Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Akkor minek jöttünk el idáig?

— Alekszej, galambocskám! — próbálta meggyőzni őt Johanics. — Ugyan ki támadna itt ránk? Micsoda badarságokat beszélsz! Túlbiztosítasz! Nyisd ki a szemed, hiszen köröttünk minden halott! Ilyen radioaktivitás mellett egyetlen élőlény sem marad meg rajtad kívül, te keményfejű!

Bikov azonban hajthatatlan volt. Dauge végül kijött a sodrából, s a lehetséges legepésebb hangnemben megtudakolta, mit tenne Bikov, ha ő, Dauge mégiscsak megtagadná, hogy magával hurcolja “ezt az ócska piszkavasat”.

Bikov gúnyosan hunyorogva nézett rá, s megvetően lebiggyesztette alsó ajkát. Dauge erre csak köpni tudott bosszúsan.

Így azután Bikov hagyta el győztesen a csatamezőt.

A hegyes végű sziklák, a “Vénusz fogainak” erdeje egészen a “Füst-tengerig” húzódott. Így nevezte el Dauge az Urán Golkonda katlanának torkát beborító szürke ködfüggönyt. Gyakran kerültek útjukba csoportosan vagy magányosan álló sziklák, a talajt tölcsérek tarkították, repedések szabdalták, hömpölykövek kupacai borították.

Egy igazi űrrepülőtér számára itt helyet kialakítani lehetetlen volt. Tíz nukleáris akna állt az expedíció rendelkezésére, és vagy húsz kézigránát, ez azonban kevés volt. Egész hadsereg építőre lett volna szükség, felszerelve a legújabb robbantó-eszközökkel és útépítő gépekkel, hogy a siker reményében támadhassák a Golkondához közelebb eső területeket. Egyszer majd hatalmas rakéta-repülőteret létesítenek itt, felszerelik nagy hatósugarú, pontos leszállást biztosító irányjelzőkkel, nukleáris üzemanyagot előállító, föld alatti üzemeket építenek, széles autóutat raknak le, mely átszeli a sziklás hegygerincei és a fekete sivatagot, egyelőre azonban… Egyelőre a Golkonda kráterének közelében, tőle húsz kilométerre találniuk kell egy megfelelően széles, kellően sima térséget, amit felkészítenének az első földi űrhajók fogadására. Ezt megtehetnék tucatnyi középhatósugarú, atomtöltésű akna segítségével. Ilyen helyet azonban nem találtak.

Az egyik rövid megbeszélés után Jermakov így szólt: — A geológusok már alig bírják türtőztetni magukat, hogy belemerüljenek a Füst-tengerbe. Igazuk van, lehet, hogy a Golkonda titka éppen benne rejlik. Úgy bizony. Azonban most, mi vagyunk az elsők. A mi feladatunk a felderítés.

Ásványi és növénytani mintakollekció gyűjtése. Fel kell mérnünk a Golkondát, igazolnunk kell, hogy érdemes hozzálátni a feltáráshoz.

Szúrópróbaszerűen, hozzávetőlegesen meg kell határoznunk a Vénusz kérgének jellegét. Nagyon kérem magukat, értsék helyesen szavaimat. Mellesleg a Földön ezt megértették… Jól tudom, hogy magukban tombol az “aranyláz”… Van azonban még egy feladatunk: fel kell szerelnünk egy leszállóhelyet, még ha primitív lesz, akkor is. Enélkül nem távozhatunk innen, történjen bármi. A repülőteret meg kell csinálnunk. A víz hiánya csökkenti az erre fordítható időt. Ha kutatásaink közben tíz napon belül nem találunk leszállóhelyet, kivezetem a Fiút a sziklás hegygerinc túloldalára, s ott szereljük fel az űrrepülőteret.

Igen, a víz hiánya korlátozta tartózkodásuk idejét. Az előzetes számításoknál jóval többet használtak fel belőle dezaktivizálásra. A felderítőknek, valahányszor visszatértek a járművükbe, gondosan le kellett mosakodniuk a zsilipkamrában. A finom radioaktív por, mely mindenütt ott volt, beletapadt szilikátöltözékük ráncaiba, s hogy megszabaduljanak tőle, gyakran negyedóráig is forgolódniuk kellett a dezaktivizáló tus erős vízsugara alatt.

Jermakov dózismérővel a kezében, személyesen ellenőrizte a ruhák tisztaságát, s a gondatlanul tisztálkodókat visszaküldte a zsilipkamrába. Közben a dezaktivizáló folyadék tartalékai erősen lecsökkentek. A nagyszerű szűrők és az ioncserén alapuló elnyeltők keveset segítettek.

