Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Gyógyulófélben van. Mindenáron ide akart jönni, a rádióállomásra, de az orvosok nem engedték. Itt esik az eső.

— Adják át neki mindnyájunk legforróbb üdvözletet és személyesen az enyémet külön is.

— Meglesz, Anatolij Boriszovics! Igaz is… teljesen elfeledkeztem róla.

Van itt egy kis feljegyzés magának címezve, két napja hozták ide.

— Mit habozik? Olvassa!

— Tüstént. Tehát… “Anatolij, felejtsd el mindazt, amit akkor neked mondtam. Bizonyára öregszem és gyöngülök. K…”

— Micsoda?

— Ká betű. Aláírás helyett.

— Világos. “Felejtsd el mindazt, amit akkor mondtam.”

— Igen, “felejtsd el”.

Jermakov Szpicinre sandított, aki háttal feléje ült a pultnál.

— Világos. Volt vele egy kis vitánk… Ez minden?

— Minden, Anatolij Boriszovics. A rádiókapcsolat rendje nem változik?

— Nem. Viszontlátásra!

— Ideje — szólalt meg az ebédnél Szpicin. — Ideje bemérnünk Mahovot.

— Nem lesz az korai? — Ingadozott Jermakov. — Hiszen még kilenc óránk van odáig.

— Engedelmével, Anatolij Boriszovics, de jobb minél előbb kezdeni. Új még ez a dolog, és jó lenne, ha minél több adatot tudnánk begyűjteni.

Bikov visszafogott hangon érdeklődött, miről van szól.

— A Hiusz közeledik a Vénuszhoz — magyarázta Dauge —, ki kell számítanunk most a Ciolkovszkijhoz vezető pályát.

— A Ciolkovszkijhoz? A Vénusz mesterséges holdjához? És miért?

— Hogyhogy miért? Hogy eljussunk hozzájuk, természetesen.

— Én úgy értettem, hogy a Ciolkovszkijjal csak kapcsolatot tartunk fenn, s az állomást kikerülve egyenest leszállunk a Vénuszon.

— De nagyon sietsz… Alaposan meg kell beszélni Mahovval, a Ciolkovszkij parancsnokával az együttműködést.

— És sokáig leszünk ott?

— Fogalmam sincs… Anatolij Boriszovics, mennyi ideig leszünk a Ciolkovszkijon?

— Öt-hat órát, nem többet. Átadjuk a postát, könyveket, gyümölcsöt, megbeszélést tartunk, és továbbindulunk.

— Világos. Alekszej, mellesleg ott alaposan kiélvezheted a súlytalanságot. Jó kis móka lesz megint…

Bikovnak eszébe jutottak e téren folytatott sikertelen próbálkozásai, s mélyen tányérja fölé hajolt.

A Hiusz és a Ciolkovszkij közeledése több mint három óráig tartott, s sok gondot okozott a legénységnek. A pilóták helyzetét még az is nehezítette, hogy a Vénusz körül néhány ezer kilométer távolságban keringő űrállomás, a Ciolkovszkij pályájának síkja majdnem merőleges volt a Vénusz mozgásának pályasíkjára, így aztán Krutyikovnak és Szpicinnek megint csak volt mit tennie. A feladatot azonban megoldották, s a bolygóközi űrhajó egyre kisebb átmérőjű spirálpályát leírva közeledett ahhoz a helyhez, ahol a megadott időben a Ciolkovszkij el kellett hogy haladjon. Az “utasok” ezt az időt karosszékeikhez szíjazva a társalgóban töltötték, s hol olyan könnyűnek érezték magukat, mint egy luftballon, hol olyan nehéznek, mintha ólomból lettek volna. Bikovnak úgy tűnt, mintha fantasztikus hintán ringatták volna, hol görcsösen belekapaszkodott a szék karfájába, mert félt, hogy felrepül a mennyezetig, hol tátogva hasztalan kapkodott levegő után, mert tisztán érezte, hogy a bordái belenyomódnak a tüdejébe. A világon azonban minden véges. A sebességi manőverek végül megszűntek, s a hintázás egy nem éppen kellemes pillanatában, ahelyett hogy újból felemelkedtek volna, egyszer csak feneketlen mélységbe zuhantak.

— Minden rendben! — hallatszott végül a hangszóróból Szpicin hangja. — Kioldhatják a biztonsági öveket.

A Ciolkovszkij száz kilométerre van tőlünk, a Vénusz körülbelül háromezerre.

