Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Jurkovszkij dobbantott néhányat, a kéreg szilárdságát próbálta. Bogdan iszappal befröcskölt sisakját törölgette a szeme előtt, s megjegyezte: — Kár volt, mondom nektek…

— Micsoda?

— Kár volt Vénusznak nevezni.

— Mit? Vagy úgy… — Bikov vállat vont. — Tudod, nem a név a lényeg.

Jurkovszkij felnevetett.

Kényelmesen lépkedtek, átugrálták a széles repedéseket, melyekben füstölt az ingoványos, híg iszap.

— Bogdan! — szólalt meg suttogva Bikov. — Hiszen a mocsár sugárzást bocsát ki magából… Hallod?

…Tik, tik-tik, tik-tik…

— Hallom. Ez semmiség. Nagyon érzékenyek a mérőműszereink.

— Minden, ami a fotoreaktor alá kerül, sugárzást kell hogy kibocsásson — magyarázta kioktató hangon Jurkovszkij. — Ez világos még a…

— Várjatok csak! — Bogdan felemelte a kezét.

Megálltak. Csak elmosódottan hallották Jermakov és Dauge hangját a recsegő fülhallgatóban.

— Milyen messzire kerültünk a Hiusztól, mit gondoltok? — kérdezte Szpicin.

— Úgy hetven-nyolcvan méterre — felelte gyorsan Bikov.

— Úgy. Tehát a rádiótelefonjaink csak ekkora távolságig hatékonyak.

— Elég kevés — jegyezte meg Jurkovszkij. — Bizonyára az ionizáció az oka.

— Igen…

…Tik…tik-tik…tik…tik…

Továbbmentek. Az üvöltés, bugyborékolás és süvítés egyre erősebb lett. Valahol elöl, jobbról, hangos horkantás hallatszott.

— Pfuj! Ágyúk dübörgését hallom… — mormogta Jurkovszkij.

— Hát így állunk!

Az ingovány tetején a fotoreaktor által kiégetett hatalmas, kerek lepény lankásan ereszkedett vissza az iszapba. S mögötte rögtön különös, sápadt-szürkés növények szeszélyes körvonalai rajzolódtak ki a ködben. Karnyújtásnyira voltak tőlük — alig tíz lépésre, a kigőzölgés fehéres hullámai azonban állandóan megváltoztatták és eltorzították arculatukat, hol ezt, hol azt a részüket mutatva meg, vagy beburkolva áthatolhatatlan félhomályba, és így sehogyan sem tudták olyan alaposan szemügyre venni őket, ahogy kellett volna.

— Vénuszi erdő — suttogta Jurkovszkij, oly különös kifejezéssel, hogy Bikov bizalmatlanul sandított rá.

— Igen… vénuszi. Szerintem ronda egy dolog — fejezte ki Bogdan krákogva a véleményét.

— Hallgass, Bogdan! Butaságot beszélsz… Hiszen ez élet! Az élet új formái! És mi, mi felfedeztük ezt…

— Azt hiszem, ez megint csak az élet egy újabb formája — morgott Bikov, s nyugtalanul méregette a tőlük nem messze, a kéreg peremén hirtelen megjelent nagy, sötét foltot.

— Hol? — fordult meg hevesen Jurkovszkij.

— A folt eltűnt.

— Úgy láttam… — kezdte Bikov, azonban mély, tompa üvöltés szakította félbe szavait. — Halljátok?

— Valahol itt van, a közelben… — Szpicin kezével jobb felé bökött.

— Igen-igen, nem messze. Tehát valóban láttam…

Bikov lassan előhúzott az öve mögül egy gránátot, s nyugtalanul körbepillantott.

— Nagy? — kérdezte Szpicin.

— Nagy…

Ismét üvöltés harsant, most már egészen közelről.

Egyetlen földi élőlény sem lett volna képes ilyen hangot hallatni — mesterséges gőzsziréna hangjára emlékeztető zúgás volt, s ugyanakkor tele volt fenyegetéssel.

Bikov összerezzent.

— Szépen bőg… — állapította meg halkan.

— Nosza, menjünk oda és nézzük meg! — javasolta rekedt hangon Jurkovszkij. — Bezzeg a Mars! Milyen jóságos és kellemetes bolygó! Kész üdülés!

…Tik…tik-tik., tik-tik…

— Nem, nem kell odamenni — vélekedett Szpicin. — Fölösleges legénykedés…

Bikov hallgatott.

— Fél? Akkor egyedül megyek… — Jurkovszkij határozottan előreindult.

