Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Isten háta mögötti hely… Kő, kő mindenütt. Halott, mozdulatlan, fekete kő…

Bikovnak eszébe jutott a tavaszi fű zöld szőnyege, a mezei szil lehajló ágai, a külváros fehér vályogházai, az öntözőcsatornában csobogó víz, s szomorúan fel-sóhajtott: ó, a Föld, a Föld…

Messze, az egyik nagy kő mögül fekete alak ugrott ki — tehát visszatérnek! Bikov teljes magasságában felegyenesedett, s kémlelni kezdett. Valaki kényelmesen lépdelt, s kezével hadonászott, hogy megőrizze egyensúlyát. Most megbotlott, majdnem elesett, s Bikov fülhallgatója halkan megreccsent. Jurkovszkij hangja volt!

Pokoli kellemes érzés embert látni ebben a kőtemetőben.

Megy, nem siet, a hangja viszont dühös — bizonyára tovább nincs út… Rosszul áll a szénájuk, robbantani kell a sziklákat… mennyi vesződség… Bikov ismét sóhajtott, majd önkéntelenül elnevette magát: ej, hogy cifrázza! A geológus esetlenül meglendítette lábát, leguggolt, s lecsúszott egy nagy szikláról, nyilván azért mászott fel rá, hogy megrövidítse az útját. A fülhallgatóban elégedetlen morgás.

Alekszej Petrovics mosolygott — de jó, milyen jó embert látni itt! Jurkovszkij végül is nem rossz fiú, és egyáltalán nem olyan piperkőc. Szereti viszont felhúzni az orrát, meg…

olyan költőféle. Bikov nem nagyon értett a versekhez, s szkeptikusan viszonyult a romantikához.

Jurkovszkij nagyokat fújtatva megérkezett. Lekapta a nyakából a géppisztolyt, undorral a terepjáró páncéljára hajította, s letelepedett egy kőre. Bikov rövid várakozás után megkérdezte: — Van út?

Jurkovszkij legyintett.

— Hömpölykövek, mindenféle gödrök, az ördög vinné őket! Úgy másfél méteres darabok ágaskodnak ki a homokból, élesek, mint a borotva, arra pedig — abba az irányba mutatott, ahonnan jött —, vagy kétszáz méterre, a Vénusz fogai falként tornyosulnak, ember azon át nem mászik. Egy szó mint száz, zsákutca. Sofőr barátom, nem maradt más hátra, mint hogy visszafordítsa a páncélozott szekérrudat. Egy nagyokos azt javasolta, vegyenek fel a Hiuszra helikoptert! Itt az a kis gép három másodperc alatt forgáccsá válna…

— Lehet, hogy Jermakov és Dauge találnak utat…

— Lehet, bár kétlem, bizonyára kerülőutat kell keresni.

Hiszen sorban nem robbanthatjuk fel az összes sziklát! Én a maga helyében már fűteném a kazánt.

Jurkovszkij felmászott a jármű páncéljára, leült Bikov mellé, kinyújtotta lábát, s egymáshoz ütötte bakancsa talpát.

— Hallja a Golkondát? Érzi, Alekszej Petrovics? A rejtélyek és titkok csodás vidéke… Vad, ősi természet. Emberi lélegzet által még nem szennyezett levegő s úttalan, emberi láb nem érintette tér, á?…

Bikov érthetetlenül nyögött valamit. Ingerelte Jurkovszkij beszédmodora. Nagyszerű, romantikus szárnyalását értelmetlennek, mímeltnek érezte. Úgy gondolta, hogy a Hiusz azoknak tör utat, akik a nyomában haladva végeznek a “járatlan vidékkel”, megváltoztatják a klímát, csodás városokat emelnek…

s akkor majd éppen ezen a helyen ihatnak egy korsó hideg sört, mint Ashabadban, a Proletár sugárút és a Dzerzsinszkij utca sarkán…

— Tessék, újabb rejtély… — A “szépfiú” kinyújtotta kezét.

A sziklák csúcsa felett az előbbi lilás csíkok tűntek fel hangtalanul, s elnyúltak az égen. Bikov felpattant.

— Aha! Maga is látja?

— Mit jelent, hogy “is”? — csodálkozott Jurkovszkij. — Nehéz lenne nem észrevenni őket…

A csíkok lassan kihunytak, mintha felolvadtak volna a bíborszínű fényben.

A messzeségben még két alak jelent meg, felmásztak egy sziklára, egyikőjük intett. Bikov visszaintett neki.

— Tessék, megjött Jermakov és Dauge. Mi van Bogdannal? Talán elkerülték egymást, Vlagyimir Szergejevics?

