Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

A tálalóhoz lépett, majd a hűtőgép melletti folt fölé hajolt.

Bikov rémülten és csodálkozva figyelte, mit csinál.

— Mi történt? — kérdezte ismét Dauge.

— Hiszen megmondták — felelte Jurkovszkij. — Megfeledkeztünk az éberségről. Beengedtük az ellenséget az erődbe.

— Miféle ellenséget?

— Penészgombák… — jegyezte meg mintegy magának Jermakov. — Behurcoltuk a Hiuszra a vénuszi világ spóráit, s íme, az eredmény… Hogyan is feledkezhettem meg róla? — Tenyerével erőteljesen végigdörzsölte az arcát. — Tessék, barátaim. Félre az alvással és a vacsorával! Feltétlenül végig kell vizsgálni az űrhajót, s ultrahanggal gondosan fertőtleníteni kell az összes helyiséget. Egyelőre reménykedjünk benne, hogy semmi veszély nincs… de azért mindenesetre javaslom, tüstént zuhanyozzatok le, és dörzsöljétek be magatokat alkohollal.

— Talán utána? — érdeklődött Jurkovszkij.

— Utána is. De most is, feltétlenül. Munkára, munkára fel!

Az űrhajósok, akiket az új, váratlan esemény alaposan meglepett, s nyugtalanított a parancsnok hangjában felcsendülő, ismeretlen bizonytalanság, hozzáfogtak a rakéta átvizsgálásához. A kajütökben a fal bőrborítását helyenként gombostűfej nagyságú, fehéres buborékok pettyezték. A polimerborítás nem szenvedett kárt. A nedvességtartalmú tárgyakon fonálszerű penész nőtt ki. A gyapjú szőnyegeken, a zuhanyozóban a törülközőkön, a lepedőkön rozsdaszínű, bolyhos pókhálócsomók lógtak.

Krutyikov rémülten fedezte fel, hogy a tálalóban található összes szabadon tartott élelmiszer, beleértve az általa oly kedvelt sonkát is, undorító, barnás csomóvá változott, s csípős, émelyítő bűzt árasztott. Igazi csapás volt ez, az ultrahang-sugárzóval végig kellett tapogatni minden zugot.

— Úgy tűnik, a közönséges víz sokkal kedvezőbb a helyi növényvilág számára, mint a nehézvíz — jegyezte meg Jurkovszkij.

— Igen… sajnos… — felelte szárazon Jermakov.

Bikov — biztos, ami biztos — fertőtlenítő folyadékkal fröcskölte be az összes géppisztolyt és gránátot, s lement, hogy segítsen Daugénak, aki a polietilénzacskókba csomagolt, “örökké friss” kenyeret válogatta át. Szerencsére a kenyér nem sérült meg.

— Nem tudod, miért lett Jermakov ilyen nyugtalan? — kérdezte barátjától.

— Fogalmam sincs. Vagyis, sokkal nyugodtabb lett volna, ha nem történik ez a disznóság… Csak egyet mondhatok, Jermakov nem az az ember, aki minden apróság miatt nyugtalankodik.

Bikov ezt maga is érezte. Később aztán Jermakov kielégítette a kíváncsiságát. Amikor három óra múlva a legénység végképp kimerült tagjai végre összegyűltek a Hiusz társalgójában, hogy — mint Krutyikov keserű szarkazmussal megjegyezte — elfogyasszák azt, ami “Isten kegyelméből megmaradt” (erőlevest és csokoládét), a parancsnok, társai tekintetét kerülve, így szólt: — Öt éve az Astra-12 amerikai csillagűrhajó legénysége, a Kallisztón leszállva, ismeretlen betegségben pusztult el, agóniájuk tizenöt óráig tartott. Úgy vélem, velünk semmi ilyesmi nem történhet. Minden okom megvan, hogy higgyek ebben.

De… legyenek óvatosak. A legkisebb rosszullétet jelezzék.

Egy ideig hallgatott, ujjaival némán dobolt az asztal lapján, majd hozzátette: — Vacsora után mindenki mosakodjon le, törülközzék meg alaposan, és aztán alvás. Mindenki hét órát aludhat. Krutyikov, kérem, jöjjön be hozzám!

— De szívesen felhajtanék most egy kupica konyakot! — suttogta Bikov.

Johanics halkan felsóhajtott.

