Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Egyébként is az az ember küldetése — tette hozzá rövid töprengés után —, hogy virágzó kertté változtasson mindent, ahová beteszi a lábát. És ha mi nem is éljük meg a vénuszi kertek idejét, majd a gyerekeink…

Ezután hosszú vitába keveredett Jurkovszkijjal arról, miként lehet átalakítani a természetet — elsősorban a légkört és a klímát — egy egész bolygó méreteiben. Mind Dauge, mind Jurkovszkij egyetértettek abban, hogy ez elvileg egyáltalán nem lehetetlen, a gyakorlati módszerekben azonban olyan nagy volt közöttük a nézeteltérés, hogy megint majdnem összekaptak.

A szurdok váratlanul ért véget. A sziklafalak hirtelen egyre alacsonyabbak lettek, és messzire távolodtak egymástól, a reflektorok fénye eltűnt a felhőtlen ég kékesvörös ragyogásában. Bikov fokozta a sebességet. A Fiú megdőlt, belebukott az utolsó árokba, lánctalpa dübörgött a köveken, s végtelen, egyenletes és sima síkság tárult fel az űrhajósok szeme előtt.

— Sivatag! — közölte vidáman Bikov.

— Állítsd meg a gépet, Alekszej! — kérte őt izgalomtól remegő hangon Dauge.

A Fiú megállt. Az űrhajósok sietve felcsatolták sisakjukat, s a kijárati nyíláshoz ugrottak. Bikov hagyta el utolsónak a terepjárót.

Igen, a hegyek véget értek. A látóhatárba belemaró, fogazott, fekete hegygerincvonulat mögöttük maradt. S mögöttük maradt a keskeny, meglepően sima átjáró. De az, amit először sivatagnak hittek, ismét váratlan meglepetéssel szolgált.

Legalábbis Szpicin számára, aki sohasem látott sivatagot.

Képtelen volt elképzelni a sivatagot vörösesfekete homok és buckák nélkül.

A Fiú előtt pedig asztalsíma, fekete síkság terült el, melyen mint ködfoszlányok, apró, fekete porforgatagok száguldoztak. A távoli, vörös ködbe borult látóhatárnál vékony, elegánsan hajladozó árnyak úsztak lassan, mint farkukra emelkedett, hatalmas kígyók. S fölöttük pedig ott terpeszkedett az égbolt narancsvörös kupolája.

Szabálytalan alakú, sötét, bíborszínű felhők rohantak őrült sebességgel a Fiú felé.

— Hogy tetszik magának ez az út? — hallotta Bikov a háta mögött Jermakov hangját.

— Sivatag… — felelte nyugodtan a kérdezett.

— Természetesen. Ismerős vidék. Igaz, Itt nincs szakszaul, viszont ez az igazi Karakum, az igazi fekete homoksivatag.

— Fekete, bizony fekete… — Bikov megakadt. — No, az út nem rossz, széles, egyenletes… Most majd repülni fogunk.

— Hurrá! — üvöltött fel bohóckodva Dauge. — S remek pikniket csapunk a szabad ég alatt!

Az űrhajósok tréfálkozva és nevetgélve tértek vissza járművükbe. A hangulatuk érezhetően emelkedett. Csupán Bogdan Szpicin időzött egy kissé tovább a bejárati nyílásnál, körülnézett, s mélyet sóhajtva kijelentette: — Itt pont olyan, mint Stendhalnál.

— Vagyis? — értetlenkedett Bikov.

— Minden vörös és fekete. Tudod, soha nem szerettem igazán Stendhalt…

Bikov újból helyet foglalt az irányítópultnál. A Fiú megremegett, és sebességét növelve, lágyan himbálódzva meglódult. A szél belekapott és szétszórta a lánctalp kavarta porcsíkokat. Szemberohant velük a fekete sivatag, a szél ködcsíkokat s forró porörvényeket kergetett előttük.

A vöröses látóhatáron a súlyos felhők felé nyújtózó, tekergőző oszlopok jártak fel s alá. Hirtelen apró domb nőtt ki a talajból, örvénylő tölcsérként a magasba nyúlt, s beleolvadt a felhőkbe — eggyel több fekete oszlopot kergetett tovább a sivatagi szél.

— Forgószelek — jegyezte meg Bikov. — Mennyi van belőlük…

— Jobb, ha nem kerülünk bele egy ilyen tölcsérbe — állapította meg Dauge.

— Bizony, jobb, ha kikerüljük — dünnyögte Bikov, mert eszébe jutott, hogyan változtatott a Góbi sivatag kellős közepén egy légtölcsér — bár hatalmas volt, de mégiscsak kisebb, mint a vénusziak — egy geológustábort homokdűnévé.

