Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Dauge szünetet tartott. Bikov türelmetlenül köhintett, s megkérdezte: — Felnyitottad, na és?

— Képzeljétek, nem is emlékszem, hogyan történt. Véletlenül társaim fölé pillantottam. Természetesen ők is mindnyájan a konzervdoboz fölé hajoltak, s látom: a szomszéd homokbucka oldalán tekergőzve kúszik egy hatalmas, szürke féreg… Igazi óriáskígyó, Boa constrlctor… Ilyen óriási gyűrűkben csavarodott…

— Hazudsz! — szakította félbe meggyőződéssel Jurkovszkij.

— Várjon, Vlagyimir Szergejevics! — állította meg haragosan Bikov. — Engedje, hogy végigmondja.

— Nem hazudok, Vologya, olgoj-horhoj volt.

— Olgoj… micsoda? — kérdezte Bikov.

— Olgoj-horhoj — Ismételte Dauge. — Ha jól tudom, az egyetlen szárazföldi élőlény, mely elektromossággal van felfegyverkezve.

Jurkovszkij összevonta szemöldökét, próbált visszaemlékezni.

— Olgoj-horhoj? Azt hiszem, először fél évszázada Iván Jefremov örökítette meg az egyik, Góbi sivatagról szóló elbeszélésében, így van?

— Így — helyeselt Dauge. Majd kiderült, hogy ezalatt a tél évszázad alatt mi nem a harmadik, hanem a negyedik expedíció voltunk, mely találkozott vele.

— S végül mi történt? — Bikov nem bírta ki, hogy közbe ne kérdezzen.

Dauge sóhajtott.

— Természetesen semmi különös. Felüvöltöttem, s talpra ugrottam. A ringli kiömlött a földre. A sátorba rohantunk fegyvereinkért, de mire visszatértünk… — Széttárta karját. — Semmi esélyünk nem volt. Az elektromos kígyó eltűnt.

— Nyilván kaptál ezért a fiúktól — jegyezte meg Jurkovszkij, s közelebb húzódott a ringlihez.

— A, dehogy! Az expedíció végéig másról sem folyt a szóbeszéd, csak az olgoj-horhojról.

— Én még hozzá hasonlót sem láttam soha a sivatagban — tette hozzá Bikov.

Dauge megmagyarázta, hogy az olgoj-horhoj bizonyára csak a mongol Góbi legforróbb és legeldugottabb vidékein él.

— Van egy feltételezésem — mondta Jurkovszkij.

— Megbocsássanak — szakította félbe őt Jermakov.

Felállt, s bekapcsolta a rádiót.

A helyiséget egyszerre füttyszó és recsegés töltötte be. A geológusok egymásra néztek.

— Nincs összeköttetés? — kérdezte nyugtalanul Dauge.

— Már második napja nincs — felelte halkan Bikov, s a parancsnokra sandított.

Jermakov elfordította a készülék hangerőszabályozóját — a recsegés nyomban elcsitult.

— Elindulunk a Hiuszhoz — az órájára pillantott — egy jó óra múlva. Ha természetesen nem történik változás…

Az űrhajósok meghökkenve néztek egymásra.

— Elnézést — komorodott el Jurkovszkij —, és a Füsttenger?

— Hát nem megyünk el a Füst-tengerhez? — kérdezte csodálkozva Dauge.

A parancsnok elhallgatott.

— Aztán… hiszen megbeszéltük. Mihail Antonovics ide kell hogy vezérelje a Hiuszt. A leszállótér fogadásra kész… Mihail csak a maga parancsát várja…

— Nincs összeköttetés… — mondta komoran Jermakov.

— Nagy dolog! — Jurkovszkij vállat vont. — Ez előfordult régebben is. Megvárjuk…

— … s közben felkutatjuk a Füst-tengert — kapcsolódott bele Dauge. — Erre mondják, hogy összekötjük a hasznost a kellemessel.

Jermakov megcsóválta a fejét.

— Nem, visszamegyünk a Hiuszhoz.

Szavai gyengéden csengtek, hangjában ismeretlen ízek érződtek, mintha a parancsnok kérlelte volna őket.

— A kapcsolat még helyreállhat, de az is lehet, hogy nem áll helyre. Nem várhatunk. Azonnal vissza kell térnünk a Hiuszhoz. Négy napnál kevesebb vizünk maradt. Holnaptól csökkentem a víz adagolását.

Jurkovszkij felpattant.

