Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Jurkovszkij felállt.

— Tehát a Hiusz itt marad — jelentette ki határozottan. — Daugéval elvégeztük a szükséges méréseket, s úgy érzem, az űrhajó elég szilárdan áll. Legalábbis, Mihail Antonovics kifejezésével élve, annak a kockázata, hogy belesüppedünk az ingoványba, nem több, mint annak, hogy helyváltoztatás közben esetleg egy sziklára zuhanunk. Tehát a Hiusz marad a helyén.

Bikov Jurkovszkijra sandított, aki rezzenéstelen arccal ült.

— Menjünk tovább. A Hiuszt nem hagyhatjuk felügyelet nélkül. Ezért a Fiúval öt ember indul útnak. Az egyik pilóta itt marad.

Szpicin összerezzent, és nyugtalanul Jermakovra pillantott. Krutyikov kihúzta szájából a pipát.

— A Hiuszon hagyom Krutyikovot állandó ügyeletre. Nincs ellenvetés?

Komoly ellenvetésre gondolok…

A navigátor széles, jóindulatú arcán látszott, hogy neki van ellenvetése, de sajnos nem túl komoly.

— Nagyszerű! Barátaim, ne vesztegessük az időt. Az elkövetkező huszonnégy órán belül indulnunk kell.

Igaz, most a vénuszi… időszámítás szerint este van, s az indulás éjszakára esik, nem hiszem azonban, hogy a sötétség jobban zavarna bennünket, mint most a köd.

Menjünk, harapjunk valamit…

— …ami isten kegyelméből adatott! — sóhajtott Krutyikov.

— … s lássunk hozzá a Fiú felkészítéséhez. Van kérdésünk?

A tanácskozás véget ért. Bikov észrevette, hogy társai sorra igyekeztek kifejezni együttérzésüket Mihail Antonovics iránt, aki valóban szomorú képet vágott, Jurkovszkij saját kezűleg töltött neki egy csésze kakaót, Dauge szünet nélkül láthatatlan szöszöket szedett le róla, Szpicin pedig kinyitott neki egy doboz zsírmentes kolbászkonzervet.

— Egyébként — jegyezte meg Jurkovszkij, s villáját beledöfte a hideg csirkébe — nagy szerencse, hogy a Hiusz kupolájától az ingovány felszínéig mindössze néhány méter a távolság.

Nem kell vesződnünk a blokkrendszerrel, amiről, az igazat megvallva, személy szerint fogalmam sincs.

— Semmiség — jelentette ki Dauge —, ez egyáltalán nem olyan bonyolult s lesz még alkalmad, hogy kitanuld, Vlagyimir, amikor a Fiút visszatesszük a helyére. Most viszont menni fog magától, ez a szerencsénk… Igaz, Alekszej?

— Akár a karikacsapás — dünnyögte Bikov tele szájjal.

Valóban, a Fiút olyan könnyen leengedték, “akár a karikacsapás”. Levették a konténer elülső falát, kioldották a belső rögzítéseket, s Bikov kissé fontoskodva megkérte társait, térjenek vissza a zsilipkamrába.

— Így… hm… biztonságosabb lesz — magyarázta kitérőn és határozatlanul.

Az űrhajósok csodálkozva nevetgéltek, de engedelmeskedtek. Bikov lezárta a terepjáró nyilasait, az irányítópulthoz ült, s megnyomta a billentyűket. A Fiú felbőgött, lánctalpai halkan megcsördültek. “Most pedig — gondolta Bikov —, most majd elképednek.” A hajtómű fülsüketítőn felzúgott, és a Fiú szökkent egyet. Az űrhajósok csak annyit láttak, hogy egy széles, sötét tömeg zúgva és fémes csattanással elvillant előttük, s beleveszett a ködbe.

A Hiusz megingott, mint egy csónak a hullámokon. Az ingovány megremegett a nehéz ütéstől. A terepjáró lánctalpával az “aszfaltkéreg” peremét tördelve kijutott a mocsárból, hihetetlen könnyedséggel félig úszott, félig lánctalpain gördült, iszap szökőkutakat fröcskölt szerteszét, egy szűk kört irt le, majd mozdulatlanul megállt az űrhajó kijáratánál. Reflektorának éles, fehér fénye megvilágította a gomolygó ködfelhőket.

— Igazi profi! — dörmögte Jurkovszkij.

