Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Kérem, fáradjanak be a társalgóba! — invitálta őket Jermakov.

— Azt már nem, kedveskéim, elvisszük a postát, s ti jöttök majd mindnyájan hozzánk. Már alig győzzük kivárni.

— Megbocsásson, Pjotr Fjodorovics. Ezúttal be kell érnünk azzal, hogy itt, a Hiuszon beszélgetünk. Majd a visszaúton ellátogatunk hozzátok.

Furcsa csend köszöntött be.

— Nem kellett volna ezt mondania! — suttogta Dauge, miközben kerekre nyílt szemmel az ajtóra meredt. — Szó szerint ezt mondta Tahmaszib is…

Bikovot hirtelen elfogta a gyöngeség.

— Tudom, tudom, mire gondolnak! — szólalt meg ismét Jermakov. — Ne legyenek babonásak. Sietnünk kell.

Ennyit mondott csak, s kissé elmosolyodott.

— Ahogy gondolja, Anatolij Borigzovics — felelte zavarodottan Mahov.

— Hová parancsolja?

— Kérem, jöjjenek ide! Kérem, Grigorij Mojszejevics!

A vendégek jöttek be elsőnek, a magas és testes Mahov s a tinédzserkinézetű Stirner, mindketten puha, kopott kezeslábasban voltak, áttetsző sisakjukat hátukra hajtották.

Stirner mappát tartott a hóna alatt.

— Jó napot, Dauge elvtárs! — harsogta Mahov. — Ő pedig ugye Bikov elvtárs? Így van?

Bikov elővigyázatosan nem engedte ki bal kezéből a zsinórt, s így fogott vele kezet, majd üdvözölte Stirnert is.

Mindnyájan helyet foglaltak az asztalnál.

— Tehát, Pjotr Fjodorovics — kezdte Jermakov —, ki vele, mit tudsz mondani!

Mahov hangosan krákogott, Stirner kinyitotta a dossziéját, s a tanácskozás elkezdődött. Keveset és pontosan beszéltek, leginkább képleteket és matematikai szakkifejezéseket mondtak, ujjukkal a Stirner hozta tervrajzokat és számításokat szántották. Arról volt szó, hogyan biztosítsák, hogy a Hiusz a lehető legpontosabban az Urán Golkonda mellett szálljon le, s a földet érés után hogyan tartsák vele a kapcsolatot. Mahov Stirnerrel s társaikkal a másik két mesterséges holdon részletesen kidolgozták a rádiólokációs rendszert, melyet felhasználva, a Hiuszt a Golkondától nem több mint ötven-száz kilométerre levő helyhez kellett irányítani. Igaz, ezt a rendszert a gyakorlatban még nem alkalmazták, a próbák azonban feljogosítják őket arra, hogy reménykedjenek a teljes sikerben.

— Tőlünk most maximális pontosságot várnak el — jelentette ki Stirner, s ujjával a tervrajzon dobolt —, maguktól pedig, elvtársak, figyelmet és mozgékonyságot.

Amennyire előttem ismeretes, a Hiusznak haladása során nincs annyi korlátja, mint a közönséges impulzív rakétának, s bármely véletlen eset, körülmény ellenére is képes szigorúan betartani az adott irányt. De ismétlem, elsősorban figyelemre van szükség. Ha a Hiusz csak egy kicsit is eltér a rádiósugártól, azt kockáztatják, hogy akár ezer kilométerrel távolabb szállnak le a szükséges helytől.

Így hát a Hiusznak a három rádiósugár metszéspontjában kellett leereszkednie a bolygóra, melyek a szakemberek véleménye szerint a legalkalmasabb pontra vezérlik majd az űrhajót. A Vénusz fölött tíz-tizenöt kilométerre az irányjelzők rádióadása eltűnik, vagy mert a hullámok elnyelődnek, vagy mert visszatükröződnek a Vénusz magasabb légkörében. Erről a magasságról az űrhajónak függőlegesen kell leereszkednie. Nincs kizárva, hogy komoly nehézségeik lesznek, a Vénusz alattomos légköre a jelzéseket eltorzítja, félrevezetheti őket. Erre az eshetőségre számítva működnek majd a párhuzamos ellenőrző berendezések. Szpicin és Jermakov bizonyos számításokat egyeztetett Stirner rendszerével, majd kijelentették, hogy nincs több kérdésük. Mahov rátért a második pontra. Miután rádiókapcsolatot — legalábbis megbízhatót — a Vénusz felszínével, úgy tűnik, nem sikerül teremteniük, optikai jelzőrendszerben kell megegyezniük.

Mahov véleménye szerint elegendő csupán két jel; az első: “élelem és víz”, a második: “tartalék alkatrészek, energia-utánpótlás”. A tartalék alkatrészek és berendezések jegyzékét előre összeállították.

