Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Elmúlt a hosszú vénuszi nap, beköszöntött az éjszaka. A mocsár fölött ismét ködös sötétség terpeszkedett. A Fiú bizonyára már a vége felé jár útjának. Felállítják a jelzőállomásokat az új leszállótéren, begyűjtik az utolsó mintákat. Mihail Antonovics nemsokára a levegőbe emeli a Hiuszt, az irányjelzők adta irányba repül, s nemsokára találkoznak! Azután visszarepülnek a Ciolkovszkijhoz, s megint találkozás! Onnan pedig a Földre — s ismét találkozások, a legörömtelibbek!

Mihail Antonovics felidézi legelső visszatérését a világűrből. Virágok, zene, tömeg s közöttük Zója. Egészen fiatal még, Krajuhin intézetének vezető laboránsa. “Vezető laboráns” — tréfálódzott rajta Mihail Antonovics, s állandóan ezzel nyaggatta: “Ha te vezető laboráns vagy, milyenek lehetnek a vezetettek?” Szép, de szép évek voltak — a nukleáris impulzívrakéták felvirágzásának aranykora, a kor, mely olyan nagyszerű emberkét dobott a felszínre, mint Krajuhin, Privalov, Szokolovszkij… A kor, amikor az öreg Schreiber Novoszibirszkben kifejlesztette az “abszolút tükör” elméletét — ezt a csodálatos találmányt. Istenem, hogyan fogadták ötletét! “Örült öreg! Sötét alkimista! Idealista! Fantaszta!” Félrevonulva sugdolóztak: “Hi-hi! Abszolút tükör — ez olyan, mint a falra hányt borsó?”

“Ostobák, sokkal rosszabb!” — mondta nekik akkor a megdühödött Krajuhin. Iszonyatos harc volt. Krajuhint majdnem leváltották erőszakosságáért.

S végeredményként megszületett az “abszolút tükör”. ”Hiusz versus Venus!” (Mihail Antonovics kimerítette latintudása kétharmadát, és vidáman dörzsölte a kezét.) Egyelőre minden jól megy! Pfuj, nehogy elkiabáljam!

A Fiú távozása utáni tizenkilencedik nap Mihail Antonovics rosszul lett. Ismeretlen hangra ébredt, felpattant ágyáról, sokáig fürkészte a kajüt félhomályát, míg végre rádöbbent, a saját hangja volt az. A feje iszonyatosan nehéz volt, ujjának hegyét ezer és ezer tű szurkálta. Ismét le akart feküdni, rövid időre elszundított, majd amikor felébredt, a lázmérőt kereste. Megmérte hőmérsékletét. Normális volt.

— “Fel, dolgozó nép…” — énekelte hamisan, s egyszerre ráébredt, hogy reggelente mindig akkor énekli ezt a dalt, ha rosszul van, hogy becsapja felesége éberségét, s eszébe jutott, hogy az expedíciók során ezt a dalt még sohasem énekelte. Mi lehet rosszabb ennél, teljes magányban, üres űrhajóban megbetegedni?

Arra kényszerítette magát, hogy felkeljen, a folyosó acélfogódzkodóiba kapaszkodva felment a parancsnoki fülkébe, s leült a rádiókészülék mellé.

A Fiú nem válaszolt.

— Ki kell szellőztetni a fejem — jegyezte meg hangosan Mihail Antonovics. — Beteg vagyok, ki kell szellőztetni a fejem.

Bizonytalan léptekkel végigment a folyosón, s megállt a kajüt előtt, ahol a szkafandereket tárolták. Körülnézett: a kerek, tompa fényű lámpaburák lágy világosságot árasztottak, a nehézfém falakon még itt-ott barna foltok sötétlettek, a rozsdaszínű penész nyomai, mely három hete hatolt be az űrhajóba. Mihail Antonovics egyszerre szinte fizikailag érzékelte a nyomasztó csendet, mely az üres folyosókon és a kihalt kajütökben megbújt — várakozás, a magány csöndjét.

— Kifelé, kifelé! Hadd szellőztessem ki a fejem! — dünnyögte a navigátor, miközben szkafanderét magára húzta.

Nagy nehezen jutott fel a felső zsilipkamráig. A sisak szokatlan súllyal nyomta a vállát, keze csak nagy erőfeszítéssel nyitotta ki a bejárati ajtót. A nyílás kitárult, s Mihail Antonovics inkább rázuhant, mintsem rákönyökölt a széles rés peremére.

Nem volt köd. A feje felett áthatolhatatlan sötétség terpeszkedett, körös-körül pedig, ameddig ellátott, gyönge fényben úszó síkság terült el.