A szél erősödött. A bazaltfal tövénél alig lehetett észlelni, most viszont ott dörömbölt a jármű homlokpáncélzatán, s áthatóan fütyült az antennák hálójában. Az út emelkedett, egyre inkább érezték. A terepjáró széles fennsíkra ért. A szél helyenként elfújta a homokréteget, s ilyenkor a lánctalpak egyenletesen dübörögtek a fehér, repedezett kőlapokon.

Szpicin — aki a sisakjához vezetett egy köteg színes zsinórt, ki tudja, hányadszor próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal.

Dauge és Jurkovszkij próbálták megbeszélni a kutatási tervet, s időről időre hevesen gesztikuláltak, nehogy kiabálásukkal zavarják a többieket.

Bikov a vezetést átadta Jermakovnak, adott néhány hasznos tanácsot, majd felmászott a zsákokra, s már készült, hogy végigaludja azt a másfél-két órát, ami Jermakov számítása szerint a Golkondáig maradt. Terve azonban nem sikerült.

Bogdan Szpicin váratlanul felemelte a kezét, s kérte, hogy maradjanak csendben.

Jurkovszkij vidáman érdeklődött.

— Mi az? Van összeköttetés?

— Nem… de… várjatok egy kicsit.

Sietve csavargatni kezdte a finombeállító fogazott gombját, majd moccanni sem mert, úgy fülelt.

— Irányjelzés.

— Ki adja a jeleket? A Hiusz?

— Nem. Hallgassátok!

Dauge és Jurkovszkij előrehajoltak. Jermakov otthagyta az irányítópultot, s ő is a készülékhez húzódott. Dauge elnyújtottan füttyentett.

— Lehet, hogy valaki már itt van?

— Úgy tűnik, igen.

— Jobbra tőlünk… Érdekes! — Jermakov Bikovhoz fordult. — Alekszej Petrovics, vegye át egy percre a vezetést!..

— Értettem…

Jermakov Szpicin mellé ült, s elvette tőle a fejhallgatót.

Arca izgatott volt.

— Három pont, három vonás. Ki lehet ez?

Lekapta a fülhallgatót, s felállt.

— Az utóbbi tíz év során a Golkonda körzetébe hat expedíciót s legalább tucatnyi pilóta nélküli eszközt juttattak.

— Hát akkor lehet, hogy — Dauge szeme tágra nyílt —, lehet, hogy emberek is vannak ott? Balesetet szenvedtek, és segítséget kérnek?

— Kétlem — ingatta Jurkovszkij a fejét. — Mi a véleménye, Anatolij Boriszovics?

— Krivickij a Marson három hónapig bírta ki a rakétájában.

De ő talált vizet…

— Igen, vizet…

— Így hát az a legvalószínűbb, hogy ez egy automatikus irányjelző.

Bikov, aki türelmetlenül feszengett az ülésen, közbeszólt: — Akkor odamegyünk?

— Gyerünk…

Jermakov töprengett. Bikov először látta, hogy parancsnokuk habozik. Habozásának azonban meglehetősen súlyos okai voltak, s ezt mindnyájan tudták.

— A víz — jegyezte meg Jermakov.

— A víz — ismételte visszhangként Jurkovszkij.

— Lehet, hogy még sincs olyan messze? — kérdezte könyörgőn Dauge.

Jermakov elszántan döntött.

— Rendben! Ha két óra alatt odaérünk, egyetértek.

Alekszej Petrovics, forduljon el! Vegye fel az irányt a tájoló szerint — ismét a rádió fölé hajolt —, körülbelül hatvan fok. Pontosan ennyi. S próbáljon mindent kiszorítani a hajtóműből.

A Fiú serényen vágtatott, szemben az észak felől repülő porzuhataggal. A szél a jármű bal oldalát verte, s rohamai néha akkora erővel törtek a terepjáróra, hogy Bikov a vezető “hatodik” érzékével észlelte: a kormányzás bizonytalan lett. Ilyenkor finoman irányt változtatott, igyekezett a jármű homloklemezét szembeállítani a sűrű gázhullámokkal, vagy jobb oldalt kinyújtotta a támasztókart. Bogdan, fülén a hallgatóval, a rádiónál ült, s felhangon, suttogva korrigálta az irányt. A tükörben látni lehetett Dauge sápadt arcát, az ajkát harapdálta. Repültek a percek s a bíborszínű felhők… Egyszer csak Jurkovszkij előrehajolt, érthetetlenül felkiáltott, s előremutatott. A porfelhőn keresztül Bikov néhány méter átmérőjű, különös, üveges felületű, csupasz térséget vett észre, melynek közepén hatalmas, szaggatott peremű lyuk ásítozott, aztán a lánctalpak kemény talajon dübörögtek. Kérdőn pillantott Daugéra, aki azonban nyilván semmit nem vett észre, s értetlenül nézett vissza rá. “Van elég rejtély a Vénuszon — gondolta Bikov. — Előre, előre!”