyott volna benne, amit pedig az oxigénszűrő ki tudott venni a Vénusz légköréből, az alig harminc-negyven órára hosszabbította volna csak meg agóniáját. Bogdan Szpicin halott volt.

Amikor Jermakov bejelentette, hogy a Fiú elindul, Jurkovszkij összeszorította öklét, Dauge pedig felemelte sötét arcát, fáradt, beesett szemét.

— Nincs időnk, hogy tovább időzzünk itt, ezt nem tartom sem lehetségesnek… sem célszerűnek.

Jurkovszkij imbolyogva felállt.

— Anatolij Boriszovics!

Jermakov hallgatott. Jurkovszkij ajka némán mozgott, reszkető kezét melléhez szorította. Dauge ismét lehorgasztotta fejét. A néma csend sokáig húzódott, s Bikov nem bírta tovább. Felállt, s az irányítópulthoz lépett. Ekkor erőltetett hangon megszólalt Jurkovszkij: — Én nem megyek innen el!

Szeme tétován járt ide-oda, fehér arcán vörös foltok ütköztek ki.

— Valahol itt van a közelben… lehet, hogy még… Nem megyek el… — Hangja elakadt. — Anatolij Boriszovics!

Jermakov gyöngéd, meggyőző hangon szólt hozzá: — Vlagyimir Szergejevics, mennünk kell. Bogdan meghalt.

Nincsen több levegője. Teljesítenünk kell kötelességünket!

Nincs jogunk… Azt gondolja, az első antarktiszi expedícióknak könnyebb volt? És Barents, Szedov, Scott, Amundsen?… S dédapjuk Sztálingrád alatt?… Egyikőnk halála sem állíthatja meg a továbbnyomulást.