Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Jermakov soha még ilyen sokat nem beszélt.

Jurkovszkij a falba kapaszkodva Jermakov felé indult.

— Köpök az egészre!.. Köpök a Golkondára! Ez aljasság, Jermakov elvtárs! Nem megyek el! Az ördögbe! Egyedül maradok…

Bikov látta, ahogy Jermakov arca szürkébe vált át. Az űrhajó parancsnoka nem mozdult, hangjából azonban baráti együttérzés csengett: — Jurkovszkij elvtárs, félre a hisztériával, hozza rendbe magát!

Megparancsolom, hogy vegye fel a sisakot, s készüljön az útra!

Határozottan megfordult, s a vezérlőpulthoz ült.

Jurkovszkij elborulva visszazuhant az ülésbe. Válla rázkódott. Szánalomra méltóan s egyszersmind borzasztóan nézett ki.

— Vologya, meg kell tenni, meg kell tenni! — Dauge állt fölötte, s az ingadozó faiakba kapaszkodott. Földszínű arca eltorzult. Szeme fénye kihunyt. Halott, idegen hangon ismételte: — Meg kell tenni, Vologya, kell… Ez elkerülhetetlen! Ilyen a harc!

— Itt menjünk ki.

— Értettem, Anatolij Boriszovics. Engedje, hadd segítsek… így…

Johanics, tartsd…

Bikov kinézett a nyíláson, akaratlanul is hunyorgott, majd kimászott a terepjáró páncéljára, s kezét nyújtotta Jermakovnak. A parancsnok után, orra alatt dünnyögve, a komor Dauge is kimászott, s csupán Jurkovszkij maradt a járműben, arccal a fal felé fordulva feküdt.

Íme, ilyen a Golkonda!.. A Fiútól egy kilométerre, a föld felelt szürke füst és porfüggöny gomolygott, s jobbról és balról egészen a látóhatárig húzódott. Imbolygott, feldagadt, hatalmas hullámokban lebegett. A távolban pedig, az égbolt felét eltakarva, gigászi, sziklás hegy emelkedett a magasba, szénfekete volt, s a sokszínű láng vakító fellobbanásai világították meg. Csúcsa eltűnt a rohanó, bíborszínű felhőkben. Ennek a fantasztikus, örökké fortyogó katlannak a mélyéből fülsiketítő dübörgést hozott feléjük a szél, a talaj remegett, s minduntalan ki akart csúszni a lábuk alól, mintha élőlény lenne. Bikov ajkát beharapva, sietve kikapcsolta a külvilág zajait a jármű utasai számára.

— Kapcsold ki a külső telefont!.. Hallod, Alekszej?! — üvöltötte Dauge, bele közvetlenül Bikov fülébe, s a vezető összerezzent. — Aljoska-a-a!..

— Mit üvöltesz! Már rég kikapcsoltam.

— Kikapcsoltad — folytatta csendesebben Dauge. — Én pedig tele torokból üvöltök, mint az erdőben…

Bu-bu-bu… A füstölgő függönyből lángoló gömb tört ki, felröppent, s fülsiketítő dörrenéssel szétrobbant.

— Gyönyörű! — ámuldozott lelkesen Dauge. — Megyek, s hívom Vlagyimirt…

— Nem kell zavarni — mormolta a foga között Jermakov kelletlenül.

Bikov képtelen volt levenni tekintetét a látóhatáron kirajzolódó, hihetetlenül óriási hegyről. Végül rájött — üstoszlop emelkedik előtte a magasba. Nem hitte, hogy ez a komor képződmény párából, felizzott gázokból és porszemekből áll. Ha figyelmesebben nézte, csak akkor vette ebből a távolságból észre, hogy a sima falak lassan és szakadatlanul mozognak felfelé az, alacsony égboltig. Egy pillanatra rosszullét fogta el. Az óriási cső belefúródott a bolygó testébe, s több ezer tonna homokot, port és követ szívott magába, hogy később kilövellje ezt a légkörbe. Ott, a fekete “hegy” lejtőin őrült gyorsasággal száguldanak az ég fele a hihetetlen hőmérsékletre felizzott kőzúzalék felhők.

Bikov magához tért.

— Hogyan tovább, Anatolij Boriszovics? Milyen útvonalat válasszunk?

Jermakov leült a kis toronyra, s távcsővel vizsgálgatta a Golkondát.

— Ezt majd a geológusok megmondják. Valószínűleg a Golkonda partjai mentén haladunk, hogy anyagot gyűjtsünk… S közben elkészítjük a térképét is. Helyet kell keresni egy rakéta-repülőtér számára.

A nyílásból előbújtak a geológusok. Dauge izgatottan hadonászott.

