Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

A Fiú fülkéje belül tisztára volt mosva, fém és műanyag egyaránt csillogott. A rakományt gondosan összerakták és rögzítették. Bogdan a fürdés után nedves és borzas hajjal a rádió mellett tüsténkedett. A geológusok megszokott szögletükben üldögéltek, a lehajtható asztalnál. Jurkovszkij sebesen lapozgatott egy kézikönyvet, s közben a foga között fütyörészett. Otthonos csend és békesség… Bikovra hirtelen rátört az álmosság — előjött az utóbbi órák emberfeletti feszültsége. A szeme majd leragadt.

— Anatolij Boriszovics…

— Aludni, menjen aludni! — szakította gyorsan félbe Bikovot Jermakov.

— Menjen tüstént aludni!

— Értettem! — mondta vidáman Bikov, lekapta sisakját, s a zsákokra ült.

Dauge ajkán baráti mosollyal figyelte. Amikor Bikov levette a sisakot, Dauge felpattant, s furcsa hang hagyta el a torkát, ez meglepte Alekszej Petrovicsot, s a többiek is mind odafordultak.

— Mi van? — kérdezte zavarodottan Bikov s nézegetni kezdte magát.

— Várj, várj csak, Alekszej, mi ez? — kérdezte dadogva Dauge.

— Miről van hát szó?

— Csupa vér az arca, Alekszej Petrovics — mondta Jermakov. — Nyilván beverte a homlokát az első lökésnél.

— Semmi, kicsit bevertem — mormogta a vezető, orrát tapogatva.

— Ne nyúljon hozzá! Mindjárt lemosom a horzsolást… Ne nyúljon hozzá, ha mondom! Vlagyimir Szergejevics, nyújtson oda neki egy tükröt.

Óriási, kék folt sötétlett Bikov homlokán, orra megdagadt, alsó ajka szokatlan formájúvá torzult, és még szivárgott belőle a vér.

Arcát kacskaringós véraláfutások díszítették. Bikov haragosan eltolta magától a tükröt.

— Nem veszélyes. — Jermakov gyorsan és ügyesen kimosta a sebeit. — Mutatós sebek, de nem veszélyesek… Hogy lehet, hogy nem vette észre, és semmit nem érzett?

— Egy kicsit belém hasított… persze ki gondolta volna?

— Én magam egy csöppet sem csodálkozom ezen — szólalt meg Dauge.

— Min?

— Azon, hogy semmit nem éreztél. Én például csak annyit éreztem, hogy állandóan égnek áll a lábam, s a nyelvemmel tartom vissza a gyomromat…

— Nem állhattál állandóan tótágast… Köszönöm, Anatolij Boriszovics.

Minden rendben.

Bikov felakasztotta a sisakját egy kampóra, s a gyönyörűségtől nyögve néhányat, felmászott a zsákokra.

Jurkovszkij még mondott neki valamit, de Bikov már aludt. Nagy, fehér hajó vitte magával, finoman himbálódzott egy széles, kék folyón.

Ragyogott a nap, a távolban kékes ködbe veszve rajzolódott ki a part, a víz felett vakítóan fehér madár száguldott szélsebesen. A himbálódzás egyre erősebb lett, a fedélzet kicsúszott a lába alól. Valaki felkiáltott: “Bu-bu-bu! Micsoda út!” Bikov átrepült a fedélzeten, rúgott egyet, s felébredt. A terepjáró rázkódott és ugrált. Jermakov vezette, míg a többiek egymásba kapaszkodva ott tolongtak mögötte, s a képernyőre meredtek.

— Mintha agyarakon járnánk — jegyezte meg Bogdan Szpicin. — Szépség agg istennője, a fogaid között vagyunk!

Bikov lemászott kemény fekhelyéről, s társaihoz közelebb húzódva betolakodott Bogdan és Dauge közé. A sivatag véget ért. Szürke kövek garmadáit elkerülve a Fiú sima, egyenes oszlopok erdején hatolt át. A kőhalmok felett több méter magas, hegyes végű, fekete sziklák tornyosultak — a távolban még több százat látott belőlük. A talajt repedések és tölcsérek szabdalták, durva moha nőtte be őket. Szúrós ágak fonódtak az alacsony égboltba fúródó sziklatornyok köré. A kőrengeteg körbefogta a terepjárót.

Bogdannak igaza volt — a sziklák meglepően hasonlítottak öreg, ritkás fogakra.

A rázkódás egyre elviselhetetlenebb lett. Jurkovszkij hirtelen felnyögött, megrázta a fejét — megharapta a nyelvét. Bikov megérintette Jermakov vállát.

— Meg kell állni, Anatolij Boriszovics, így könnyen felhasíthatjuk a Fiú alját.

Jermakov bólintott. Odakormányozta a járművet a legközelebbi oszlophoz, s kikapcsolta a hajtóművet.