Krutyikov lelkesen tapsolni kezdett. Mint szürke kísértet, egy esetlen alak jelent meg a bejárati nyilas előtt, kezét nadrágja varrásához szorította, s máris felcsendült a fülhallgatóban rekedtes hangja: — Parancsnok elvtárs, a Fiút menetkész állapotba hoztam.

Ha valakiről elmondhatjuk, hogy szakmája virtuóz mestere, akkor Bikov mindig az volt. Legalábbis fantasztikus szökkenései lánctalpas terepjárókkal, anélkül hogy előzetesen lendületet vett volna, a legnagyszerűbb vezetők közé sorolták. Tudatában volt ennek, s büszke volt rá. Az ötlet, hogy társait meglepje, váratlanul született meg benne, amikor a konténer elülső falának leszerelésével bajlódott. Még nem tudta, mit szól ehhez az akrobatikus mutatványhoz a parancsnok, s ez kissé nyugtalanította.

Jermakov azonban szótlanul megszorította a kezét.

— Alekszej Petrovics, azért nem ártott volna, ha előre figyelmeztet bennünket.

— Ezt ne kívánjuk! — nevette el magát Szpicin. — Az igazi profi mindig egy kicsit bűvészkedik is. Végtére kell, hogy tudását élvezni is tudja!

Megkezdődött a berakodás a Fiúba. Az űrhajósok néhány órát dolgoztak megszakítás nélkül, élelmiszerrel és felszereléssel teli ládákat, savanyított, vitaminnal dúsított vízzel töltött tömlőket cipeltek át a raktárakból a zsilipkamrába, majd onnan a terepjáróba.

Az ingoványra éjszaka borult, áthatolhatatlan sötétség vett körül mindent. A fekete ködből tompa és ijesztő hangok hallatszottak. S alig hallhatóan, de állandóan és makacsul kattogott a dózismérő: tik… tik-tik… tik…

Végül befejezték az átrakodást. Bikov és Jermakov még utoljára a periszkópoktól a lánctalpakig végigvizsgálták a járművet, bebújtak a motorházba is, ellenőrizték a teher rögzítését, mely elfoglalta az utastér szinte összes szabad helyét, majd kimásztak. Már mindnyájan várták őket, szkafanderük szilikátszövete csillogott a reflektorok fényében.

Bikov szorosan lezárta a jármű nyílásait. Jermakov kiadta az utasítást.

— Most pedig mindenkinek alvás! Negyedóra múlva személyesen ellenőrzőm.

Az űrhajósok fáradtan, de elégedetten, tréfálkozva másztak be a Hiuszba.

Aludni végül is nem volt módjuk. Amikor a különleges védőöltözetet levéve, elindullak a társalgóba, hogy hirtelenjében megvacsorázzanak, az elöl siető Krutyikov egyszer csak megcsúszott, és teljes erőből a padlóra pottyant.

— Íme, a torkosság méltó jutalma — hirdette fennhangon Jurkovszkij.

— Az ördögbe! — A kövér navigátor felpattant, s megszagolta a tenyerét.

— Mi ez… ki öntötte szét itt ezt a disznóságot?

— Miféle disznóságot?

— Várjatok, barátaim — mondta nyugtalanul Jermakov. — Valóban, ez meg mi?

A társalgó padlóját vékony, vöröses, áttetsző nyálkaréteg borította. Bikov csak most érezte meg a rothadó gyümölcs bűzére emlékeztető, csípős és kellemetlen szagot. A bűz egyszerre kaparni kezdte a torkát. Jurkovszkij hangosan szippantott, majd fújt egyet, és trüsszentet.

— Honnét ez a bűz? — kérdezte, és körülnézett.

Jermakov lehajolt, s óvatosan egy keveset kesztyűjére vett a nyálkás hártyából. Az űrhajósok értetlenül bámultak.

— Mi történt voltaképp? — kérdezte Dauge türelmetlenül.

— Tessék, nézzétek! — Krutyikov a tálalószekrényre mutatott. — Ott is, és ott is!

A tálaló rosszul becsukott ajtajából fonálszerű, vöröses füzérek lógtak ki. Nagy, vörös folt sötétlett a sarokban, a hűtőgép mellett. Az asztalon hagyott tányért bolyhos, rozsdaszínű pókháló fonta be.

— Penész lenne, vagy mi?

Jermakov undorodva törölte meg zsebkendőjével az ujját, s fejét csóválta.

— Erről megfeledkeztünk… — mormolta magában.

— Aha! — Jurkovszkij felkapta a tányért az asztalról, föléhajolt, majd undorral visszatette. — Világos.