— Igen, bizonyára elkerült engem — felelte szórakozottan Jurkovszkij, s közeledő társait figyelte. — Itt könnyű elkerülni egymást, tízlépésnyire sem látsz a kövektől, én pedig egy másik úton tértem vissza. Régen elment?

— Hogyhogy elment? Magával együtt…

— Micsoda? — kérdezte Jurkovszkij, mint aki rosszul érti, amit mondanak neki.

Bikov töprengve hallgatott. Mi az, talán kinevet ez a csudabogár?

— Valami apró baleset érte, eresztett az oxigénpalackja. Nem zárt rendesen…

— Mi ez? — Különös nyugtalanság futott végig Bikovon. Nem értette, mit mond Jurkovszkij.

Társa szintén csodálkozott.

— Valami történt Bogdan oxigénpalackjával. Azt mondta, ne maradjak el, egyedül tért vissza a Fiúhoz, hogy hozzon egy újat… Biztos, ami biztos.

Mi az, talán elhagyta a járművet, Alekszej Petrovics?

— Bogdan visszatért a Fiúhoz?

— Visszatért. Egy új oxigénpalackért…

— Bogdan nem tért vissza a Fiúhoz — nyögte ki nagy nehezen Bikov, s a rossz előérzet dermesztő szele végigsuhant egész testén.

— Nem tért vissza?

Mindketten egyszerre ugrottak fel s meredtek egymásra, még nem jutott el teljes súlyával tudatukig a közelgő tragédia.

Bikov nem látta Jurkovszkij arcát, s egyszer csak nem hallotta lélegzését sem.

— Óvatosabban, óvatosabban, Anatolij Boriszovics… Úgy, úgy! — harsant Dauge hangja.

Bikov megfordult. Dauge és Jermakov a terepjáró felé közeledtek. A geológus nyakában két géppisztoly lógott, s kézen fogva támogatta parancsnokát. Jermakov lassan lépdelt, erősen sántított a jobb lábára. Mielőtt odaért volna hozzájuk, összeszorított fogai között ezt sziszegte: — Készüljön fel, vezető! Át lehet jutni. Mindnyájan fel a gépre!

Jurkovszkij váratlanul a földre ugrott, felkapta géppisztolyát, s egy szót sem szólva visszarohant a kőrengetegbe, csúszkált és botladozott a sziklák felületén. Bikov alig egy másodpercre maradt le mögötte.

— Dauge! — kiáltott rá olyan hangosan, hogy társa megrezzent és kihúzta magát. — Adj egy géppisztolyt a parancsnoknak, s indulj szaporán Jurkovszkij után!.. Anatolij Boriszovics, bizonyára valami baj történt Bogdannal. Megengedi, hogy menjek?

— Menjen! — kiáltotta Jermakov.

Dauge már előtte rohant, lába állandóan belegabalyodott a moha szúrós szárába. Bikov Dauge után vetette magát.

Lába megcsúszott, lesiklott a sima kövekről. A talaj — nagy szemű murva, felerészt kockakő nagyságú zúzalékkal s az egész megszórva homokkal és porral — minduntalan kicsúszott a lába alól, éles szilánkok borzolódtak fel.

Bikovot rögtön elborította a veríték. “Gyorsabban, gyorsabban!” — lüktetett az ér a halántékában. Agya villámgyorsan és pontosan működött. Bogdant vagy megtámadták (“Aligha lehetséges, hiszen a sziklák halottak”), vagy elcsúszott, összetörte magát, s eszméletlenül hever valahol (“Akkor megtaláljuk, feltétlenül megtaláljuk”), vagy eltévedt (“Akkor viszont miért nem lő, nem hív minket?”). Hangos géppisztolysorozat csattant.

Bogdan!.. Nem, Jurkovszkij volt. Helyes, derék fiú, betöltötte az irányjelzőt, felmászott egy sziklára, arra, amelyik varangyosbékára hasonlít, s géppisztolyából fülsiketítőn fellőtt az alacsony égbe. Most abbahagyja, hallgatózik… Nincs felelet, nincs… A kövek bonyolult visszhangja válaszol csak, meg a szél süvölt a hegyes végű sziklák csúcsai között…

Bikov hátát a zsákoknak vetve ült, lassan rágta a préselt sonkát, s mohón gyümölcslevet kortyolgatott hozzá egy műanyag pohárból. Nehézkesen, rekedten hortyogott álmában Dauge. Ott roskadt le, ahol ült, egyenest a padlóra. Sötét bőre még feketébb lett, borostás arca beesett. Időről időre sietve, összefüggéstelenül dünnyögött valamit lettül, s görcsösen mozgatta ajkát. Mozdulatlanul hajolt a rádió fölé Jermakov. Szemét lehunyta, csak sovány, száraz, fehér ujjat forgatták lassan a csillogó fogaslécet. Az étert tapogatta végig, próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal.