Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Részemről — jelentette ki Bogdan Szpicin — ezekben az esetekben inkább hajlok arra, hogy a legrosszabbat tételezzem fel, s ezért nagyon hálás vagyok Alekszej Petrovicsnak.

— Nekem pedig — szólt közbe Bikov, s Jurkovszkijra sandított — nem volt jogom mást tenni. S a továbbiakban is ezt fogom tenni, kérem, jegyezzék ezt meg!

Jurkovszkij megvetően lebiggyesztette ajkát.

— Nagyon eltávolodtunk a dolog lényegétől — fordult Daugéhoz. — Tehát…

— Tehát — folytatta Szpicin —, Vlagyimir, te azt állítod, ha a különböző világok, bolygók szülöttei találkoznak, nem jöhet meg az étvágyuk egymásra. Különböző szervezet, különböző fejlődés és a többi, így van?

— Primitíven leegyszerűsítve, így — értett egyet vele Jurkovszkij.

— Nem tudom… Lehet, hogy igazad van, csak éppen…

Emlékszel Valja Bezuhovra az ellátó részlegből? Kell hogy emlékezz rá. Volt egy kutyája, dakszli és bulldog keveréke; hihetetlenül ostoba állat volt.

Amikor Voronov a Kallisztóról hozott egy fehér gyíkot, ez a hibrid, gondolok itt a kutyára, bemászott a terráriumba, s egy szempillantás alatt leharapta a gyík lábait, még mukkanni sem tudott senki. Igaz, az ostoba utána egy álló héten keresztül iszonyatosan kínlódott a gyomrával…

— Na ugye… — mondta bizonytalanul Jurkovszkij.

Krutyikov és Bikov elkacagták magukat.

— Lám, milyen szomorúan ért véget két különböző világ lényeinek találkozója — zárta le a vitát komolyan Szpicin — a kutyáé a Földről s a gyíké a Jupiter egy bolygójáról.

— De hiszen egy sündisznó előtt is világos… — Jurkovszkij eltöprengett, majd legyintett. — Kőkorszakbeli alakok!

Jermakov lépett be, s mint mindig, most is nyugodt volt, csupán kissé sápadtabb a szokásosnál. Az asztalhoz ült, kinyitotta bőrkötésű noteszét, és bepólyált fejével föléje hajolt.

Mindnyájan elhallgattak, egymásra pillantottak, Bikov kényelmesebben helyezkedett el, s várta, mit mond a parancsnok. — Egy kis figyelmet kérek — szólalt meg Jermakov. — Meg kell vitatni további terveinket.

Csend lett, még a hűtőgépek zúgása is hallatszott.

— Nincs még információm Bikov csoportjától. — Jermakov becsapta noteszét, s hátradőlt a karosszékben. — Alekszej Petrovics, jelentse a felderítés eredményeit!

Bikov felállt.

— Mocsár — kezdte —, nagyon süppedékes mocsár. — A Hiusztól tíz lépésre…

Lassan beszélt, igyekezett, hogy egyetlen részletet se szalasszon el, s keserűen gondolt arra, hogy a geológiai hivatal vezetője egy ilyen beszámolót üres locsogásnak értékelt volna. Jermakov azonban figyelmesen hallgatta, egyetértőn bólogatott, jegyzeteket készített noteszébe.

Bikovot egy kissé meglepte, hogy a parancsnok az ismeretlen élőlény megjelenését hallva nem mutatott érdeklődést. Csupán elmosolyodott, amikor Jurkovszkij türelmetlenül fészkelődni kezdett karosszékében, bizonyára tiltakozni próbált a vénuszbeli szörnnyel való összetűzésének túlságosan naturalisztikus leírása ellen.

— Nos, ez minden — sóhajtott Bikov.

— Tehát minden a feje tetején áll — ismételte meg Jermakov. — Köszönöm, Bikov elvtárs, leülhet.

Dauge Bikovra kacsintott, s az elkomorult “szépfiú” felé biccentett, Bikov rezzenéstelen arckifejezéssel fordult el.

— Nos, akkor… — Jermakov felállt, megérintette fején a kötést, s elfintorodott. — Összegezzük mindazt, amit tudunk. A Hiusz mindnyájunk számára teljesen váratlanul egy mocsárba szállt le. Számításaim szerint úgy száz kilométerre délre lehetünk a Golkondától. Nem többre… Amint látják, a távolság nem nagy.

Más körülmények között elegendő lett volna egy nap, hogy megtegyük ezt a távolságot. Azonban…

— Nos, erről van szó — suttogta Szpicin.