Jobbról és balról meredek sziklák úsznak el mellettük, feketék, simák és ragyogók, akár az antracit. Elöl minden vöröses félhomályba vész azt hihetnék, hogy a véget nem érő folyosó falai ott találkoznak. A szakadék felforgatott és összetúrt fenekét vastag, nehéz, fekete porréteg borítja. A por felkavarodik a terepjáró után, de gyorsan le is ülepedik, s megőrzi a lánctalpak nyomát. Fent az égbolt keskeny, sziklacsúcsoktól fogazott, narancsvörös csíkja húzódik, foltos, bíborszínű felhők vágtatnak rajta őrült sebességgel.

Félelmetes és hátborzongató az egyenes és keskeny, fekete bazaltsziklák övezte alagútban haladni, melyet mintha éles késsel hasítottak volna ki. Meglehet, hogy ugyanilyen úton vezette egykor Vergilius a pokolba az Isteni Színjáték szerzőjét. A kőfal simasága azt sugallja… meglepően pontosak, sőt lehet, hogy értelemmel bírók voltak azok az erők, melyek létrehozták. Íme, a Vénusz újabb rejtélye, mely túlságosan bonyolult ahhoz, hogy így menetközben megoldják.

Dauge és Jurkovszkij természetesen nem mulasztották el az alkalmat, hogy ennek kapcsán kidolgozzanak néhány elméletet. A rázkódástól himbálódzva és fel-fel ugrálva, fejük a mennyezet alacsony borításába ütve, szinklináliákról és epeirogenézisről szavaltak, azzal vádolták egymást, hogy a másik elemi igazságoknak sincs tudatában, és saját igazuk megtámogatására hol Jermakovhoz, hol Bogdanhoz fordultak segítségért. A parancsnok végül felvette sisakját, és kikapcsolta a fülhallgatót, Bogdan pedig arra a retorikus kérdésre, hogy mi a véleménye a felső talajrétegek matemorfózisáról a gránitbeszüremkedések hatására a Vénuszon, komolyan ezt a kijelentést tette: — Szerintem a recesszív allelium hat a fenotípusra, s csak ekkor lehetséges a homozigoten genotipia…

Válaszán a vitatkozók felháborodtak, viszont beszüntették a szópárbajt.

Bikov, aki a tektonikához körülbelül annyit értett, mint a formális genetikához, örült, hogy a vita befejeződött; a geológusok összevissza hadarása szerinte valahogy nem illett a kémlelőnyílás túloldalán uralkodó vad és zord világ vörösesfekete félhomályához.

Tegnap, amikor tapadós iszaptól lucskosan, fehér mocsári növények indáit húzva maga után a terepjáró végre kitört az ingoványból és a ködből, s kijutott a fekete hegygerinc köves lábához, hosszú ideig kellett próbálkozniuk, míg sikerült valami átjárófélére találniuk. A vöröses, vaskemény szálú mohával benőtt sziklák reménytelenül megközelíthetetlennek tűntek. Jermakovnak ekkor eszébe jutott, hogy az átjáró kereséséhez felhasználhatja a rádiólokátort is, s amit keresett, azt néhány másodperc alatt meglelte — ezt a bizonyos szurdokot, melyet félméteres tövisekkel borított, csupasz ágak vad indái takartak.

A terepjáró üvöltve és csikorogva tört be az acélos dzsungelbe, kinyújtott “segédcsápjaival” tördelte és maga alá gyűrte a rugalmas törzseket, s befurakodott az átjáróba.

Amikor kijutott a szabadba, az űrhajósok némán vizsgálgatták a kétoldalt húzódó falat és az égbolt véres csíkját. Majd Dauge megszólalt: — De hiszen remeg a föld a lábunk alatt!

Bikov mit sem érzett, Jermakov azonban halkan megjegyezte: — Ez a Golkonda… — s Bikov felé fordulva megkérdezte: — Indulhatunk?

— Kockáztassuk meg, Anatolij Boriszovics — felelte derűsen Alekszej Petrovics. — Ha pedig kőomlásra vagy zsákutcára bukkanunk, visszatérünk s tovább keresünk, ennyi az egész. Vagy átjárót robbantunk…

A Fiú továbbindult. Óra órát követett, kilométer kilométert, sem zsákutcába, sem kőomlásba nem kerültek, s Alekszej Petrovics megnyugodott.

A hajtómű egyenletesen zúg, a ládák és rögzítőszíjak halkan nyikorognak és recsegnek. Mindenki elaludt, még a soha nem nyugvó Jurkovszklj is. Az infravörös fényvető fölötti visszapillantó tükörben Bikov látja a kabin belsejét.