Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Itt B-16, Hiusz, válaszoljatok…

Az éter zúgni és recsegni kezdett. Új, ismeretlen, fuldokló és rekedt hang robbant be az űrhajó csendjébe.

— Hilfe! Hilfe! Save our souls! Na pomosca! Na pomosca! Take our pelengs!

Jurkovszkij sietve felállt, Jermakov is megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Dauge megragadta Bikov kezét.

— Hilfe! Hilfe! — erőlködött az ismeretien hang. — Into three hours we are there. — Ballonen… Segítség! Elfogy… — A hang eltűnt az iszonyatos ropogásban és sivításban.

— Mi ez? — dörmögte Bikov.

— Valaki halálos veszélyben van, segítséget kér, Alekszej… — Daugénak csak az ajka mozgott, oly halkan beszélt.

— … Koordinaten… zwei und zwanzig… huszonkettő…

Megfulladunk… Zum Alles…

— Szpicin, a tájolóhoz, szaporán! — adta ki Jermakov az utasítást.

— Igenis!

— Our pelengs… take our pelengs… Unsere Pelengen…

— Haladéktalanul indulunk feléje! — kiáltotta Jurkovszkij.

— A kérdés, hogy merre?

— Szpicin, mit vacakoltok?

Rövid szünet után Szpicin elváltozott hangon válaszolta: — Lehetetlen bemérni!

— Hogyhogy lehetetlen?

— Lehetetlen, Anatolij Boriszovics — nyögte reszkető tenor hangján Szpicin. — Győződjék meg személyesen…

Anélkül hogy összebeszéltek vagy egymásra néztek volna, Jurkovszkij, mögötte pedig Dauge és Bikov is befurakodtak a kormányállásfülkébe.

Bikov Jermakov válla fölött előrepillantott. A vékony, hosszú mutató lassan és ernyedten keringett a számlapon, sehol nem állt meg, s közben finoman remegett. Jurkovszkij elkáromkodta magát.

— Hilfe! Hilfe!.. Segítség… Tansukete kure! Irányunk… Koordinátánk…

Mindnyájan zavartan plllantgattak egymásra. Bogdan vadul forgatta a tájoló beállítódobját, kis karokkal csattogott, műszereket kapcsolt ki és be. Az irányt azonban sehogy sem tudták bemérni.

— Elátkozott hely! — suttogta Bogdan, s letörölte a verítéket a homlokáról.

— Micsoda szégyen ez számunkra — jegyezte meg halkan Dauge — emberek pusztulnak el…

Jermakov határozottan feléjük fordult.

— Miért vannak a fülkében? Ki engedte meg? Gyerünk, kifelé, maguk, hárman…

A lépcsőn Jurkovszkij leguggolt, s állát tenyerébe ejtette.

Bikov és Dauge mellette álltak.

— Segítség! Segítség! — recsegte megfeszítve a rekedt hang. — Everybody who hear us, help!

Bikov lélegzetét visszafojtva hallgatott. Nem tudta, ki kér segítséget, mi történt ott, csak érezte, minden porcikájával érezte azt a szörnyű kétségbeesést, ami az ismeretlen minden egyes hangjából kicsendült.

— Ha tudnánk, hogy merre vannak? — súgta Jurkovszkij.

— Az ördögbe! — szitkozódott mérgesen Dauge. — Hát lehetséges, hogy rajtunk kívül senki nem hallja őket?

— Amennyire tudom, rajtunk kívül jelenleg legalább még hét űrhajó repül. Közülük csak kettő, egy japán és egy angol rendelkezik tartalék üzemanyaggal. Mindegy, mert amíg kiszámítják az új pályát, legalább félóra eltelik…

Különös, hogy mi nem halljuk őket…

— Kiket?

— Azokat… a többieket…

— Egyedül a Hiusz lenne képes, hogy a pályaelemek kiszámítása nélkül, egyenest abba az irányba repüljön — mondta Dauge.

— Ha meglenne az irány…

Jermakov jelent meg az ajtóban, sápadt volt, szeme üvegesen csillogott.

— Menjenek vissza a kajütjeikbe, elvtársak! — utasította őket, — Feküdjenek le ágyaikra, és kötözzék oda magukat!

Megpróbálunk kiugrani ebből az átkozott zsákból. A gyorsulás a négyszerese lesz a szokásosnak, ne feledjék. Dauge, mutassa meg Bikovnak, mit kell tenni túlterhelés esetén!