— …mocsárban kuksolunk. Mi több, a rádiólokációs felderítés alapján, nem túlságosan biztonságos helyen.

Igaz, a mocsarat hegygerinc veszi körül, sziklagyűrű övezi, s ebben a gyűrűben nem sikerült rést felfedeznünk, — Vulkán? — érdeklődött Dauge.

— Lehetséges, hogy egy óriási iszapvulkán kráterében vagyunk.

Szerfölött különös vulkán, mert a mocsár vizének elemzése azt mutatja… — Jermakov kinyitotta noteszét. — Nos, hallgassák. Körülbelül azonos arányú keveréke a nehéz és szupernehéz víznek. Jurkovszkij felpattant ültéből. — Tritiumvíz?

— TO — biccentett Jermakov. 2 — De…

— Igen. A tritium felezési ideje körülbelül tizenkét év. Tehát…

— Tehát — kapcsolódott szavaihoz Dauge — a mi vulkánunk vagy nagyon is mostanában keletkezett, vagy létezik valamilyen természetes forrás, mely folyamatosan pótolja a fogyó tritiumot…

“Milyen lehet a szupernehéz hidrogén természetes forrása, azé az izotópé, mely a Földön csak különlegesen felszerelt reaktorokban jelentkezik?” — Bikov ezt képtelen volt maga elé képzelni. Inkább hallgatott s tovább figyelt.

— Ez még nem minden — folytatta Jermakov. — A kráter, ha egyáltalán kráter, feneketlen mélységű. Legalábbis visszhangos mélységmérőnk tehetetlennek bizonyult.

— Mekkora a kráter átmérője? — kérdezte gyorsan Jurkovszkij.

— A kráter szemmel láthatóan majdnem kör alakú, átmérője közel ötven kilométer. A Hiusz a kráter északkeleti pereméhez van közelebb; ettől az oldaltól a hegygerincig nyolc kilométer választ el bennünket. Ez a helyzet, barátaim.

Jurkovszkij, haját simogatva, felállt.

— Egy szó mint száz, több száz méter mély ingovány húzódik alattunk. Száz kilométer választ el bennünket a céltól, amiből tíz kilométer mocsár, a többi sziklás hegyvonulat. Helyesen értem?

— Ez a helyzet — bólintott Jermakov.

— A mocsár fele tritiumvíz. Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, a tritium, miközben felbomlik, neutronokat bocsát ki, s a neutronsugárzás, gondolok itt a hosszan tartó neutronsugárzásra, korántsem gyönyör, még különleges védőöltözékben sem.

— Tökéletesen igaza van.

— De… Bikov biztosít bennünket, hogy a Fiú átkel a mocsáron. És a sziklákon?

— A Fiú mindenütt átjut — ismételte makacsul Bikov.

— Legrosszabb esetben szétromboljuk a sziklákat.

— Hm… És mégis azt javaslom, hogy miközben a Fiún útnak indulunk, hagyjuk a Hiuszt biztonságosabb helyen. Ajánlom figyelmetekbe!

Jurkovszkij leült.

— Nem hiszem, hogy robbantanunk kellene a sziklákat — kezdte Dauge —, a hegygerinc nem lehet egybefüggő.

Egyszerűen keresnünk kell egy átjárót, s találni fogunk.

— Kérem, vegyétek még figyelembe — szólt közbe Szpicin —, hogy a Hiusz nincs felkészülve a vízszintes repülésre. Nagyon könnyen tévedhetünk, s néhány ezer kilométerrel odébb szállhatunk le. Mindnyájan tudjuk, milyenek a légköri áramlások ezen a kedves bolygón. Végül is jobb mocsárban kuksolni, mint sziklákon heverni…

Jurkovszkij vállat vont.

— Ha jól értem — szólalt meg az eddig néma Krutyikov —, arról van szó, hogy mi a kockázatosabb, az, hogy itt maradunk, vagy hogy megpróbálunk kikerülni a mocsárból. Ugye, így van?

— Mi a véleménye? — kérdezte tőle Jermakov.

— Ha Aljosa… vagyis Alekszej Petrovics kezeskedik a Fiúért, s ha a geológusok kezeskednek a Hiuszért, akkor mindent úgy kell hagyni, ahogy van.

— Mit jelent az, hogy kezeskednek a Hiuszért? — kérdezte Jurkovszkij.

— Vagyis bizonyítják, hogy a Hiusz nem süpped bele ebbe a mélybe, s nem fordul fel. — A navigátor szájába dugta üres pipáját.