Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Bikov nem látott semmit.

— Dauge — dünnyögte —, kedves Johanics… Mi van veled?

Dauge végre leengedte géppisztolyát.

— Elment — állapította meg különös hangon. — Elment… Miért nem vágtál oda egy gránátot?

Bikov még egyszer körülnézett. Nagyon szeretett volna megpillantani valami gyanúsat, körös-körül azonban nem volt semmi; visszadugta hát az övébe a gránátot.

— Johanics, menjünk… Menjünk, kedves barátom…

Lassan tovább bandukoltak. Dauge járás közben szemmel láthatóan imbolygott, s orosz és lett szavakat keverve folyvást fecsegett.

A Fiúnál már várták őket társaik.

— Mi történt? — érdeklődött Jermakov.

— Egészen furcsa állatok — kezdte zavarosan Dauge.

— Hatalmas vadállatok… feketék, tíz méter hosszúak… A bőrük csillog, mintha nedves lenne. Miért nem vágtál oda egy gránátot, Alekszej?

Segítettek neki, hogy felmásszon a terepjáróra, hogy levegye sisakját. A geológus arca verítéktől volt nedves, gyulladt szeme ide-oda járt.

— De vajon miért áttetszőek? — kérdezte csüggedten, s arccal a párnájára zuhant.

Kényelmesen lefektették, s abban a szempillantásban mély és tompa álomba merült. Jermakov meghallgatta Bikov jelentését, sokáig nem szólt egy szót sem, majd halkan megkérdezte:

— Alekszej Petrovics, maga tökéletesen meg van győződve róla, hogy nem is volt ott semmilyen sárkány?

— Semmilyen sárkány nem volt — felelte magabiztosan Bikov.

— Ez baj… — dünnyögte Jurkovszkij, s az ajkát harapdálta.

Jermakov föl s alá járkált az utasfülkében, felkapta a gyógyszeresdobozt, s leült az alvó mellé. Jurkovszkij melléje telepedett. Furcsa, halk recsegésre emlékeztető hangok hallatszottak, ózonillat terjengett, majd Johanics fájdalmasan felnyögött.

— Bizony, bizony — jegyezte meg gyöngéden Jurkovszkij.

Jermakov felállt.

— Nagyon rosszul áll a szénánk — állapította meg. — Dauge beteg, és…

Jurkovszkij várakozón felkapta fejét.

— …s eszembe jut Tahmaszib — folytatta suttogva Jermakov. — A tünetek ugyanazok. Mintha hallucinálna…

Amikor a Fiú ismét elindult, Dauge magához tért, felült, megsimogatta a feje búbját, és nyugodtan kérdezte: — Ha nem tévedek, most megyünk?

Bikov, aki mellette szendergett, felemelkedett. Johanics mosolyogva nézett rá: — Feküdj csak, Ljoska! Elnézést, hogy felébresztettelek…

Jurkovszkij mozdulatlanul ült asztalánál, s Dauge felé fordította csodálkozó, de vidám arcát. Jermakov megállította a terepjárót, tenyerével erősen megdörzsölte arcát, s megkönnyebbülten mondta: — Azt hiszem, elmúlt…

Bikov próbálta megtörölni izzadt homlokát, s bosszankodva kapta vissza kezét. Örökösen elfeledkezik a sisakról! Az ujjal néha akaratlanul is emelkednek a tarkójához, hogy a nehéz pillanatokban megvakarja, vagy szórakozottan már dugna a szájába egy tábla csokoládét, de akkor beleütközik a sima, áttetsző falba. Régebben, töprengés közben alsó ajkát babrálta — erről is le kellett szoknia.

Dauge ezt észrevette, s tüstént rövid kiselőadást tartott “Az űrhajós szkafanderek hatása arra, hogyan szokott le az emberiség rossz beidegződéseiről” témából.

Az alacsony égboltból már második napja fekete porpelyhek hullottak. A fekete hó kerengett az erőtlen szél rohamokban, betakarta a végtelen, lankás síkságot, melynek közepén a Fiú állt. Bikov körülpillantott.