Széthajtotta a hajót körbefonó moszatok ragadós szárait, haragosan szaggatta őket — zavarták a látásban. Sötétség, kihalt pusztaság…

— Pusztaság — suttogta a navigátor.

Hirtelen bíborszínű fényt pillantott meg a látóhatáron.

Közeledett, gyarapodott, felfalta a fekete sötétséget. Mihail Antonovics felkiáltott, közvetlen az orra előtt homoksivatagot ismert fel. A széltől bekerített síkság közepén gigászi légtölcsér állt — abszolút mozdulatlanul, s fenyegetőn kavargott. Ott ágaskodott a tornádó a hátrahökkenő navigátor előtt, majd megingott, rebegni kezdett, s egy szempillantás alatt eltűnt. Csak messze, a bíborszínbe váltott hegyek hátán túl gyúlt fel, majd hunyt ki egy fényfolt.

…A mocsár felett ismét bíborszín fény ragyogott. Mihail Antonovics hátrált. A világító ködben most egy hatalmas szikla körvonalai törtek az ég felé, csúcsa vakítón, fehéren csillogott. “Hó lenne? Száz fok melegben?” A szikla lábánál vöröses, szokatlan lapos koronájú fák álltak mozdulatlanul — sok, nagyon sok fa, egész erdő… A hegyek oldalát is beborították.. Csodaszép volt…

A navigátor hunyorított, majd lassan ismét kinyitotta szemét. Sötétség.

Pusztaság. “Délibáb? — gondolta. — Délibáb, vagy hallucinálok…”

Mihail Antonovics nem emlékezett rá, hogyan ereszkedett vissza a lakóhelyiségekhez. A feje világosabb lett. “Délibáb vagy hallucináció?” Fogta a filmfelvevőt, és felemelkedett a felső zsilipkamrába. A különös látvány ismét ott rebegett a nyílás előtt, s ő néhány tucatnyi méter filmszalagot pazarolva rá, lefotózta.

A filmet habozás nélkül előhívta. A szuperérzékeny filmszalagon világosan kirajzolódtak a fák koronái, a szikla… Igen, eszébe jutott: a földi délibábokat is filmre lehet venni. Tehát nem csak undorító mocsarak és fekete sivatagok vannak ezen a bolygón.

Mihail Antonovics visszaereszkedett székébe, s sokáig ült, mereven maga elé meredve. Átható csöngetéstől rezzent össze: a barátai! A rádió-adóvevőhöz rohant.

Jermakov kimért hangja, mint mindig, jókedvre derítette. Jobb, ha hallgat ezekről a nyugtalanságairól. A délibáb legyen délibáb, ma azonban ébredés után gyengének érezte magát. Ki tudja, milyen is ez a betegség… Talán mégiscsak figyelmeztesse Jermakovot, kérje tanácsát? Végül mégsem kért tőle tanácsot. Bogdanra terelődött a szó, megint nem tud a készülékhez jönni — micsoda balszerencse! Mellesleg nemsokára véget ér útjuk… S a további tervek? A legjobb az lenne…

Ebben a pillanatban a navigátor lába alatt megmozdult s kicsúszott a padló, vékony, fütyülő hang hallatszott. Mihail Antonovics felkiálthatott, mert Jermakov megkérdezte, mit mond. A hangszóróban sziréna üvöltött rekedten, hadarva… Mihail Antonovics megpróbált felkelni a karosszékből, de a második lökés leverte a lábáról. Estében a rádiókészülék szélébe kapaszkodott, magával rántotta — valami megcsörrent, lerepült s összetört… Földrengés! A navigátor felállt, beleszólt Jermakov mikrofonjába. Válaszul recsegés, ropogás, visítás… Megmozdultak, félredűltek a falak… A navigátor legyintett, ismét a földhöz csapódott, egy darabig csúszott rajta, amíg hátával oda nem ért az irányítópult hideg féméhez. Az éles, elnyújtott füttyszó öblös, basszus hangú zúgásba ment át, majd tompa csattanás hallatszott, és a fütty abbamaradt.

Attól kezdve, hogy az űrhajó leszálláskor reaktorgyűrűivel mélyen belesüppedt a tapadós, iszapos talajba, a vízzel átitatott iszap rugalmas rétegei állandóan összepréselődtek s meghajlottak a rakéta súlya alatt. Az iszap mikronról mikronra, centiméterről centiméterre hátrált, s végül nem bírta ki. A Hiusz hatalmas törzse ekkor majd nehézkesen eldől, s beleborul a feneketlen iszapgödörbe…Visszatérő társai hasztalan fogják keresni…