Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Ugyan, hagyd, Alekszej! — Dauge barátságosan átölelte Jurkovszkij vállát. — Persze hogy olyan, akár egy kölyök! De mit tehetnél ellene, igazi bátor fickó!

— “Bátor fickó”! Ha a nyakát töri, akkor bizony vesződhettél volna vele…

— Hibás vagyok, elismerem, Alekszej Petrovics — szólalt meg hirtelen Jurkovszkij, s Bikov haragja egyszerre elpárolgott.

— Jelentse vitézkedését a parancsnoknak! — dünnyögte, s a sziklához lépett, hogy letekerje róla a kötelet.

A geológusok segítettek neki.

— Kár felrobbantani — mondta Dauge a sziklára mutatva, melyet körbefont a talaj menti forgószél, amikor munkájuk befejeztével összegyűltek a jármű nyitott ajtajánál. — Barbárság megsemmisíteni Jurkovszkij hőstettének emlékművét…

S akkorát csapott barátja hátára, aki éppen befelé mászott a kocsiba, hogy az egy pillanat alatt eltűnt a zsilipkamra sötétjében.

Jermakov dél felé irányította a terepjárót, s közvetlenül a Vénusz-fogak soránál állította meg. A halálra ítélt sziklák már eltűntek a szemük elől, elbújtak a látóhatár, a fekete porvihar mögött.

— Kezdhetjük, Anatolij Boriszovics? — kérdezte Bikov.

— Gyerünk…

Bikov rátette kezét a rádió-távirányítású robbantószerkezet karjára, s megnyomta azt. Fényes, fehér villanás futott végig a képernyőn, majd minden elsötétült a távolban — három vérvörös, lángoló füstoszlop emelkedett imbolyogva a magasba, és ott lebegett, amíg gomba alakú felhővé nem változott. A távoli Golkonda zúgását elnyomva, mennydörgésszerű robaj úszott feléjük, elzúgott a Fiú felett, s dübörögve továbbvágtatott.

A fekete hóeső még aznap elállt, s hirtelen érthetetlen sötétség köszöntött be. Váratlanul kihunytak a bíborszínű felhők. Süket éjszaka borult a pusztaságra. A szurokérc homok körös-körül egyszerre foszforeszkálni kezdett, kékes, világító füst bújt elő a talaj réseiből, s úszott a szélben.

Megkezdték a rádió-irányjelzők felállítását. Sötétben, a sisakjukhoz erősített lámpák vagy a Fiú reflektorainak fényében dolgoztak. A rádió-irányjelzőket nem volt nehéz összeszerelni és felállítani — nemhiába gyakorolták oly gondosan a hetes számú űrrepülőtéren. — A szelén-cérium elemek hatalmas vásznainak a kiteregetése viszont sok időt vett igénybe. Összességében több száz négyzetméter rugalmas, vékony hártyát kellett kicipelniük a járműből, szétteríteniük a földön, s beszórniuk homokkal. Unalmas és fárasztó munka volt ez. A nap végére erejük elfogyott, valósággal belezuhantak ágyukba, s csak nagy nehezen tudtak magukba erőltetni egy csésze erőlevest kenyérrel.

Csak a geológusok és Bikov dolgoztak. Jermakov képtelen volt mozogni, órákon keresztül a terepjáróban ült, tartotta a kapcsolatot a Hiusszal, próbált televíziós kapcsolatot teremteni; vezette a naplót, rögzítette a gyorslaboratóriumok eredményeit, rajzolta a Golkonda környékének térképét, egy műanyag lapra színes és fekete tussal gondosan felrajzolta a terep körvonalait és az egyezményes jeleket; szürke ajkát beharapva tapogatta az üresedő vizestömlőket, s vöröses szemhéját lehunyva, magában számolt valamit. S szokása szerint huszonnégy óránként, a Hiusz időszámítása alapján öt perccel éjfél előtt eloltotta a terepjáró összes lámpáját, felmászott a parancsnoki toronyba, a távolságmérő lencséjéhez tapadt, s hosszasan figyelt dél felé. Amikor a soron következő irányjelző körül letemették a “takaró”-t, Bikov segítségével kimászott a járműből, ellenőrizte az állomás felállítását, s ő maga hozta működésbe.

A kapcsolat a Hiusszal időnként nagyszerűen működött — a Vénusz légköre szeszélyeskedett. Ilyenkor Jermakov három-négy óránként is beszélgetett Mihail Antonoviccsal.

