Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Értettem, Anatolij Boriszovics.

Nem, nem úgy történt az egész, ahogy Bikov feltételezte.

Jóval egyszerűbben és jobban ment minden. Amikor félóra múlva alaposan megfürödve s még vörösebben, mint szokott, bebújt a lepedő alá, Ismét maga elé idézte az ashabadi kis házat… Boldog mosoly áradt szét arcán, s elaludt.

Mint mindig, ezúttal is Dauge ébresztette. Johanics sovány arca megnyúlt, fekete szeme beesett, s lázasan csillogott.

— Öltözz, Alekszej! Vedd föl a különleges védőöltözetet, s gyere be a társalgóba! — közölte vele rekedt hangon. — Nemsokára kiszállunk.

Kiszállnak! A gondolat, hogy azon a bolygón van, mely annyi bátor ember pusztulását okozta, éles késként hasított agyába. Most kezdődik majd a lényeg, amiért idejöttek…

Bikov sietve felöltözött, a beépített szekrényből elővette a különleges védőöltözetet, s magára húzta. A legénység tagjai már mind a társalgóban voltak, az asztal körül álltak, szpektrolitsisakjukat hátravetették, s némán egymást vizsgálgatták.

Jermakov szeme tágra nyílt, s úgy ragyogott, akár egy macskáé. Mihail Antonovics üres pipáját szívta.

— Kávét? — kérdezte Bikov egyikőjükhöz sem fordulva.

— Azt gondolom, majd később — mondta homlokát ráncolva Jurkovszkij. — Nincs értelme húzni az időt, menni kell. Hallatlan dolog: öt óra telt el a leszállás óta, s még ki sem nyitottuk a bejárati ajtót!

— Induljunk! — invitálta egyszerűen Jermakov.

— Fegyverek? — Bikov a parancsnokra pillantott.

Az bólintott, s görnyedten kilépett a folyosóra. A többiek is követték. Bikov a korlátba kapaszkodva felrohant a lépcsőn. Egy perc múlva géppisztollyal a nyakán, s két gránáttal az övén csatlakozott társaihoz.

— A hódító Alekszej! — tréfálkozott rajta Szpicin.

Jurkovszkij csak a homlokát ráncolta.

A kijárati ajtó melletti keszonkamrában szorongtak. Bogdan légmentesen bezárta maga után az ajtót.

— Sisakokat fel! — adta ki a parancsot Jermakov.

Bikov ettől kezdve nem látta bajtársai arcát, s ez kellemetlenül érintette. Felzúgott a szivattyú, elmozdult a manométer mutatója. Jermakov megfogta az ajtó fogantyúját. A nehéz acéllemez félrecsúszott. Az ajtó megremegett, s valamiféle undorítóan zsíros, sárgásszürke iszap ömlött hangos cuppanással a lábuk elé. Sűrű és tapadós volt, azonban szabadon folyt, s a reflektorok fénye aranyszínű lángocskákkal villogott a felületén. Ez annyira váratlanul érte őket, hogy az első pillanatban egyikőjük sem mozdult.

Majd Jurkovszkij elfojtott kiáltással előrevetette magát.

Bikov azonban megelőzte. Megragadta a kijárati ajtó szegélyét, és teljes erejéből próbálta tolni. Lába meg-megcsúszott az iszapban, térdre zuhant. Odaért azonban már Jurkovszkij és Dauge, majd hátuknak feszült Bogdan és Mihail Antonovics is. A borítólemez puha cuppogással megmozdult, a helyére csúszott, s Jermakov sietve megnyomta a szivattyú indítógombját.

Mindnyájan kiegyenesedtek. Lábuk alatt zavaros iszap folyt szét, gőz áradt belőle. Bikov felemelte géppisztolyát, öltözéke ujjával megtörölte a fegyver markolatát, s belenézett a csőbe. Majd gondosan letisztogatta összemaszatolt térdét.

— Ha jól látom — hallatszott a fülhallgatóban Dauge hangja —, ez egyáltalán nem homok.

— Valóban nem nagyon hasonlít a sivatagra — erősítette meg Jurkovszkij. — Ezt még én is meg tudom állapítani, noha nem vagyok szakember.

Jermakov leguggolva vizsgálgatni kezdte a sáros pocsolyát.

— Ha a tréfálódzást egy későbbi, megfelelőbb időre hagyjuk — jelentette ki —, akkor hajlok arra, hogy feltételezzem, a Hiusz egy mocsárban ereszkedett le.

— Mégpedig fülig — értett vele egyet Jurkovszkij. — De akkor hol a sivatag?

— Életünk tele van meglepetésekkel — sóhajtott Krutyikov.

— Tessék, szép kis slamasztikába vitt bennünket Stirner az irányjeleivel!

— Mi köze ehhez Stirnernek?

— Mi lett volna, ha a Hiusz teljesen belemerül ebbe az ingoványba… — kezdte Bogdan.

Jurkovszkij türelmetlenül vállat vont.

— Mi sem egyszerűbb! Kimászunk a felső nyíláson, s megnézzük.

