Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

A pórul járt ünnepelt undorral rágta a ringlit, látszott, hogy megadta magát. Jurkovszkij keserűen felkiáltott: — Félbehagyni egy ilyen dolgot!

— A még jobb a jó ellensége, Vlagyimir Szergejevics. Különben is, mi megtettük a magunkét…

— Maga nem szakember! — vágta rá élesen Jurkovszkij.

— A parancsnok én vagyok! — Jermakov arcán megfeszültek az izmok, s ingerültségét legyűrve folytatta: — Én felelek a vállalkozás sikeréért. Megtehettem volna, hogy egyszerűen kiadom az utasítást, de meghallgattam érveiket, és… úgy érzem, nem elég meggyőzőek. De hagyjuk ezt… Azonkívül, ha Mihail az elkövetkező órában kapcsolatba lép velünk, s idevezérli a Hiuszt, adok még maguknak két-három napot…

Az est kétségkívül el lett rontva. A geológusok fejük lecsüggesztve, egymás mellett ültek. Jermakov ismét a rádióval bajlódott.

Múltak a percek. Az adó változatlanul csak harákolt. Összeköttetés nem volt. A elfeledett üveg magányosan állt a szalvéta közepén.

“Kr-ra, kr-a, tlu-lu-u, fjiu…” — csipogott a készülék. A jelzőlámpák a falon lassan piros fényre váltottak. Csattogni kezdtek a sugárzásmérők.

— Johanics, a Vénusz üdvözletét küldi — közölte faarccal Jurkovszkij.

— Ó, Istenem, istenem!.. — jegyezte meg kimondhatatlan szomorúsággal az ünnepelt, s halkan szitkozódni kezdett lettül.

“Fjui-i-i-u-u” — hallatszott a hangszóróból.

— kezdte halkan Jurkovszkij a közismert lírai ének dallamára.

— Ez valami új dolog! — élénkült fel Dauge. — Hogy van tovább?

— Te is akarsz énekelni? — kérdezte Jurkovszkij kissé zavartan.

— Persze! Gyerünk!

Jurkovszkij megismételte, s Dauge rémisztő hangon belekapcsolódott az éneklésbe.

Ugye hallod az árva sirály zokogását ólmos habok árja felett?

De férfiak állnak erősen a ködben, s bár nyög, nekivág a hajó.

Már lesnek a bősz viharok, sok erős szirt.

Az ár odaránt, tör a fal.

Veszett dörejével a hab s a halál int, s a korallnak a torka befal.

De vár tüzes éj vagy a vízbe tekergő háló, a fehér lebegő vitorla, a szél meg a távoli erdő…

— “Elmennek örökre talán…” — ismételte töprengve Dauge. — Remek, Vologya, nagyszerű…

Töltöttek, s mindnyájan ittak egy kupicával. Jurkovszkij csüggedten kezére hajtotta szép, kissé őszülő fejét.

Jermakov feszülten töprengett valamin, percenként gépiesen az órájára pillantott. Bikov egészen elszomorodott, hátradőlt székén, s lehunyta szemét.

Emlékezetében felidézte a szívének oly kedves, de borzasztóan távoli képet — mélykék égbolt, könnyű, simogató, langyos szellő, fehér felhőfoszlányok tükröződnek egy tócsa sötét, remegő felületén… A Föld…

Jermakov hirtelen felállt. Teljesen nyugodtan, szemét le nem véve órája számlapjáról, jelentette ki: — Elnézést, kikapcsolom a világítást. Körül kell nézni. Segítsen, Alekszej Petrovics.

Felkapaszkodott a parancsnoki toronyba. Jermakov eloltotta a lámpákat, a távolságmérőt dél felé irányította, s a lencsékhez tapadt. Bikov a második távolságmérőhöz hajolt. Szeme előtt, a foszforeszkáló vonalakkal keresztezett, ólomfekete körben egymás után két vérvörös csillag lobbant fel, közvetlenül a látóhatár feneketlen, fekete csíkja felett.

— Kezdje meg a leolvasást — szólalt meg a füle mellett hirtelen rekedt hangon Jermakov. — Számoljon, Bikov! Mit késlekedik, az ördögbe!

