Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Bogdan, fejét a rádiókészülék tetejére hajtva, szendereg.

Jurkovszkij arccal a bálákon alszik. Társához dőlve szendereg Johanics is, huncut képét ráncolja álmában.

Mellettük ezüst sisakjával, félálomban bólogat Jermakov. A kémlelőnyílás mellett ferde, csillogó fekete fal úszik el — jobbról-balról sziklafal. A reflektorok fénye mozdulatlan, fekete hamudűnék feltúrt gerincén táncol. Messzebb félhomály és sötétség. Amott valahol a falak szétnyílnak, és a Fiú kijut a sivatagba. Ha csak elöl nem bukkannak zsákutcára.

Suhan a ferde kőfal, s a kémlelőnyíláson betekint az izzó égbolt. A terepjáró kijut a mélyedésből, s a fényfoltok ismét fekete porhullámokon kúsznak át. Még egy kátyú, újabb rés, majd ismét…

Megtettek húsz kilométert az ingoványban s majdnem annyit a szurdokban. Bikov már ötödik órája ül az irányítópultnál. Lába elzsibbadt, halántéka sajog az örökös készenléttől, a vörös és fekete szín szokatlan keveredésétől szeme könnyezik.

Ilyen úton azonban nem adhatja át a jármű vezetését senkinek, még a parancsnoknak sem. A terepjáróval természetesen nem történne semmi, a sebesség viszont…

itt még Bikov sem engedheti meg azt a fényűzést, hogy óránként hat-nyolc kilométernél gyorsabban haladjon. Csak érnének már véget ezek az átkozott sziklák! Jermakov kiegyenesedett, s hátratolta sisakját.

— Milyen az út, Alekszej Petrovics?

— Semmi változás.

— Elfáradt?

Bikov vállat vont.

— Talán átadhatná a vezetést, és aludhatna egy kicsit.

— Nagyon nehéz az út.

— Igen, borzasztó a terep. Semmi baj, nemsokára kiérünk a sivatagba.

— De jó lenne!

Jurkovszkij feltápászkodott, felült, tenyerével az arcát dörzsölte.

— Ó, de jót aludtam! Dauge!

— Hm…m…m

— Kelj fel!

— Mi történt? Pfúj… Barátaim, olyan álmom volt!

Johanics rekedt hangon nekilátott, hogy elmesélje, mit álmodott, Bikov azonban nem figyelt rá. Valami történt kint, a Fiú szilárd páncélján túl, a szabadban. Egyszerre sötétebb lett. Az égbolt piszkosbarna árnyalatot vett fel, s a reflektorok fénysugarában hirtelen milliárdnyi fekete pont kavargott s ereszkedett le lassan a szakadék fenekére. A fekete por valahonnét felülről szóródott, sűrűn, akár a hószakadás, s nemsokára sem az utat, sem a sziklákat nem lehetett látni. A külső dózismérők jelzőlámpái málnaszínű fényben villogtak, az alfa-, béta-sugárzásmérő mutatói nyugtalanul ugrálni kezdtek. Bikov hirtelen fékezett. A terepjáró jobb lánctalpával belecsúszott egy árokba, megfordult és keresztbe állt a szurdokban. A lebegő portól tompa reflektorsugár sima bazaltfelületbe ütközött.

— Mi történt? — kérdezte Jermakov.

Bikov némán kitárta előtte a figyelőnyílást. Jermakov hallgatott egy percig, kinézett, majd kijelentette: — Fekete vihar. Már volt benne részem.

— Mi van? — kérdezte izgatottan Dauge.

Szpicin Bikov vállán kérésztől előrehajolva dünnyögte: — Kéményseprők karneválja — Mi ez, Anatolij Soriszovics?

— Fekete vihar. Még egy bizonyítéka annak, hogy már nem vagyunk messze a Golkondától. Alekszej Petrovics, kapcsolja ki a motort!

A vezető engedelmeskedett, de a Fiút tovább rázta az apró és kellemetlen remegés. Szaporán csengett egy rosszul rögzített fémtárgy a kabinban.

— Kimegyünk? — kérdezte Jurkovszkij.

— Minek? Nem látja, hogy a por radioaktív? Utána sok idő elmegy a radioaktivitás semlegesítésére.

— Jó lenne legalább próbát venni ebből az ocsmányságból!

— Vehetünk manipulátorokkal — javasolta Bikov. — Megengedi, Anatolij Boriszovics? — Daugéhoz fordult. — Lökd ki a konténert!

