Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Mindegyikőjük tisztában volt vele, hogy a Hiusz óriási sebessége mellett a leszállás helye akár több ezer kilométerre is lehet a Golkondától; a Hiusz leszállhatott volna a hegyek között, ahol felfordulhatott, sőt össze is zúzódhatott volna a sziklákon. Mindezeket a nehézségeket és kudarcokat azonban előre számításba vették, s éppen ezért ezek nem voltak olyan borzasztóak, még akkor sem, ha pusztulással fenyegették őket. “A nagy ügyek mindig kockázattal járnak — ez volt Krajuhin kedvenc szavajárása —, s akik nagyon félnek a haláltól, azokkal nincs közös utunk.” De ilyet, hogy mocsárra találjanak a Vénuszon!

Kitartásuk és óriási tapasztalatuk ellenére az űrhajósok csak nehezen tudták leplezni egymás előtt elhatalmasodó nyugtalanságukat. Hivatásuk arra tanította őket, hogy az ilyen helyzetekben legyenek fegyelmezettek. Viszont mindegyikük jól tudta, az expedíció sorsa és életük most egy sor, egyelőre ismeretlen körülménytől függ.

Mindegyikük fejében újabb és újabb kérdések vetődtek fel.

Vajon sokáig tart-e a mocsár? Mi is ez voltaképp? Át tud-e rajta törni a Fiú? Nem fenyegeti-e a Hiuszt az a veszély, hogy még mélyebbre süllyed vagy átfordul, és akkor végleg elmerül? Megkockáztathatják-e, hogy újból a magasba emeljék az űrrepülőt, s megkíséreljenek egy másik helyen leszállni?

Nem sokkal a start előtt Dauge azt mondta Krajuhinnak: “Csak érjünk szerencsésen földet, ott majd még a poklon is átverekedjük magunkat.” Mindnyájan tudták, lehet, hogy a poklon is át kell verekedniük magukat, azonban ki gondolta volna, hogy ez a pokol Ilyen lesz — zavaros, kiismerhetetlen és bugyborékoló?…

Mint már elmondtuk, Bikovot éppen rosszul informáltsága folytán egészen más dolgok nyugtalanították. Az expedíció sorsa miatt nem nyugtalankodott, mert bízott a Hiusz csodálatos képességeiben, s ami a legfontosabb, társaiban, főképp Jermakovban, kinek hangjában még a zavar árnyéka sem érződött. Bikov számára a váratlan esemény csupán kaland volt. Rendkívül hízelgett neki, hogy Jermakov az ő oldatára állt Jurkovszkijjal a bejáratnál kirobbant apró összezördülésben.

Bikov nagy nehezen húzta ki lábát a tapadós dágványból, s néhány lépést tett Jermakov nyomában. A parancsnok megállt és hallgatózott. Sűrű, sárgás félhomály vette körül őket.

Csupán a zsírosan csillogó ingovány egy darabját látták, viszont annál többet hallottak. A láthatatlan ingovány különös hangokat adott. Rekedten sóhajtozott, köhögött, szortyogott. Tompa nyögések jutottak messziről hozzájuk, majd mély morgás és elnyújtott, magas hangú zúgás hallatszott. Minden bizonnyal ezeket a hangokat maga a mocsár keltette. Bikov azonban rögtön fantasztikus élőlényekre gondolt, akik elbújhattak a ködben, és sietve megtapogatta az övében a gránátokat. “Ha ezt elmesélem otthon a góbi-expedícióbelieknek — gondolta-, nem fogják elhinni!” Hirtelen rátört a magány érzése. Hátrapillantott, a Hiusz sötét tömbjére, s géppisztolyát előretartva, Jermakov után indult.

Tik… tik-tik… tik… — kopogott félénken s alig hallhatóan a sugárzásmérő. “Semmi vész, nem több mint ezer röntgen”

— nyugtatgatta magát, s nyomban el is feledkezett erről, amikor szilárd talajt érzett a lába alatt. Lehajolt, s szabad karjával tapogatózott maga előtt. A kigőzölgés könnyű ködén át, a mocsár rozsdás, olajos felszínéből szögletes, iszapborította tömbök emelkedtek ki.

— Mi újság magánál? — hallatszott Jermakov hangja.

— Egyelőre… semmi különös — felelte Bikov —, minden rendben. Nagyon süppedékes a talaj. A lábam alatt kövek vagy talán szikladarabok…

Csúszkálva és botladozva átmászott az érthetetlen tömbökön. A lába alatt cuppogott, csuklott, csattogott a talaj…

— Erősen húz le? — érdeklődött Jermakov.