Bikov az elnyeletők tucatnyi változatát végiggondolta, de egyetlen kombinácó sem járt kellő hatással. A felhasznált dezaktivizáló víz áttisztítása után is radioaktív maradt, s ezért ki kellett önteni. Bizonyára a Golkonda szurokércpora olyan radioaktív kolloidokat tartalmazott, melyekre nem hatottak az ismert ioncserés folyamatok. A dezaktivizáló vizet tartalmazó, negyven munkanapra számított tartály gyorsan ürült. Már a műanyag tömlőkben tárolt ivóvíz volt soron…

A Fiú tovább haladt nyugat felé, jobb felől elhagyta a Füst-tenger gomolygó hullámait. A talaj a távoli, súlyos lökésektől gyakran össze-összerezzent és remegett. A szélrohamok szürke ködfelhőket — radioaktív port és párát hoztak magukkal. A látóhatáron túl, a bíborszínű égboltba fúródva, félelmetesen bömbölt a tomboló uránkatlan torkolata felelt lebegő füstoszlop. Másodpercenként keletkeztek transzurán elemek ott; parányi fészkekként születtek, beindult bennük a villámgyors láncreakció — apró, trotilegyenértékre átszámítva csupán néhány tucat tonnás atombombák robbantak. A távcsőben látták, hogy a gigászi felhőt százszámra járják át a felvillanások. A több száz kilométer átmérőjű, természetes uránkatlan ezernyi robbanástól forrt és zubogott.

— Érdekes hely — jegyezte meg Dauge. — Nehéz lenne elképzelni, mi történne, ha nem lenne annyi különböző, neutronokat elnyelő adalékanyag benne. Folyamatosan működő, százmillió tonna értékű atombombával állnánk szemben!

Valóban rémisztő hely volt. A füstfalban néha titokzatos, lila csíkok lobbantak tel, s vakítóan lüktettek, csillogó por szökőkút tört fel s emelkedett az alacsony égboltig. A nagy erejű dübörgéstől még a különleges szkafander akusztikus védelme sem óvott meg.

Egyszer nehéz, kékesfekete felhő kúszott elő a füstfalból, s a síkon egyenest a terepjáró felé gördült. Bikov, miközben beugrott a nyíláson, még észrevette, ahogy vakító, kékes fény villant a Golkonda felett. Jermakov a járművet távolabb kormányozta, a felhő azonban utolérte őket, s rájuk zúdult. Súlyos csapások doboltak a jármű páncélján, a felhő kődarabokat és homokdombokat sodort magával. A hőmérő mutatója négyszáz fokig emelkedett. A képernyőn, mint akkor a sivatagban, gömbvillámok bozontos gomolyagjai ugráltak, a kép eltorzult. Azután elsötétült a képernyő. Jermakov megállította a terepjárót, s mindnyájan sokáig, mozdulatlanul ültek, hallgatták a kinti zajokat, a dózismérő zümmögését, szívverésüket. A felhő eltűnt.

Amikor kiszálltak a Fiúból, látták, hogy a hegygerinc felett eltűnt a látóhatár.

— Nos, így születik a fekete vihar — jegyezte meg Jurkovszkij, s tekintetével követte a felhőt.

A Golkonda lélegzett. A Fiúra soha nem tapasztalt radioaktív viharok támadtak. Kigyúltak a műszerek jelzőlámpái, a dózismérők egy pillanatra sem álltak le, ketyegésük egységes zümmögésbe olvadt. Szerencsére ezek a viharok gyorsan elmúltak s viszonylag ritkán keletkeztek. Betartottak minden elővigyázatossági rendszabályt. Fokozták a szkafanderek védőhatását, Jermakov naponta aradlatin-preparátuminjekciót adott be a legénységnek, ami megállítja a sugárbetegség kialakulását. A geológusok munkájuk közben nehéz sugárzásgátló pajzsokkal védekeztek. S mégis, a sugárbetegség veszélye továbbra is fenyegette a Fiú utasait. Vérszegénység lépett fel náluk, étvágyuk eltűnt. Bágyadtak és ingerlékenyek lettek.

Jermakov némán vezette a járművet a Füst-tenger mentén.

Nem sokkal azután, hogy kiértek a Füst-tengerhez, Bikov felfigyelt egy számára különösnek tűnő körülményre.