Kilépett a keszonból, s rozsdás, olajos foltokat hagyva a műanyag padlón, felkapaszkodott a tehernyílás szűk előterébe.

— Mocsár a Vénuszon! Gondoljátok csak meg! — dünnyögte Mihail Antonovics. — Micsoda meglepetés!

A felső nyílást óvatosan nyitották ki, készen arra, hogy bármely pillanatban ismét becsapják. Semmi borzasztó nem történt. Vékony sípolás hallatszott — az előtérbe betört a külső atmoszféra, majd minden elcsendesült.

— Hurrá! — örvendezett nyugodtan Jurkovszkij. — Minden rendben.

Nyissátok ki!

A zárófedél nagy csattanással elmozdult. Az elöl álló Jermakov kihajolt a résen. A háta mögött, lábát türelmetlenül váltogatva, szorongott Jurkovszkij és Mihail Antonovics. Dauge, aki közéjük furakodott, érthetetlen kiáltással húzódott vissza.

— Hát igen — szolalt meg valaki. — Nagyon, nagyon érdekes…

Semmit nem láttak. A Hiuszt rebegő, teljesen áthatolhatatlan, sárga köd vette körül. Lent, úgy másfél méterre, tompán csillogott az ingovány felszíne. A csendben elmosódott hangok hallatszottak, elfojtott köhögésre, bugyborékolásra emlékeztettek. Az űrhajósok sokáig álltak, s vizsgálgatták a kigőzölgés zavaros, őszes hullámait. Néha úgy látták, hogy árnyak suhannak el előttük, torz, szürke alakok rajzolódnak ki, azonban újabb és újabb ködrétegek törtek elő, s mindez eltűnt.

— Ebből elég volt — szólalt meg végül Jermakov. — Már káprázik a szemem. Igénybe kell venni az infravörös technikát. — Kiegyenesedett és fölpillantott. — Aha, a Fiú, azt hiszem, a helyén van!

— Alaposan belemerültünk… — Szpicin, aki mellével a nyílás peremének dőlt, nyugtalanul hol az egyik, hol a másik oldalra forgatta fejét. — A reaktorgyűrűk tövig belesüppedtek az ingoványba.

— Semmi vész, egy kicsit körülnézünk, majd megkíséreljük a felemelkedést.

— S ha az űrhajó még mélyebbre süllyed?

Az infravörös technika semmi támponttal nem szolgált.

A képernyőn árnyak gomolyogtak, a talaj ugyanazon a helyen hol süppedékesnek, hol alaposan ledöngöltnek, hol porhanyósnak bizonyult…

— Gyerünk, menjünk ki! — javasolta Jurkovszkij. — ott majd meglátjuk, mit tegyünk.

Ugrani készült, Bikov azonban vállon ragadta — Mi van? — kérdezte némi ingerültséggel a geológus.

— Életünk tele meglepetésekkel — mondta Bikov. — Én megyek elsőnek.

— Miért maga?

Bikov némán a géppisztolyra mutatott.

— Elég volt már Lord Roxton szerepéből! — Jurkovszkij ellökte Bikov kezét.

— Bikovnak igaza van — mondta Jermakov. — Kérem, engedje át, Vlagyimir Szergejevics!

— Nem értem…

— Engedjen előre engem és Bikovot. Három perc múlva visszatérek…

Mindnyájan tudták, hogy az előírások szerint a parancsnok nem hagyhatja el elsőnek a hajót, ha ismeretlen helyen szállnak le. Azonban megértették Jermakovot. Jurkovszkij szótlanul félrelépett. Bikov gyors mozdulattal kibiztosította géppisztolyát, s Jermakov után ugrott. Lába térdig süppedt a híg latyakba.

Mocsár a Vénuszon… Az űrhajósok számára abszurdabb dolog, mint pálmaligetek a Holdon vagy egy tehéncsorda az aszteroidák csupasz csúcsain. Lángoló égbolt helyett tejfehér köd és híg iszap a száraz, perzselően forró homok helyén. Ez alaposan rácáfolt a régóta meggyökeresedett vélekedésekre, s önmagában már ez is elsőrendű fontosságú felfedezésnek számított. Ugyanakkor hihetetlenül bonyolította a helyzetet, ugyanis mindez teljesen váratlanul érte őket. Mert semmi nem rontja el úgy egy komoly vállalkozás esélyeit, mint valami váratlan dolog. Még a Góbi sivatagi terepjárók bátor vezetője, aki kevéssé volt jártas a Vénuszról született tudományos elméletekben, s éppen ezért egyáltalán semmiféle elképzelése nem volt a bolygóról, még ő is alaposan elbátortalanodott: az a kevés, amit a nyitott bejárati résen át megpillantott, egyáltalán nem felelt meg a sivatagi szakértő és vezető feladatának, amire pedig készült. Ami a legénység többi tagját illeti, ők természetesen szélesebb összefüggéseiben vizsgálták a dolgokat, így a váratlan helyzet még inkább aggasztotta őket. Nem mintha a pilóták és a geológusok nem lettek volna felkészülve a legkülönbözőbb nehézségekre és kudarcokra.