— Igenis!

Jurkovszkij felkelt, és elsőnek indult lefelé. Ekkor új hangok hallatszottak a fülkéből. Éles, határozott hang érdeklődött borzalmasan tőrt angolsággal.

— Who talks? Do you hear me? Who talks? l taken your pelengs…

Az, aki a segítséget kérte, izgatottan válaszolt: — l hear you all right!

— Speak you Chinese?

— No…

— Speak you Russian?

— Igen, igen, beszélek és értek… Maguk oroszok?

— Nem, Ray List beszél, a Karma Indiai csillagűrhajó parancsnoka.

(“A jó öreg List” — suttogta Jurkovszkij.) Régóta halljuk magukat, nekünk azonban csak beállított adónk van, s az irányukat csak néhány perccel ezelőtt sikerült bemérni.

Megmondaná, kivel beszélek?…

— A cambridge-i egyetem… professzorával… Robert Lloyddal. A Star űrhajó fedélzetéről… Borzasztó baleset…

Angolul folytatták a beszélgetést.

— Önök felé vettük az irányt — közölte List.

(“Bátor fickó!” — Dauge tágra nyílt szemmel meredt Jurkovszkijra.) — Köszönöm, nagyon köszönöm… Hol vannak?

— Félórája szálltunk fel a nemzetközi űrhajókikötőből, a Phoboson.

Keserű kiáltás volt a válasz.

— Nem érnek ide!.. Nem, nem fognak ideérni! Pusztulásra vagyunk ítélve…

— Megpróbálunk odaérni. Utánunk pedig indulásra készülnek a mentőűrhajók. Felvesszük magukat…

— Nem érnek ide. — Az angol hangja most már végképp megnyugodott.

— Nem érnek ide… Csak kétórányi oxigénünk maradt.

— Hol vannak? A koordinátáik?

— A heliocentrikus koordináták…

A professzor Bikov számára ismeretlen számokat nevezett meg. Csend köszöntött be. Hallatszott, ahogy Jermakov és Bogdan kapkodva papírlapokkal zizegtek, majd zümmögni kezdett az elektronikus számítógép.

— Az aszteroidövezetben vannak. Három asztronómiai egységre a Marstól — közölte végül Krutyikov.

— Ötvenmillió kilométer — állapította meg komoran Jurkovszkij. — Még a Hiusz sem érne oda, s akkor sem, ha már a Marsnál lenne.

Felállt, s csüggedten leengedte kezét.

— Minden világos — hallatszott List hangja, — Nincs valami lehetőségük, hogy legalább tíz óráig kihúzzák?

Gondolkozzon.

— Nincs… A glicerinanesztezátorok elpusztultak… A levegő szakadatlanul szökik az űrhajóból, bizonyára mikroszkopikus repedések keletkeztek az űrhajó borításán…

A professzor rövid szünet után még hozzátette: — Ketten maradtunk, s az egyikőnk eszméletét vesztette.

— Legyen erős, professzor!

— Én nyugodt vagyok — hallatszott ideges nevetéssel. — Ó, most már teljesen nyugodt vagyok!.. Mister List!

— Hallgatom, professzor.

— Maga az utolsó, aki a hangomat hallja.

— Professzor, most nyilván százak és százak hallják magát…

— Mindegy, akkor is maga az utolsó ember, akivel beszélek. Egy bizonyos idő múlva megtalálja az űrhajónkat és a testünket. Kérem, könyörgök, minden anyagot, amit az út során összegyűjtöttük, adjon át az Űrhajósok Nemzetközi Kongresszusának! Megígéri?

— Megígérem önnek, Robert Lloyd.

— Mindenki, aki hallott minket, tanúnk lesz… Az anyagokat egy aktatáskába teszem… krokodilbőr aktatáskába… így. A parancsnoki fülke asztalán fog heverni. Hall engem?

— Jól hallom önt, professzor.

— Úgy. Előre is köszönöm, Mister List. És még egy kérés.

A Földön, ha visszatérnek… visszatérnek… — szünet következett, s hallatszott, ahogy Lloyd szipogva kapkodja a levegőt. — Elnézést, Mister List… Ha visszatér, magát bizonyára meglátogatja a feleségem, Mistress Lloyd… és a fiam.

Adja át nekik utolsó üdvözletemet…. mondja meg, hogy végig a helyemen voltam. Hall engem, Mister List?