Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Épen maradt támasztókarjai felemelték, s a vihar elvégezte a többit — a terepjáró ismét lánctalpára fordult.

Mint halálos veszélyhelyzetben mindig, Bikov agya most is gyorsan, hidegen és határozottan működött. A nagyszerű géppel szinte eggyéolvadva ellenállt, minden izmát megfeszítette, kimeredt szemmel nézte, hogyan jelennek meg az ernyőn a feneketlen sötétből előbukkanó, remegő, kék gomolyagok. “Megkapaszkodni, megkapaszkodni!”

Vakító gömbök ugráltak a képernyőn, tüzet fröcskölve, némán robbantak szét, a robajló és süvítő viharban a több tonnás jármű lánctalpai őrült sebességgel forogtak, a szuperkemény titán lánctalpszemek belevájtak a talajba, a Fiú mégis hátrált. A vihar újból felborította és elsodorta.

“Megkapaszkodni, megkapaszkodni!” U-u-ú, u-u-ú… üvöltött és bömbölt, dübörgött a vihar, Bikov dobhártyája majd beszakadt. Ajkán lapadós nedvesség… Vér?

Aj-jaj! Bikov fejjel lefelé lógott a biztonsági övön, s majdnem önkívületben nyomkodta a billentyűket…

Bozontos, lángoló gombolyagok száguldanak a képernyőn…

Gömbvillámok? Aha!

Megkapaszkodni, bármi is történjen!” S a Fiú ismét felágaskodik…

Majd minden ugyanolyan hirtelen véget ért; ahogy kezdődött, Bikov kikapcsolta a hajtóművet, s nagy nehezen levette kezét az irányítópultról. A kémlelőnyíláson ismét bekukucskált a külvilág piros fénye, mely most gyönyörűnek tűnt. A beköszöntött csendben sietve és határozottan kattogni kezdett a radioaktív sugárzásmérő.

Bikov hátrapillantott. Jermakov béna ujjaival az övekkel bajlódott. Bogdan Szpicin sisak nélkül a padlón ült, a rádió mellett, s mint aki eszét vesztette, a fejét forgatta. Az arca olyannyira fekete volt, hogy Bikov megrémült — alig ismert rá a rádiós űrhajósra. Jermakov végül kicsatolta biztonsági övét, s felállt. Lába rogyadozott.

— Nos, tudjátok, szép kis élet ez… — dünnyögte Bogdan. Fehér fogsora nyugtalan mosolyra villant. — Ilyen viharos lett volna a mi Földünk fiatalsága is?

A fal melletti asztal alól kimászott Dauge, négykézláb állt, megpróbált felállni, de azután nyilván meggondolta magát, lettül káromkodott egyet, a zsákoknak támaszkodva ismét visszaült a padlóra, s lehúzta sisakját.

Hányinger környékezte. Jurkovszkijt sokáig nem találták a széthullott ládák kupaca alatt. Eszméletét vesztette, de rögtön magához tért, s szemét kinyitva érdeklődött: — Hol vagyok?

Bikov megkönnyebbülten elmosolyodott, Bogdan pedig komolyan válaszolt: — A Fiúban, s a Fiú egy terepjáró…

— A pokolba a részletekkel! Melyik bolygón?

— Fura egy alak — epéskedett gonoszul Dauge —, bármely körülmények között képes szakállas vicceket idézgetni! — Továbbra is a padlón ült, s a térdén fekvő sisakjával babrált.

Jurkovszkij nyomban felállt, s figyelmesen szemlélgetni kezdte társát. — Cher Dauge! Tudod, milyen színed van most?

— Feltételezem, hogy sárga.

— Bíborszínű vagy, barátocskám, sötét bíborszínű!

Hasonulsz a bolygóhoz, ez aztán a mimikri!..

Elméskedését hirtelen Jermakov éles hangja szakította félbe.

— Legénység! Azonnal fel a sisakkal! Riadó!

Bikov, aki éppen levenni készült sisakját, csodálkozva megfordult.

— Por! Radioaktív korom! — Jermakov idegesen hajolt a padlóhoz, a fal mellett. — Sisakot fel! Szpicin, nyomban mosdjon meg! Felkészülni a dezaktíválásra!