Szerencséjük volt, mekkora szerencséjük! Közel kétezer négyzetkilométeres, nagyszerű, természetes űrrepülőtér terült el előttük, mely, ha néhány tucat szurokérc sziklát leszámítanak, sima volt, akár az asztallap. Délről, a sivatag felől félkörben Vénusz-fogak határolták. A távolban északon a Füsttenger függönye mögött a Golkonda dübörgött. Közel negyven kilométer volt odáig — nem túlságosan nagy, de nem is elhanyagolható távolság. A talaj éppen annyira volt csak radioaktív, hogy táplálni tudta a szelén-cérium elemeket, a rádió-irányjelzők energiaforrásait. Az irányjelzőket egy óriási, lehetőség szerint egyenlő oldalú háromszög sarkaiban, a leszállóterep szélén, kiemelkedő helyen kellett elhelyezniük. Először azonban szét kellett robbantaniuk a zavaró sziklákat. Meglehetősen nagy volt annak veszélye, hogy az űrhajó rájuk ereszkedhet: két tömbben, majdnem a jövendő rakétarepülőtér közepén ágaskodtak. Ez a feladat nem haladta meg az erejüket.

Bikov a geológusok segítségével két aknát helyezett el az északi csoport középpontjában, robbanásuk ki kellett hogy forgassa a földből a kőoszlopokat, s porrá kellett hogy őrölje őket. A másik, hat sziklából álló déli csoportot “felülről” szándékoztak szétrombolni. Az aknát az egyik oszlop tetejére helyezték, s a robbanás majd mind megsemmisíti; beleveri őket a földbe — Dauge szavaival.

— Milyen hullámhosszra állítsam be?! — kiáltotta Jurkovszkij. A halálra ítélt szikla tetején trónolt, ahová épp az előbb cipelték fel, nem kis erőfeszítéssel, az aknát.

— 8-as index! — kiáltotta fejét felkapva Bikov.

— Aha… világos… — Jurkovszkij árnyéka megmozdult a vörös felhők és a fekete szélvihar háttere előtt. — Kész!

Akkor végeztünk, ugye?

— Másszon le! — kiáltotta neki Alekszej Petrovics.

— Érdekes, milyen képet vágsz majd, ha a sziklák mégis a helyükön maradnak — jegyezte meg Johanics, s Bikov melléje ült a terepjáró tornyára.

— Semmi vész… nem maradnak egyben — felelte szórakozottan társa, s aggódva figyelte a sima, függőleges falon lefelé mászó Jurkovszkij ügyes mozdulatait. — Mi az ördögnek nem vitt magával biztosítókötelet? Hiszen van… Persze miért is vitt volna? Legénykedés nélkül el sem tudja képzelni az életét… Most meg mi van vele, se le, se föl?

Jurkovszkij a földtől úgy hat-nyolc méterre megállt, s odatapadt a sziklához. Meg sem moccant, s csupán természetellenes testtartása, rekedt, szaggatott fújtatása utalt rá, mennyire feszült idegállapotban van.

Dauge nyugtalanul felugrott.

— Vlagyimir, mi van veled?

Jurkovszkij nem felelt, hirtelen kőként csúszott lefelé.

Bikov mintha maga is zuhanni kezdett volna, lehunyta szemét, amikor azonban ismét kinyitotta, látta, hogy a geológus három méterrel lejjebb, egy lentről nem látható kiszögellésbe kapaszkodva lóg.

— Vologyka!.. — Johanics leugrott a földre, s a sziklához rohant.

— Nyugalom, Dauge! — Jurkovszkij hangjában alig éreztek izgalmat. — Mennyi van a földig?

— Úgy négy méter!.. — nyögte Dauge. — összetöröd magad, te gazember!..

— Menj el onnanl — mondta Jurkovszkij, s leugrott.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy ért földet, nyomban ruganyosan felpattant, s oldalt dőlt. Bikov leugrott a járműről, a rettenthetetlen geológus azonban már a földön ült. A vezetőnek csak ekkor jött meg a hangja.

— Mit legénykedik, Jurkovszkij elvtárs?! — förmedt rá. — Hogy mert ekkora kockázatot vállalni? Tüstént menjen a parancsnokhoz, és jelentse…

— Ugyan már, Alekszej Petrovics! — Jurkovszkij ügyesen felpattant, megrázta magát, mintha azt ellenőrizné, minden rendben van-e; hangja már nyugodt volt. — Négy méter, hiszen ez semmiség! Lássa be…

Bikov azonban már tombolt.

— Nagyszerűen leereszkedhetett volna kötélen is! Úgy viselkedett, akár egy vásott kölyök! Épp a legjobbkor talált rá időt, hogy tréningezzen… Az ördög tudja, mit művel!