Az egész villámgyorsan játszódott le. Bikov Szpicinhez fordult, s ekkor valami súlyos dolog zuhant a száraz szigetre, mintha nedves fehérneműs csomagot hajítottak volna az aszfaltra. Kerek, sötét lény közeledett a ködből az űrhajósok felé, akkora volt, mint egy jól táplált tehén. Jurkovszkij visszahőkölt, s elfojtott kiáltással a mocsárba zuhant. Szpicin hátralépett.

Bikov egy másodpercre úgy érezte, hogy halotti csend köszöntött be körötte. A dózismérő félénk “tik-tik”

ketyegése hasított tudatába s ettől magához tért.

— Hasalj! — üvöltötte el magát.

Szpicin hasra vetette magát, és még látta, ahogy Bikov hátraugrott, és meglendítette jobb kezét — egyszer, majd még egyszer.

Két, tompán morajló robbanás süketítette meg. Két narancsszínű fellobbanás világította meg a ködöt egy kis időre, s a félhomályban kétszer is előtűnt, majd ugyanolyan gyorsan a ködbe is veszett egy csillogó, nedves test — hatalmas bőrzsák, melyet mély ráncok szántottak. Süvítve röpködtek a szilánkok, s szaporán kopogtak az “aszfalton”.

Azután minden elcsendesedett.

— Finita la comedia — dünnyögte gépiesen Szpicin, és nagy nehezen feltápászkodott.

— Hol van Jurkovszkij?! — kiáltotta lihegve Bikov.

— Itt… Nyújtsátok a kezeteket…

Kicibálták az “aszfaltra” a tetőtől talpig összemaszatolódott Jurkovszkijt. A “szépfiú”, anélkül hogy egy szót szólt volna, odarohant, ahol három perce a szörny feltűnt.

— Semmi — állapította meg csalódottan.

Való igaz, a szörny eltűnt.

— De hiszen itt volt! — Jurkovszkij körbejárta a kis szigetet, néha megállt, lehajolt, kezével térdére támaszkodott, és a kigőzölgés függönyén át vizsgálgatta az egymásba fonódó szárak és törzsek homályos sziluettjét. — Itt volt…

— Elment… elment…

— Mintha levegővé vált volna! — jegyezte meg Szpicin töprengve.

— Lehet, hogy nem találta el? — kérdezte Jurkovszkij naivan, s megállt Bikov előtt, aki gondterhelten vizsgálgatta géppisztolyát.

Bikov elnézőn szippantott.

— Na jól van, elment, hála Allahnak — zárta le Szpicin. — Vajon mit akart tőlünk? Talán ebédelni?

— Osto-ba-ság! — jegyezte meg mély értelműen Jurkovszkij. — Meg-le-pő ostobaság. Lám, honnan származik a buta elképzelés idegen bolygók emberevő szörnyeiről!

Rendben, értem, hogy regényírók vagy filmszerzők ezt teszik, de hogy te is, régi űrhajós létedre, Bogdan!..

Némán lépdeltek visszafelé. Nem hallották Jermakov és Dauge hangját: bizonyára már visszatértek a Hiusz belső helyiségeibe. Mielőtt ismét belegázoltak volna a füstölgő iszapba, Jurkovszkij némi gondolkodás után kijelentette: — Akárhogy is volt, a Vénuszon mégiscsak van élet. Nagyon érdekes!

Csak… biztos benne, Alekszej Petrovics, hogy eltalálta?

Ez már egy kicsit sok volt Bikovnak. Haragosan felhorkant, s előresietett….Tik… tik-tik-tik… tik-tik…

Bikov a fegyverpucolás miatt kissé később tért vissza a társalgóba, s a vita kellős közepére ért oda. Jurkovszkij és Dauge, akiket csak az asztal választott el egymástól, egymással ordibáltak, álluk ingerülten meredt előre.

Krutyikov és Bogdan Szpicin ironikus arckifejezéssel hallgatták őket, s időről időre epés megjegyzéseket szúrtak közbe. Jermakov nem volt a társalgóban.

— Akkor mivel magyarázod ezt? — kérdezgette makacsul s szemmel láthatóan nem először Dauge.

— Már mondtam neked…

— Ezt tudom. Szeretném tudni, miért támadt akkor ránk?

— Ki mondta neked, hogy ránk támadt?

— Bogdan, de te magad is megerősítetted.

— Szó sincs róla. Egyszerűen ránk bukkant. Mi több: biztos vagyok benne, mindaddig, amíg a mi derék Alekszej Pelrovicsunk nem vágta hozzá a bombáit, nem is sejtette létezésünket!