— Nem — felelte Alekszej Petrovics, s derékig beleszakadt az ingoványba.

“Nehogy véletlenül elsüllyedjek…” — villant át agyán a nyugtalanító gondolat. Ebben a pillanatban géppisztolyának csöve valami szilárd dologhoz ért. Bikov csodálkozva pillantott oda. Útjukat apró, érdes kis sziget keresztezte, peremét csillogó csík szegélyezte.

— Anatolij Boriszovics! — hívta segítségül a parancsnokot Bikov.

— Igen?

— A továbbiakban a mocsár ki van aszfaltozva.

— Nem értem. Odamegyek.

— Azt mondom, hogy innentől aszfalt borítja a mocsarat.

— Félrebeszélsz, Alekszej? — hallatszott Dauge izgatott hangja. A legénység többi tagjával együtt a rakéta nyitott nyílásánál állt, s a felderítők minden egyes szavát értette.

— Igen, igazi aszfalt! Vagy mint a takír a sivatagjainkban.

Bikov a háta mögé lökte géppisztolyát, s kezével a szilárd talajba kapaszkodott. Az ingovány elnyújtott, szívó hangot hallatva elengedte testét. Letérdelt, négykézláb odébb kúszott a szilárd szigetecske peremétől, s felállt.

…Tik…tik…tik…

— Igazi, szilárd aszfalt, Anatolij Boriszovics. Állok!

— Talán ez a partja? — kérdezte Jermakov, hangjában titkolt reménnyel, és közelebb jött Bikovhoz.

— Nem tudom… nem, nem part. Mintha a mocsár kérge lenne.

Jermakov lehajolt.

— A vastagsága körülbelül harminc-harmincöt centiméter — állapította meg.

— Tudom, hogy mi ez — avatkozott hirtelen közbe Krutylkov. — Hiszen a Hiusz fotoreaktorral ereszkedett le…

— Az ördögbe is! — hallatszott, ahogy Jurkovszkij hangosan sisakjához kapott. — Hiszen ez…

— Összeszáradt ingovány, semmi kétség — erősítette meg Jermakov. — A fotoreaktor kiégette a vizet belőle, s kéreg keletkezett. A Hiusz pedig leszállás közben áttörte.

— Valami ilyesmi — értett velük egyet Bikov. A kéreg peremén lépdelt, s érdeklődve szemlélődött — Széles, mint a Vörös tér, s egyenes, akár táncolni is lehet rajta. Át- meg átjárják a repedések.

— A Fiú átjut rajta? — érdeklődött Jermakov.

Bikov hanyagul válaszolt: — A Fiú mindenütt átjut.

— …Tik… tik-tik… tik-tik…

— Nos, barátaim… Visszatérek. Úgy gondolom, a legénység kiszállhat.

Jurkovszkij és Szpicin, menjenek Bikovhoz.

— Értettük!

— “Előre, világűr meghódítói!” — dudorászta gúnyosan Jurkovszkij, miközben kimászott a nyíláson. — Ej, Bogdan, vigyázz magadra!

— Én? — kíváncsiskodott sértődötten Dauge.

— Mi hozzáfogunk a talajminták és a légkör elemzéséhez, s megvizsgálunk egyet s mást…

— Rendben, Anatolij Boriszovics.

— Mihail Antonovics — intézkedett Jermakov, miután felmászott a zsilipkamrába —, menjen tel a parancsnoki fülkébe, s próbálja meg a lokátorral végigtapogatni a környéket… Bikov elvtárs, most tart magához Jurkovszkij és Szpicin. Maga a parancsnok.

Próbáljanak eljutni a szilárd terület külső pereméig. Tovább ne menjenek.

— Értettem.

“Helyesen döntött — gondolta Bikov. — Ostobaság lenne vakon, nyakig belemerülve kúszni az ingoványban, amikor van egy infravörös sugárvetővel ellátott terepjárónk. Igaz, a terepjárót még le kell emelni…”

Valahol a közelében félhangon Jurkovszkij szitkozódott. Bogdan fojtott hangon súgta:

— Jobbra, Vologya, jobbra…

Néhány perc múlva lassú, cuppogó hangok hallatszottak, s két szürke alak bukkant elő a ködből.

— Hol vagy, Aljoska? Az ördögbe, az orromig se látok… Mi az, még nem faltak fel a helybéli szörnyek?

— Az úristen megkegyelmezett — dünnyögte Bikov, s mindkettőjüknek segített, hogy kimásszanak a “takírra”.