— Megállj, Alekszej, ne oldozd ki magad! — figyelmeztette Dauge Bikovot, s sietősen kiszabadította magát.

Jurkovszkijjal együtt nagyon ügyesen, a falba és a padlóhoz csavarozott bútorokba fogódzkodva, a falon levő kapaszkodókhoz fűztek néhány nylonzsinórt. Ugyanilyen zsinórok feszültek a folyosón, a parancsnoki fülkében és minden kajütben.

— Most már kimászhatsz…

Bikov óvatosan felemelkedett, hirtelen a magasba röppent, s a levegőben lógott; közben a szék támlájába kapaszkodott. Arca skarlátvörös lett. Bocsánatkérő mosollyal, társai tekintetét kerülve elkapta a zsinórt, s lábával esetlenül kapálódzva ismét a padlóra került…

— Micsoda hülyeség… — dünnyögte haragosan.

— Mi van, Alekszej Petrovics — szólalt meg az ajtóban megjelenő Krutylkov —, Jó lenne, ha ma ünnepi vacsorát készítene, hogy megvendégeljük a fiúkat a Ciolkovszkijról…

— Mindjárt — Bikov alig tudta kinyögni.

— Ejh, nem, Aljosa! — Krutyikov elnevette magát. — Ez nem fog menni… Egy időre le kell erről mondanod.

— Miért?

— Tudsz főzni ilyen körülmények között? Amikor a víz nem folyik, hanem buborékokban röpköd a konyhában, amikor a hússzeletek, mint megvadult békák ugrálnak a serpenyőben, s sületlenül lebegnek a levegőben…

Erős lökés szakította félbe szavait. Valami sivítva megcsikordult az űrhajó borításán. A társalgó megingott.

— Ez meg mi? — dünnyögte Dauge.

Bikov pillantása találkozott Krutyikov merev tekintetével. A navigátor homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek.

— Készülj fel a vendégek fogadására, Mihail Antonovics! — kiáltotta vidáman Bogdan a folyosóról. — Nyughatatlan ördögfiókák!

Dauge nagyot fújt, s Mihail Antonovics remegő kézzel kendőért nyúlt a zsebébe.

— Éppen hogy ördögfiókák — jegyezte meg rekedten, s nagy nehezen kapott csak levegőt. — Az embert örök életére megnyomoríthatják, vagy legalábbis dadogásra késztethetik…

Visszadugta a kendőt a zsebébe, s a zsinórba kapaszkodva gyorsan kilibegett. Dauge elégedetlenül zsörtölődött: — Majd minden alkalommal megismétlődik ez a vicc, s majd mindig a szívverésem is eláll tőle.

— Végül is mi történt?

— Megérkezett egy rakéta a Ciolkovszkijról. Amolyan űrközi taxi, majd meglátod. Legénykednek… Bizonyára megjött Mahov, hogy tiszteletét fejezze ki… Megállj, hová?! Maradj velem, ne repülj el…

Bikov óvatlan mozdulatot tett, s a zsinórok közölt felröppent, beleütközött a mennyezetbe, s karját széttárva lefelé igyekezett…

Dauge megragadta a lábát, ügyesen megrántotta, s függőleges helyzetbe hozta.

— Nyugodj meg, égi angyal, ne izgulj! Ismered az m képletet? Nos, szerencse, hogy a nevezője felező, mert különben már összetörted volna azt a nyughatatlan fejedet.

Bikov azzal a szilárd elhatározással helyezkedett el a megmentő karosszékben, hogy mindaddig nem hagyja el azt, amíg véget nem ér ez az “átkozott súlytalanság”.

Ebben a pillanatban a folyosószelvényben zaj, örömteli kiáltások hallatszottak, hangos taps, sőt még cuppanások is csattantak.

— Nagyszerű, barátaim! Isten hozott, földiek! — dübörögte elevenen egy basszus hang. — Szervusz, dicső Mihail Antonovics! Még mindig fogysz, szegénykém?

— Szervusz, te jómadár Mahov! Gyere, hadd csókollak meg, mert különben megbüntetlek. A bolygóközi közlekedési szabályok megsértéséért…

— Á-á, Bogdan! Ne szidj, legalább örülhetnél…

Anatolij Boriszovics, őrülök, hogy láthatom!

Ismerkedjenek meg: a helyettesem, Grigorij Mojszejevics Stirner mérnök. Közvetlen munkatársuk lesz.

— Hallottam, remek…

— Örülök, hogy megismerkedhettünk — Stirner hangja száraz és éles volt.