Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

A sebességmérő remegő mutatója a 100 és 120 között ingadozott. A titokzatos, vörös-fekete világ jobbról és balról elrepült mellettük, Bikov szeme káprázott.

— Gyorsabban, Alekszej, gyorsabban! — suttogta Dauge.

Bikov hunyorgott, s megrázta a fejét. Jurkovszkij ebben a pillanatban felkiáltott: — Balra, forduljon balra! Ott van!

— Űrhajó! — súgta egyetlen lélegzettel Dauge.

Igen, űrhajó volt, s még a bolygóközi Űrrepülésekben járatlan Bikov is rájött az első pillantásra, miféle katasztrófa sújtotta hatalmas fémtestét. Nyilvánvaló volt, hogy oldala óriási erővel egy lapos bazaltdombnak vágódott, s úgy maradt a felforgatott kőzet ciklonszerű tömbjei között.

Stabilizátorainak széles szárnyai összegörbedtek, s vékony bádoglemezekként lógtak, törzsének hátsó részén kanyargós repedés húzódott végig, s fekete homok töltötte meg. Lent, közvetlenül a földnél, kerek nyílás ásítozott — tárva-nyitva volt…

— Igen, automatikus irányjelző adta a jeleket… — állapította meg tompán Jurkovszkij.

Bikov társaira pillantott. Dauge beharapta az ajkát.

Jurkovszkij szép metszésű arca mozdulatlanná dermedt.

Szpicin a fejét csóválta, mint aki azt kapta, amit várt, s most megbizonyosodott erről. Jermakov tenyerével az állat dörzsölte, s komoran bámult ki a kémlelőnyíláson.

— Kerüljön közelebb, Alekszej Petrovics — javasolta —, körül kell nézni…

Amikor a Fiú a kavicshalmokon átjutva megállt az űrhajó nyitott ajtaja előtt, mindnyájan sietve felcsatolták sisakjukat, kiszálláshoz készültek. Jermakov azonban megállította őket: — Semmi értelme, hogy mindenki kiszálljon. Bikov és Szpicin jön velem.

Az áthatolhatatlan sötétben lámpákkal világítottak utat maguknak.

Négykézláb végigkúsztak a felfordult folyosón, s egy elgörbült acélajtóhoz értek. Bikov hallotta, hogyan csikorog a térdén a szilikátruha, s érezte, hogy hevesebben lüktet az ér a halántékán.

— Az ör-r-dögbe! — vetette oda fújtatva Jermakov. — Nincs elég erőm hozzá. Próbálja meg maga, Alekszej Petrovics!

Bikov az ajtónak feszült, s megnyomta. Az acéllemez fülsiketítő csikorgással engedett, S keskeny résnyire nyílt.

— Lépjünk be, barátaim…

Üres, négyszögletes helyiségbe jutottak — bizonyára ez volt a zsilipkamra. A lámpák fényében összetört műszerek szilánkjai csillogtak. Jermakov lehajolt, felvett egy pikkelyes fémruhát, s gondosan megvizsgálta.

— Az oxigénpalackok üresek — dörmögte —, minden világos.

— Nézzetek ide! — kiáltotta fojtott hangon Szpicin.

Bikov megfordult, s hátralépett. Valami megcsörrent a lába alatt.

Hátulról keskeny fénycsík villant.

— A bejárat — állapította meg Jermakov. — Menjünk!

Átjutottak a megvilágított társalgón, óvatosan lépdeltek át a bútorok roncsain s égett rongyokon, melyeket sötétvörös foltok tarkítottak — bizonyára valamikor lepedők voltak —, s azután befurakodtak a parancsnoki fülkébe.

— Itt…

Az egykor mennyezetként szolgáló falon félgömb alakú, tompa fényű lámpa világított. A keresztbe kettéhasadt vezérlőpult elmozdult a helyéről, s kiégett huzalok lógtak ki belőle. A rádióberendezés azonban működött, zöld és kék tüzek égtek a kerek és összetört üveg mögött. S szürke gézzel bepólyált, bozontos fejét mellére ejtve egy halott férfi ült előtte.

— Üdvöz légy, pandit, Bidhan Bondepadhaj, bátor calcuttai! — mondta halkan Jermakov; kiegyenesedett, s kezét a szék támlájára tette. — Lám hol kellett találkoznunk… Az őrhelyeden pusztultál el, mint egy igazi férfi…

Elhallgatott, próbálta leküzdeni felindultságát. Majd felemelte összeszorított öklét, s határozottan kijelentette: — Legyen emléked áldott!

Felemelték az űrhajós testét, s óvatosan a padlóra fektették.