Krutyikov kérdezősködött, üdvözletét küldte. Elmondta hogy jól van, minden a legnagyobb rendben, hangjából azonban gyakran akkora honvágy csengett ki a Föld és társai után, hogy Bikovnak összeszorult a szíve. Hiszen a navigátor még mit sem tudott Bogdan haláláról…

Ennek ellenére felemelő, igazából boldog percek voltak ezek. Sajgó, fáradt testük elernyesztve, a zsákokon terpeszkedtek, és mint kellemes zenét hallgatták a navigátor távoli, rekedt hangját. S közben arra gondoltak, hogy már nem sok maradt hátra, de jó, hogy a derék Mihail Antonovics él és egészséges, s a Hiusz nemsokára iderepül, az új űrrepülőtérre, hogy felvegye és elvigye innen őket.

A legénység egészségi állapota tovább romlott. Igyekeztek ugyan gondosan leplezni bajaikat, de ez egyre nehezebben ment. Bikov, amikor éjszakánként arra ébredt fel, hogy fáj a szeme, gyakran látta, amint Jermakov, lábbelijét levéve, dagadt bokáját vizsgálgatja, s összeszorított foggal, halkan nyög.

Jurkovszkij társai előtt titkolva kötözgette a fekélyeket kezén és lábán. A legrosszabbul Dauge volt. Szinte teljesen egészségesnek tűnt, az érthetetlen s rejtett kór azonban lassan pusztította. Lefogyott, magas láza makacsul tartotta magát. Jermakov megtett mindent, ami tőle tellett — nyugtatókat adott be neki, elektroterápiát alkalmazott, mindez azonban alig segített. A betegség nem múlt el, s néha különös lázálmokat váltott ki, a geológus ilyenkor üvöltözve menekült a képzelt kígyók elől. Szörnyű látvány volt, s egyikőjük sem tudta, hogy mit tegyen. Ezekben a percekben senkit nem látott maga előtt, amikor viszont magához tért, nem emlékezett rá, mi történt vele…

Vége felé közeledett a második rádió-irányjelző állomás felszerelése. Csupán néhány óra munka maradt hátra, amikor Bikov visszarohant a terepjáróhoz, hogy letörölje homlokáról a verítéket, s egy kicsit pihenjen.

A geológusok a szabadban ügyködtek, éppen az utolsó százkilós szelén-cérium “takaró”-t terítettek le. Jermakov komor, elégedetlen arccal a rádióval bajlódott.

Bikov egy percnyi várakozás után óvatosan megkérdezte: — Komoly hibák?

Jermakov összerezzent, s megfordult.

— Á, maga az, Alekszej Petrovics… Igen, az összeköttetés megszakadt.

Váratlanul és elég különös módon…

Kiegyenesedett, s egy szivaccsal megtörölte összepiszkolódott kezét.

Bikov várakozón meredt rá.

— Mihaillal beszéltem… és — a parancsnok habozott —, s egyszer csak megszakadt az összeköttetés.

— Valami történt a berendezéssel?

— Nem, a készülékkel minden rendben van. Nyilván balszerencsém volt.

Eddig kivételesen jó volt a kapcsolat.

A parancsnok szavaiban Bikov szokatlan dolgot fedezett fel. Egy ideig némán nézték egymást, majd Jermakov megkérdezte: — Sok van még hátra?

— Nem. Úgy kétórányi munka. Nem több…

— Rendben. — A parancsnok a karórájára pillantott, s mintegy mellékesen megkérdezte: — Alekszej Petrovics, véletlenül nem vett észre felvillanást délről?

— Délről? A Hiusz irányából? Nem, Anatolij Boriszovics.

Hiszen délen, a mocsár körzetében nem szokott villámlani.

Legalábbis eddig nem.

— Igen-igen, Igaza van… — Jermakov már nyugodtan beszélt. — Menjen, fejezzék be, s azután pihenjenek le. Nem sok maradt már hátra.

Bikov Ismét feltette sisakját, s felállt. Egyszerre kipihentnek és vidámnak érezte magát. Még elidőzött a kijáratnál.

— Nemsokára visszajövök, s segítek magának kimászni, Anatolij Boriszovics.

Jermakov felkapta fejét, ismét az órájára pillantott, s érthetetlenül annyit mondott: — Figyelni kell a látóhatárt, Alekszej Petrovics.