— Fel kell deríteni az utat — mondta Bikov, s a kémlelőnyíláshoz hajolt. — Lehet, hogy érdemes visszatérni s megkerülni ezt a helyet.

— Nem — sóhajtott Jermakov. — A sziklás szakasz bizonyára messzire nyúlik. Nincs rá időnk…

— Fel kell robbantani a sziklákat. Néhány akna, ennyi az egész — javasolta Bogdan Szpicin.

Jermakov töprengett egy ideig, majd határozottan felállt.

— Felderítő útra indulunk. Négyesben. A vezető a járműnél marad.

— Értettem.

— Felderítő út, ez remek! — énekelte vidáman Dauge, s geológuskalapácsát lóbálta.

— A kalapácsot itt hagyjuk — utasította Jermakov. — Csak fegyvert viszünk magunkkal.

— Anatolij Boriszovics, hiszen eddig egyetlenegyszer sem…

— Nincs idő. Jurkovszkij, Szpicin, gyorsabban! Bikov, a járművet nem hagyhatja el! Még akkor sem, ha lövéseket hall… Készen vannak? Indulás!

Bikov a többiekkel együtt kimászott, s leült a terepjáró páncéljára. A Fiú enyhén kiemelkedő parancsnoki tornyán ült, s nézte az egymástól eltávolodó úton haladó, apró emberi alakokat — picik voltak, akár a legyek a hatalmas, repedt sziklák között. Jurkovszkij Bogdannal jobbra ment. Jermakov Daugéval egyenesen. Egy ideig még hallotta Jurkovszkij hangját, aki azt bizonygatta, hogy itt van a világ legjobb geológiai mintaterepe, hallotta Bogdan vidám kacagását, Johanics kedélyes basszusát, aki egyre az argonautákról szóló dalocskát dúdolta, majd minden elcsendesült. Bikov magára maradt.

Az égbolton egyre felhők vágtattak, szél süvített a magasban a kőoszlopok csúcsánál, s néhányszor szaggatott recsegés hallatszott — Bikov azt hitte, hogy jelzőlövések, felpattant helyéről, és körülnézett. Azután rájött, hogy csupán a szél veri egymáshoz a köveket, de azért visszamászott a járműbe, elővett egy géppisztolyt, és vállára akasztotta. Nehéz lökések rázták meg a talajt.

Mégiscsak fantasztikusan komor hely! Elől-hátul mogorva, meztelen sziklák, mint egy hatalmas, szétrombolt épület oszlopai. Bikov maga elé képzelte: egykor csodás antik palota állt itt. Nem voltak benne szobák, csupán fekete kőből faragott, díszes oszlopok. Az oszlopok között hófehér öltözékű emberek lépdeltek méltóságteljesen, tisztes, szakállas bölcsek, kecses asszonyok, rézsisakos, pajzsos harcosok… Mint azon a rajzon, amit egykor egy Atlantiszról szóló történelmi regényben látott… “Majd kitört a fekete vihar, és szétrombolta a boltozatot, a mennyezet lezuhant, az oszlopok közé szakadt. Minden elpusztult, s a sivatagban csupán a néma, sima, fekete oszloperdő maradt…

Bikov hirtelen felpattant, géppisztolyához kapott. Úgy réMiett neki, hogy hatalmas, ház nagyságú, fekete alak surrant elő a közeli oszlop mögül, megállt s leskelődött.

Nem, csak egy kőszikla. A sziklák meglepték különös alakjukkal. Amikor kissé megnyugodott, bámulni kezdte a legközelebb állókat, ismerős formákat keresett bennük.

Tessék: egy alvó oroszlán; nevető arc sapkában; hatalmas varangy; ismeretlen állat, szarvakkal és kimeredő szemmel… A kőrengeteg élte a maga mozdulatlan, szendergő életét. Csendben, észrevétlen lélegeztek a kőbe dermedt különös állatok, oldaluk meg-megremegett, s nehéz, lehunyt szemhéjuk alól titokban figyelték a másik világ jövevényeit. Tigrisek, gyíkok, sárkányok — a vénuszi kőerdő dermedt öröksége.

Bikov arra gondolt, hogy ennek a vidéknek mégiscsak rendkívül szegényes az élővilága. A Földön a sivatagban találhatsz kígyót, skorpiót, rovarpókot, a sivatag szélén tatárantilopot… Itt viszont? Igaz, a mocsárban nyüzsgött sok élőlény, talán túlságosan is sok, a hegyekben és a sivatagban viszont csak kemény, szűrös, egyenest a kövekből előbújó cserje volt… Amikor a Fiú a mocsár környékén kitört a hegyek gyűrűjéből, Bikov úgy érezte, fürge árny suhant el a kőfal mentén, s az árny elrejtőzött a szúrós bokrok között. Nyilván csak érzéki csalódás volt…