— Nézd csak, Vlagyimir! Hiszen ez geológiai katasztrófa! Természeti csapás! Csípj meg! Az ördög tudja, milyen csodálatos dolog!

Jurkovszkij csüggedten leült a parancsnok mellé. Látszott rajta, hogy neki már minden mindegy. Dauge leugrott, sisakjával egészen a talajhoz hajolt. Egy percig vizsgálódott, majd kesztyűs kezét mélyen a sűrű, fekete porrétegbe eresztette, egy marékra valót kiszedett belőle, s közvetlenül Jurkovszkij sisakjához emelte.

— Szurokérc homok! Nézd!.. Anatolij Boriszovics, kezdjük azonnal itt…

Nem!

Ismét felkapaszkodott a jármű páncéljára.

— Nem, menjünk tovább, oda! — s összepiszkolt kesztyűjével a füstfüggöny felé mutatott. — Valóságos kincsesbánya! Érted? Mi is az arany ehhez képest! Soha nem látott lelőhelyek lehetnek ott! Gyorsan oda, előre!

— Veszélyes lesz, Johanics — jegyezte meg Bikov. — Az ördög tudja, mi játszódik le ott…

— Veszélyes?! — kiáltotta Dauge. — Akkor mi a fenének jöttünk Ide! S hogyan fognak dolgozni majd az utánunk jövők? Veszélyes!

A felderítés mindig veszélyes!

— Kockáztatni… — kezdte Bikov, és nyelt egy nagyot.

Másfél kilométerre a Fiú előtt szürke füstoszlop nőtt ki a földből, melyet fényes, fehér láng világított át. A fekete hegy hátteréből rajzolódott ki, vakító fényben ragyogott, s a hegy csúcsánál bozontos, kékes gombolyaggá változott.

Újból dörej tört át az egyenletes zúgáson. A Fiú megingott.

Bikov elveszítette egyensúlyát, Dauge vállához kapott, s esés közben még észrevette, hogy a nehéz, kékes gomolyag elvált a füstoszloptól, az ég felé röppent, majd ismét belemerült a gomolygó örvénybe.

— Láttad?! — kiáltotta Bikov, s próbált talpra állni. — Micsoda veszélyes dolog…

— Feltétlenül el kell jutnunk oda! — Dauge megrázta ökölbe szorított kezét. — Feltétlenül! Bármi áron!

Így kezdődött az expedíció “hétköznapi” munkája.

Jermakov kereken elutasította Dauge kérését: a Fiú távolabb ment a füstfal szélétől, úgy háromszáz méter távolságot tartva követte azt.

— Addig — felelte a geológus erősködésére —, amíg nem szerelik fel a rakéta-repülőteret az irányjelzőkkel, nem engedhetem, Grigorij Johanovics, hogy kockára tegye a gépeket s az emberek életét. Még egyetlenegy feladatunkat sem teljesítettük. Érje be azzal, hogy geológiai felderítést végez a Golkondától nagyobb távolságra, s keressen leszállóhelyet. Amikor az űrrepülőtér kész lesz, és a Hiusz átrepül ide, akkor majd meglátjuk. Ez minden.

A Fiú két-három kilométerenként megállt, s a felderítők kiszálltak. Jermakov a járműben maradt, míg a többiek munkához láttak. Dauge és Jurkovszkij haladtak elöl, kőzetmintákat gyűjtöttek, a terepet vizsgálták, geofizikai műszereket állítottak fel, amelyeket Bikov hozott, s amelyeket visszaúton ismét felszedtek. Bikov rendszerint a hátuk mögött cipekedett, borzasztóan unta az egészet és a geológusokat, akik felpakolták, mint egy “málhás lovat”. S ez a “málha” hihetetlenül súlyos volt. A különleges csomagokat és a kőzetminták konténereit szintén a szerencsétlen járművezetőre aggatták. Ráadásul kutatómunkájuk közben a geológusok kizárólag egymás között társalogtak, s Bikovhoz csupán azért fordultak olykor-olykor, hogy utasítsák.

Mindegyikőjüknél volt géppisztoly. A geológusokat zavarták a fegyverek, s Dauge egyszer megpróbálta átadni géppisztolyát Bikovnak. A vezető azonban tiltakozva visszautasította. Mindenkinél kell, hogy legyen fegyver. Ha pedig ő két géppisztolyt cipel, akkor, ha szükséges, képtelen lesz védekezni, s egyszerre ketten kerülnek veszélyhelyzetbe. Könnyen lehetséges, hogy a géppisztoly zavarja a geológusokat munkájukban, de mi mást tehetnének? Nehéz?