Jurkovszkij és Dauge eltűntek a zsilipkamrában, mely a felső nyíláshoz vezetett, s egy perc múlva a Fiú előtt csavaros tetejű ólomhenger repült a fekete porba. Bikov tenyerét a manipulátor fogantyúira helyezte. Hosszú, ízelt “karok” nyúltak ki a terepjáró hasa alól, lassan, mintegy óvakodva tapogatóztak a levegőben, majd a henger fölé ereszkedtek. Bikov esetlenül felemelte jobb vállát, könyökét hevesen felrántotta. A manipulátor fogója belekapaszkodott a hengerbe.

— Gyerünk! — kiáltott fel vidáman Szpicin.

— Ne zavarj, mert elvétem! — szisszent rá a fogai között Bikov.

A makacs fémkarok kicsavarták a henger tetejét, a nyitott tartályt egy darabig a fekete hóesésben tartották, majd ismét lezárták fedelét, s pontos mozdulattal a felső nyíláshoz emelték a konténert.

— Megvan! — kiáltotta Dauge a zsilipkamrából.

Bikov visszahúzta a manipulátor karjait, s letörölte a verítéket homlokáról. Jermakov halkan megjegyezte: — Kétszer is alkalmam nyílt már megfigyelni a fekete vihart. Előtte minden alkalommal erős földlökéseket észleltünk.

— De hiszen most semmiféle földlökés nem volt! — állapította meg Bikov.

— Menet közben nem észlelhettük.

— A föld pedig egyre erősebben remeg — Szpicin hallgatózott. — A völgykatlan bejáratánál alig éreztük a rázkódást, most viszont…

— Közelebb kerültünk a Golkondához.

Jurkovszkij és Dauge visszajöttek a zsilipkamrából, s élénken vitatkoztak tapasztalataikról. Jermakov pedig kiadta az utasítást, hogy menjenek tovább. Bikov bekapcsolta az infravörös sugárvetőt. Kétoldalt imbolyogva ismét vonulni kezdtek a katlan falai. Félóra múlva véget ért a “fekete hóesés”, mely kétségkívül vulkáni eredetű hamu volt. Az égbolt keskeny csíkja ismét felvette korábbi narancssárga-vöröses színét. Bikov izgatottan nyomogatta az irányítópult gombjait, de azért fél füllel a háta mögötti eszmecserére is figyelt.

Jurkovszkij és Dauge fölöttébb heves párbeszédéből kiderült, hogy először: a “fekete hó” kétségkívül vulkáni hamu, másodszor: komolyan csak az beszélhet a radioaktív vulkáni hamuról, aki “képtelen egyszerű körvonalai alapján felfogni egy ferde ingategrált” (a tudományos tehetetlenség efféle meghatározását Bikov kissé homályosan érezte, egy dologban viszont biztos volt, egyik geológusnak sem volt kellő ismerete ahhoz, hogy komolyan vitatkozzon a radioaktív vulkanikus porról), harmadszor: hogy a “fekete szélviharok” jelentkezése bizonyára összefügg a Golkonda tevékenységével, s negyedszer: hogy ennek kapcsán egyelőre semmi határozottat nem mondhatnak.

Noha a helyzet eléggé zavaros volt, az űrhajósok alaposan megreggeliztek. Bikov csökkentette a sebességet, gyorsan bekapott két szelet sonkát kenyérrel, s megivott egy egész termoszra való kakaót. A lakoma után Jermakov, Dauge és Jurkovszkij begyűjtötték a gyorslaboratórium eredményeit. A mocsártól távolodva arányosan csökkent a légkör nedvességtartalma, már majdnem nullára esett vissza. Nőtt az atmoszférában az inert gázok radioaktív izotópjainak, a szénnek és szén-monoxidnak az aránya, a hőmérséklet hetvenöt és száz fok meleg között ingadozott.

Általános meglepetésre és Jurkovszkij lelkesedésére a gyorslaboratórium kimutatta, hogy a légkörben élő protoplazma is található — mikroorganizmusok, baktériumok vagy vírusok éltek még ebben a száraz, felizzított levegőben is. A felfedezés közvetlen eredménye az volt, hogy Jermakov felhívta figyelmüket: óvatosabbak legyenek, ha elhagyják a terepjárót, s megígérte, hogy az első megfelelő alkalomkor mindenki kap egy nagy adag komplex antibiotikum-injekciót.

Dauge egy darabig sóhajtozott, majd kijelentette: reméli, hogy megéri azt az időt, amikor a Vénuszt virágzó kertté változtatják, s akkor ebben a kertben nem kell majd különleges védőruha, abban bárki szabadon sétálhat, anélkül hogy összeszedne valamiféle undorító betegséget.