Bikov habozás nélkül, gépiesen és gyorsan bemérte a furcsa felvillanásokat. A vörös csillagok elhalványultak s kihunytak. Jermakov bekapcsolta a világítást a toronyban, s lázasan kapkodva leolvasta a távolságmérő dobjáról az értékeket.

— Mennyi magánál? — kérdezte sietve.

— A magasság tíz fok, nyolc perc, az azimut tizenhárom fok, huszonhat perc… De ami…

— Hallgasson, Alekszej Petrovics! — Jermakov feljegyezte noteszébe a számokat. — Hallgasson! Erről majd később!

Bikov ujjával alsó ajkát gyűrögette.

— Világítást! — kiáltott fel hirtelen Jurkovszkij. — Kapcsoljátok be a világítást! Daugénak ismét rohama van!

A Fiú lassan haladt előre. A képernyőn sűrű sziklarengeteg, a kő-káosz körvonalai siklottak tova. A Golkonda távoli visszfénye ott táncolt a hatalmas kövek fehér, repedezett vállán.

Még ezen az úton is kétszer ilyen gyorsan hajthatott volna a Fiú vezetője, de valahányszor a terepjáró megrázkódott a soron következő gödörben, Jurkovszkij a sötét utasfülkében álmában hangosan felnyögött, s Bikov összeszorította a fogait, mintha az ő fekélyekkel borított teste lángolt volna kínok között.

A hajtómű egyenletes zúgásán áttört a rádió fojtott recsegése: a parancsnok egy percre sem kapcsolta ki a készüléket. A lehajtható asztalnál ült, és papírlapokkal zizegett. A rázkódás bizonyára alaposan zavarta, de hallgatott.

Mennyire nem hasonlított mindez arra a képre, amit Bikov oly gyakran maga elé képzelt! Befejezték a felderítő utat, felépítették az űrrepülőteret, a Hiusz ünnepélyesen leereszkedik a szabaddá tett síkságra, nagyszerű, feledhetetlen a találkozás, kényelmes kajütök, a derék, bátor Mihail Antonovics, és végül — indulnak haza! S ehelyett: különös felvillanások dél felől, örült futás a feltúrt földön, s a parancsnok különös, hideg, izgatott arca. Bikov még sohasem látta ilyennek… Nos, érthető, kockázatos lett volna várni, amíg helyreáll az összeköttetés a Hiusszal, amikor járművük fedélzetén ott a nagybeteg Dauge, s a vízkészlet mindössze három-négy napra elegendő. Világos, miért döntött úgy Jermakov, hogy visszatér a Hiuszhoz. De miért siet ennyire? Miért tulajdonított a parancsnok ekkora jelentőséget a felvillanásoknak délen? Hiszen látnivaló — várta őket. Csak nem Mihail az? Csak nem…

— Alekszej Petrovics, beszélnem kell magával — szolalt meg halkan Jermakov.

Bikov hátra sem fordulva válaszolt, figyelmét teljesen lekötötte az út.

— Hallgatom, Anatolij Boriszovtcs.

Gödör. Rázkódás. Halkan nyögdécsel az alvó Jurkovszkij.

— Állítsa meg a járművet!

— Értettem…

Jermakov sisak nélkül ült a lehajtható asztalnál. Lágy, kék fény világította meg a térképet, a parancsnok ceruzával játszó, vékony, fehér ujjait.

— Figyeljen Ide, Bikov! Nagyon fontos. Két fellobbanás délen, emlékszik?

— Igen.

— Meghatároztam a koordinátáikat, mert feltételeztem, hogy ezek jelzőrakéták…

— A Hiusz?!

— Ezt nem tudom, Nézze…

A felderített terület térképe volt előtte. Bikov megpillantotta rajta a majdnem szabályosan kör alakú, hatalmas mocsarat, az iszapkrátert s benne egy keresztet — a Hiusz leszállásának helyét. A Fiú útját a sivatagon és a sziklavonulaton keresztül a Golkonda-1 leszállótérig világosan kivehető, pontozott vonal jelölte. Élesen kitűnt a Golkonda fekete tintás foltja, melyet a Füst-tenger haloványszürke csíkja övezett.