Bikov megértette, miről van szó. A falakat, a padlót, a ládákat, zsákokat, műszereket, ruhákat, Szpicin arcát vékony, fekete púder borította, mely a vihar fantasztikus nyomására hatolt be a lezárt nyílások mikroszkopikus, szinte kapilláris résein. A jelzőberendezés poros fedele zöldes fényben villogott, s mindnyájan tüstént meghallották a sugárzásmérők zümmögését. Jurkovszkij sietve tapogatni kezdte védőöltözékének kapcsait. Bogdan rohant a mosdóba. Dauge egy másodpercig habozott, azonban a parancsnok nyomatékos pillantására határozottan visszadugta fejét a sisakba.

— Alekszej Petrovics, vizsgálja meg kívülről a Fiút! — adta ki röviden az utasítást Jermakov, s nyomban felvette sisakját.

Kint meglepő nagy csend volt. A Golkonda felől korábban megszakítás nélkül fújó szél lecsendesült. Eltűntek a gigászi méretű légtölcsérek is, melyek félórával korábban még ott kóboroltak a látóhatár peremén. Bikov leugrott a Fiú páncéljáról, s térdig süppedt a puha, fekete porba. A talaj oly erősen remegett, hogy a fogai is összekoccantak tőle. A fülhallgatóba percenként tompa dübörgés szűrődött be.

— A Golkonda! — Bikov a dombokban végződő látóhatárra meredt.

Bíborszínű délibábként hol kirajzolódott, hol pedig eltűnt előttük egy távoli, nagyon távoli hegygerinc, s ott rebegett az izzó gáz magasba szökő áradatában. Bu-bu-bu-bu — zúgott onnan.

A Fiú felágaskodva, enyhén jobb oldalára dőlve állt, óriási, megnyomorított, fekete pókra emlékeztetett. A terepjáró alatt lankás dombot hordott össze a vihar, ízelt támaszkodókarjai belesüppedtek a porba.

Mikor Bikov elölről is megkerülte a terepjárót, széles, félig-meddig beszórt barázdákat pillantott meg, néhány méteren át húzódtak — a visszavonulás nyomai voltak. Nem tűntek mélynek, de amikor belelépett az egyikbe, derékig süppedt.

A jobb oldali, hátsó támasztókart már csak a “lélegzet” tartotta. A vihar nyomása kifordította izületéből a titánötvözet “csontot”, s az tehetetlenül, hamuval félig betakarva hevert. Meg lehetett ugyan javítani, de korábbi szilárdságát sohasem érik el.

Bikov sóhajtott, s munkához látott.

A javítás már a vége felé járt, amikor a munkába belemerült Bikov a feje fölött meghallotta Jermakov hangját.

— Hogy áll? Mi már készen vagyunk…

A parancsnok leugrott a terepjáróról, s melléje guggolt.

— Könnyen megúsztuk. Látom, maga is végez.

— lge-e-en… — szuszogta Bikov. — Kár a Fiúért, megnyomorították szegénykének a lábát.

Feltérdelt, s bíráló pillantást vetett munkájának eredményére.

— Vidám sétakirándulásra jó lesz… Baj van, Anatolij Boriszovics, maga is látja… — Sóhajtott, s nekifogott, hogy összeszedje a szerszámokat. — Hátrálnom kellett volna. Akkor minden épen marad…

A parancsnok elnevette magát.

— Tudja, meddig tartott a hurrikán? — kérdezte váratlanul.

— Hát… úgy húsz percig… Nehéz lenne megmondani, nem néztem az órámat.

— Én viszont néztem: három és fél percig.

— Hogya-a-an?

— Három és fél percig, Alekszej Petrovics. S ez alatt az idő alatt ezer métert lökött vissza bennünket. Ha maga meghátrál, a Fiú most innen száz kilométerre lenne… S ráadásul ripityára törve heverne. El sem tudja képzelni, milyen remek munkát végzett, Alekszej Petrovics. — Gyengéden megsimogatta az acélkart. — Most pedig előre! — Szabad az út, a Golkonda itt van a közelben. Hallgassa csak, bu-bu-bu… legfeljebb, ha ötven kilométer lehet. Már látni, ott azok a fekete foltok… Nem, nem hegyek azok, a Golkonda gomolyog.

Bikov, mielőtt követte volna parancsnokát, s bemászott volna a terepjáróba, körbepillantott. S ekkor, a különös ködben elmosódott, széles, lilás csíkok jelentek meg a látóhatár peremén. A szeme káprázott. Bikov hunyorgott, a fejét rázta. A csíkok eltűntek.

— Még csak ez hiányzott! — dünnyögte, miközben felfelé kapaszkodott a jármű páncélján. — Hallucinálok… Szép dolog!