— Nos, jobb emlékművet, mint ez az űrhajó, ki sem lehetne találni — Jermakov meghajtotta fejét. — Hagyjuk itt.

Bikov nézte a sovány, megnyomorított arcot. Melyet sebtében és ügyetlenül kötöztek be lepedőkkel és fehérneműfoszlányokkal, s arra gondolt, hogy ez az ember, a tudomány harcosa bizonyára nem félt egyedül meghalni a Földtől több millió kilométerre. Az ilyenek nem veszítik el bátorságukat, nem hátrálnak. Általuk erős az emberiség.

Szpicin ellépett a rádióadótól.

— Ő maga javította meg a készüléket — közölte halkan —, s ő maga állította be az automata irányjelzőt. Hogy miként maradt épen ekkora erejű becsapódás után, ezt el sem tudom képzelni. Hiszen minden más apró darabokra tört.

Bikov összerezzent, hirtelen eszébe jutott valami. — Anatolij Boriszovics, hol vannak a többiek?

— Kicsodák?

— Nos, hát a társai.

Jermakov fejét rázta.

— Bondepadhaj egyedül repült a Vénuszra.

Az űrhajósok magukkal vitték a fedélzeti naplót, az automatikus laboratórium mágneses szalagjait és a feljegyzéseket, gondosan becsukták az ajtót maguk mögött, s a kijárathoz indultak. Miután kimásztak az űrhajóból, Jermakov fojtott hangon ennyit mondott: — Ott, a Fiúban ne részletezzék túlságosan, hogy mit láttak. Szpicin, készítsen néhány felvételt az űrhajóról, és indulás!

Amikor a Fiú utasfülkéjében ismét helyet foglaltak a vezérlőpultnál, Jermakov röviden és szárazon elmesélte a geológusoknak Bondepadhaj pusztulását.

Dauge csak annyit kérdezett: — Ő az a Bidhan Bondepadhaj, aki obszervatóriumot alapított a Holdon? A calcuttai?

Senki nem felelt, s csak néhány másodperc múlva szólalt meg Jermakov, miután levette tekintetét a kémlelőnyílásról.

— Borzasztó bolygó… Mégis legyőzzük! Megszelídítjük!

Jermakov sisakban volt, s ezért Bikov nem látta az arcát, látta viszont ökölbe szorított kezét, mely a vezérlőpulton hevert, s tudta, hogy a szilikátszövet alatt összeszorított ujjai hidegek és fehérek, akár a márvány.

A Fiú magabiztosan haladt észak felé, a széllel szemben, s kerülgetve a forgószeleket. Elöl az égbolt vöröses ragyogását kioltva hihetetlen szép, vakító, kék színű hajnal köszöntött be. Hátteréből világosan rajzolódott ki a távoli dombok hullámzó sora. A hajnalpír remegett, néhány percig kékesfehér hullámok futottak végig rajta, majd elhalványult és eltűnt.

— A Golkonda csalfa mosollyal üdvözölt — mondta Jermakov. — Fekete vihar közeleg. Alekszej Petrovics, vegye át a kormányzást! Most aztán minden ügyességére szükség lesz.

Bikov később képtelen volt az elejétől a végéig visszaidézni, mi is történt néhány perccel a parancsnok szavai után. Még kevésbé tudtak volna erről beszámolni társai, akiknek idejük vagy talán kedvük nem volt, hogy odaszíjazzák magukat üléseikhez. A Golkonda fekete viharja nem száguld, és nem támad messziről süvöltő hurrikánként az emberre — egy szemvillanás alatt jelenik meg, mint a tükörkép, s egyszerre rohamoz jobbról, balról, elölről és hátulról, felülről és alulról. Bikov az infraképernyőre pillantva csak egy hatalmas, tintafekete falat vett észre úgy száz méterre a Fiútól, és máris beköszöntött a sötétség. Itt véget értek a kézzelfogható emlékek, s maradtak csupán az érzések.

A terepjárót gyorsvonati sebességgel taszította hátra a szélroham, s Bikov a lendülettől sisakjával a hoMiokfalnak ütközött. Csillagokat látott maga előtt. A fájdalomtól sziszegve érezte, hogy a Fiú felkapja az orrát, és felágaskodik. A biztonsági öv testébe vágott, recsegett, de kitartott. Körötte a vaksötétben minden sivított és dübörgött; Bikov süketen és vakon kapaszkodott az irányítópultba, az izgalomtól majd megfulladva teljes gázra kapcsolt előre, s kiengedte mind a négy támaszkodókart. A jobb oldali hátsó kar egy másodpercen belül eltört. A sötétség vad körhintaként forgott körötte. A Fiú oldalt fordult, néhány métert kúszott a homokban, majd felfordult.