— Hoztunk nektek egy hordozható indítóállványt s két kis atomtöltetű rakétát. Ha… pfuj, pfuj, pfuj! természetesen, ha netán valami rossz dolog történik, s szükségetek lesz a segítségünkre, küldjétek fel függőlegesen magatok fölé az egyik rakétát. Körülbelül kétszáz kilométer magasan felrobban. Persze nem lehet bármikor fellőni. Tessék, itt az időszámítás táblázata.

A megjelölt percekben megfigyelőink gondosan lesik a leszállás körzetét.

— Na és, mi van még? — kérdezte Jermakov.

— Még… semmi. Tudni fogjuk, hogy nincs minden rendben nálatok, s igyekszünk intézkedéseket tenni.

— Miféléket?

— Automatikus rakétákat küldünk oda a szükséges vésztartalékkal. A rakéták pontosan követik a nyomotokat.

— Kiváló! — Jermakov biccentett. — Minek a második jelzőrakéta?

— Két rakétát küldjétek egymás után, ha a leszállás nem sikerült, és az űrhajó komolyan megsérült.

Csend köszöntött be.

— Könnyen lehetséges, hogy akkor nem lesz, aki felengedje a rakétákat — jegyezte meg Dauge fintorogva.

— Az én pesszimizmusom nem terjed ilyen messzire — felelte udvariasan Mahov.

A tanácskozás után Dauge ezt javasolta Bikovnak: — Menjünk, nézzük meg a csodaszép Vénuszt! Jermakov engedélyezte, hogy kimehess.

Tíz perc múlva mindketten az áttetsző sisakos, esetlen páncélzatba burkolózva ott álltak a külső ajtó előtti szögletes keszonkamrában. Dauge szorosan becsukta maguk után az ajtót, majd bekapcsolta a pumpát, s a falra erősített manométerhez fordult. A vékony mutató egyenetlen ugrásokkal csúszott lefelé. Amikor megállapodott, Dauge az ajtóról lehajtott egy széles acéllemezt, és a vastag, bordázott zárólap puhán félrefordult.

Bikov arra várt, hogy meglássa azt, amit útirajzokban, regényekben, riportokban már száz és száz alkalommal leírtak, a fekete-ibolyaszín végtelen űrt, mely a csillagok vakító fénypontjaitól tarkállott. Ehelyett az ajtókerék nyílását zavaros sárgás-rózsaszín fény öntötte el. Az űrhajó egy hatalmas, homályosan megvilágított, ködös kupola alatt lebegett. Szürkés árnyak futkostak a csillogó narancsszín mezőn, lassan közeledtek, majd távolodtak egymástól, gyűrűbe fonódtak, s kiszakadtak a bizonytalanul eleltünedező foltokból. A pereméhez közelebb a kupola sötétebb lett, határvonalai azonban nem voltak élesek, észrevétlenül, elmosódott, lilás tónusban mentek át a végképp áttekinthetetlen feketeségbe. Középütt hihetetlenül vékony, rózsaszín, sárga és szürke, füstszínű szalagok tekergőztek, de nem keveredtek össze; hol világosan és határozottan kirajzolódtak, hol egyhangú, vöröses köd borította be őket…

Lám, hát Ilyen a Vénusz, “a Naprendszer legszörnyűbb bolygója”. Bikov rájött, hogy a színes árnyak mozgásai, melyek így, néhány ezer kilométerről olyan jelentéktelennek látszanak, nem mások, mint erejüket és helyváltoztatásukat tekintve csodás légköri változások, viharok, tájfunok, forgószelek, amikhez fogható nincs a Földön.

Íme, ez a hosszúkás, szürke folt elvékonyodott, meghajolt, gyűrűvé fonódott… Maga elé képzelte azt a grandiózus tölcsért s a benne őrült sebességgel száguldó, hatalmas felhőtömegeket. “Elég szörnyen néz ki” — villant át hirtelen Bikovon. Csak nézte a bolygót, s képtelen volt tekintetét elszakítani a szörnyű és nagyszerű látványtól.

Ott, a forrongó felhőtakaró alatt óriási hegyekkel és sivatagokkal… az is lehet, hogy tengerekkel és óceánokkal váltakozó világ rejtőzik. Valahol ott van az a kincsesbánya is, amit a Hiusz legénysége fel kell hogy derítsen, ott vannak a televíziós irányítószerkezetek roncsai, az összetört űrhajók, a bátor próbálkozók sírjai… Babonás félelemre emlékeztető, zavaros érzés sajdult Bikov lelkében. Arra gondolt, hogy micsoda dühödten verte vissza ez a bolygó a meghódítását célzó összes kísérletet. Az ember azonban bölcsebb és erősebb a természetnél. Bátor és makacs, s ha a Hiusz legénységének az az osztályrész jut, hogy életét áldozza fel, pusztulásuk egy percre sem fogja feltartóztatni azokat, akik utánuk indulnak.