— Elmenjünk? Amikor csak félmunkát végeztünk? Szánalomraméitó morzsákkal érjük be, két lépésre a titkok és rejtélyek tárházánál? Felelősségteljes dologgal bíztak meg…

Bikov rájött, hogy ez már nem tréfa. Nem először volt erről szó, a geológusok régóta elkeseredetten kitartottak a Füst-tenger alapos felderítése mellett. Jermakov azonban vagy elhallgatta a választ, vagy annyira határozatlan feleleteket adott, hogy a geológusok, akik képtelenek voltak áthágni a tábori fegyelmet, fuldokoltak a dühtől.

Igaz, Bikov nem számított rá, hogy éppen most kerül sor a döntő párbeszédre, amikor oly remek hangulatban jöttek össze, hogy két-három kellemes órát eltöltsenek. Az est végképp elromlott… Nem maradt más hátra, mint hogy megbéküljenek az elutasítással, és hallgassanak… S hallatni hanguk, ha szükséges. És abban, hogy erre szükség lesz, biztos volt: elég volt rápillantania társai sápadt, beesett arcára. Mindegyik tele volt elszánással, s mindegyik biztos volt igazában…

Jermakov félbeszakította Jurkovszkijt.

— Elég kimerítőnek tartja a Golkonda geológiai környezetéről beszerzett adatokat?

— A távolabbi vidékeket is beleszámítva? — Jurkovszkij hunyorított.

— Igen, a távolabbiakat is.

— Az adatok viszonylag teljesek — kezdte óvatosan Dauge —, de…

— Első megközelítésben befejeztük az Urán Golkonda környékén található ásványkincs mennyiségi és minőségi elemzését. — Jermakov most már hangosabb és határozottabb volt. — Bebizonyítottuk, hogy a Golkonda lehetőséget nyújt a kitermelésre. Alapos anyagot gyűjtöttünk a környék természeti viszonyairól. Behatároltuk a radioaktív sugárzás erősségét. Összeállítottuk a vidék geológiai és topográfiai térképét. Ebben a körzetben geofizikát eszközökkel felderítettük a Vénusz mélyét…

— Az adatok homályosak és nem eléggé teljesek — avatkozott a parancsnok szavaiba Jurkovszkij. — Most, amikor lehetőségünk van jóval pontosabb adatokat szerezni…

— Nincs rá lehetőségünk! — vágta rá Jermakov.

— Hogyhogy nincs?

— Már megmondtam. Kész vagyok elismételni. Négy napra való vizünk maradt. Összeköttetés nincs. A Hiusz helyzete nem veszélytelen a mocsárban. A mi körülményeink közepette kalandorság lenne, ha felderítő utat indítanánk a Füsttenger körzetébe. A terepjáró bármely komolyabb sérülése az egész expedíció kudarcát jelentené. Azonkívül…

— Miféle kalandorságról lehet itt szó, amikor állami feladatot teljesítünk? — Jurkovszkij felpattant. — Felelősségteljes dologgal bíztak meg bennünket, s mi csak félmunkát végzünk. Ez szégyen! Mikor jönnek még egyszer ide emberek!..

— Ha épségben visszatérünk, nemsokára eljönnek, ha itt maradunk, sohasem… Vagy húsz év múlva! Nincs szándékomban kockáztatni az expedíció eredményeit.

— Kockázat! Megint csak kockázat! — tombolt Jurkovszkij. — Nem félek a kockázattól! Mondjon akármit, Anatolij Boriszovics, nem leszünk gyáva alakok! (Jermakov önkéntelenül összerezzent: ezek a saját szavai voltak.) Így nem teljesítjük az expedíció fő célját!

— Ez nem igaz — avatkozott a vitába Bikov.

Váratlanul felidézte beszélgetését az indulás előtt Jermakovval, s rögtön megértette, mi oka volt a parancsnok óvatosságának. A geológusok, akik hozzászoktak, hogy Bikov általában nem avatkozik bele az e témában folyó vitába, csodálkozva meredtek rá.

Csak Jermakov nem moccant. Bikov folytatta: — Az expedíció fő célja nem ez. Rosszul emlékeznek a bizottság utasítására. A fő feladat a Hiusz kipróbálása.

— Alekszej Petrovics, igaza van. A mi fő feladatunk: bebizonyítani, hogy a Hiusz típusú rakéták alkalmasak a Vénusz meghódítására. Ezt kell bebizonyítani! Azonkívül le kell vinnünk a Földre az előzetes felderítés adatait. Ezeket megszereztük. A leszállóhelyet felkészítettük. A legfontosabb, ami hátramaradt, hogy visszatérjünk.