Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Ez annyira érdekelte Bikovot, hogy egy időre mindenről elfeledkezett — a szerencsétlen Paul Dangée-ről, a Vénuszról, sőt még az expedícióról is. Sajnos az “abszolút visszatükröző” anyagról Dauge igen keveset tudott mesélni.

Mesélt viszont a Hiuszról.

A Hiusz kombinált csillagűrhajó: öt közönséges, impulzív atomhajtómű hordozza az “abszolút visszatükröző”

parabolikus tükrét. A tükör fókuszába meghatározott gyakorisággal hidrogén-tritién plazmát fecskendeznek be.

Az atomrakéták kettős célt szolgálnak: először is, lehetővé teszik, hogy a Hiusz a Földről startoljon és ott leszálljon. A fotonreaktor erre alkalmatlan, úgy megfertőzné az atmoszférát, mint tucatnyi hidrogénbomba egyidejű felrobbantása. Másodszor, a rakéták reaktorai nagy erejű elektromágneseket táplálnak, melyek mezőjében a plazma lefékeződik, és a termonukleáris szintézis szabályozhatóvá válik.

Nagyon egyszerű és szellemes megoldás: öt rakéta és egy tükör. Mellesleg az ötlábú, torz teknősbékáról, amit Bikov Krajuhin dolgozószobájában látott, kiderült, hogy a Hiusz modellje. A Hiusz, az igazat megvallva, nem büszkélkedhet elegáns vonalakkal…

A mérnök összegörnyedve ismét felült, s meztelen hátát a hűvös falnak vetette.

“Mi a Hiusz-2 fotonrakétán startolunk. A Hiusz-1 két évvel ezelőtt próbarepülés közben elégett — jegyezte meg kelletlenül Dauge. — Senki sem tudja, miért. Nincs kitől kérdezni. Az egyetlen ember, aki erről valamit mondhatott volna, az Asot Petroszjan volt, áldott legyen emléke!

Nukleáris porrá foszlott a titánötvözettel együtt, melyből az első Hiusz testét megalkották. Gyors és dicső halál volt.

“Közülünk bizonyára senki sem fél a haláltól — gondolta Bikov. — Csupán nem kívánjuk. Kinek a szavai is ezek? — Ismét lemászott a díványról. — Elaludnia nem sikerült, ez világos. — Abszolút tükör, Dangée, Hiusz, Petroszjan…

Próbáljuk meg a végső módszert!”

Kilépett az erkélyre, s teljesen gépiesen kitapogatta zakója zsebében a cigarettáscsomagot.

“Ha végképp nem tudsz elaludni, akkor alaposan át kell fáznod.” Bikov rákönyökölt az erkély korlátjára. Csend volt. A hatalmas város mélyen aludt a júliusi éjszaka áttetsző félhomályában; messze a látóhatár mögött rózsaszín fénycsík rebegett, északon, vakító fehér nyílként meredett az égnek a Szovjetek Palotája.

“Legalább két óra van — gondolta Bikov. — De hol az órám…? Meglepően meleg van. Finom, meleg szellő… Pedig a Hiusz szibériai tájszólásban annyit jelent, hogy téli szél, förgeteg. A fotonrakéta tervét szibériai mérnökök dolgozták ki, ők ajánlották ezt a szót mint kódjelzést. Később a név felkerült a rakétára is.”

Különös, szokatlan nevek. Hiusz a szibériai fagy tiszteletére, az Urán Golkonda, ha jól emlékszik az ősi város emlékére, ahol egykor Salamon király a gyémántjait őrizte… S itt van még a Tahmaszib-rejtély.

Tahmaszib Mehti, a kiváló azerbajdzsán geológus volt az első ember, aki megfordult a Golkondán. Jermakov, Tahmaszib és még két geológus egy különlegesen felszerelt sportrakétán szerencsésen leszálltak a Vénuszon. Óriási siker, volt ez és kivételes szerencse.

Mindenki így vélekedik, még maga Jermakov is.

A Golkonda határától úgy húsz kilométerre érték el a felszínt.

Tahmaszib Jermakovot a rakétánál hagyta, ő maga pedig geológusaival felderítő útra indult. Hogy mi történt ott, azt senki sem tudja. Tahmaszib négy nap múlva a szomjúságtól félholtan, egyedül tért vissza a rakétához, borzasztóan meggyötörve, sugárzás okozta fekélyek kínozták. Urán, radioaktív és transzurán elemek nagyszerű mintáit hozta magával (“Alekszej, fantasztikus ércek, hihetetlenül gazdagok!”), s szürkésrózsaszín radioaktív port a konténerben. Alig volt magánál. Megmutatta Jermakovnak a konténert, s hosszasan és hevesen magyarázott valamit azerbajdzsánul.

Jermakov nem értett azerbajdzsánul, s könyörgött, hogy beszéljen oroszul, mivel világos volt, hogy valami fontos dologról van szó. Tahmaszib azonban oroszul csak ennyit mondott: “Óvakodj a vörös körtől!

Menekülj a vörös kör elől!” S a haláláig egy szót sem szólt többet. A startkor halt meg, s Jermakov fél hónapot töltött holttestével együtt a rakétában.

A “vörös kör” — ez voltaképp a Tahmaszib-rejtély, a három geológus pusztulásának, a Golkondának a titka. Lehet persze, hogy nincs semmiféle rejtély. Lehet, hogy azoknak van igaza, akik szerint Tahmaszib agya sugárbetegségtől vagy társai halálának látványától borult el. A szürkésrózsaszín por a konténerben bonyolult szerves szilíciumvegyület volt — olyan, amelyet a Földön különben már régen ismernek.

Miért cipelte a hátán Tahmaszib ezt a konténert — érthetetlen… S érthetetlen, hogy mi köze ehhez a “vörös körnek”.

Dauge hadarva mesélte el ezt, s fintorgott, mint akinek a gyomra ég.

Nem hitt a Tahmaszib-rejtélyben. Viszont kész volt órákig is mesélni a Golkonda mesés gazdagságáról. Csak valahogy eljussanak, odaérjenek, akár kúszva is…

Bikov oldalvást ült a korláton, hogy ne zavarja, s maga mellé helyezte a cigarettacsomagot. Fenn a magasban halk prüszköléssel húzott el egy apró helikopter. Bikov tekintetével követte jelzőfényeit — vörösek és sárgák voltak Eszébe jutott beszélgetése Daugé-val.

Tahmaszib társaival gyalog ment a Golkondához. A mi expedíciónk viszont terepjárót visz magával. Dauge azt mondja, hogy remek jármű. Johanics szóhasználatában minden remek: a Hiusz remek, a terepjáró remek, Jurkovszkij remek fickó. Csupán a parancsnokról nyilatkozott tartózkodóan. Kiderült, hogy Jermakov Krajuhin fogadott fia. A világ egyik legjobb űrhajósa, mégis fura ember. Igaz, úgy tűnik, rettenetesen nehéz élete volt.

Dauge rendkívül bizonytalanul nyilatkozott róla.

“Szinte alig ismerem… Azt mondják… mondják, hogy nagyon bátor, nagy tudású és roppant kemény ember… Azt mondják, hogy sohasem nevet…”, Jermakov felesége volt az első ember, aki leszállt a Vénusz természetes holdján.

Ott aztán valami szerencsétlenség történt. Senki nem tud erről semmi biztosat — összetűzésre került sor az űrhajó legénysége között. Azóta nem visznek magukkal nőket távoli, bolygóközi űrrepülésekre, Jermakov pedig egész életét a Vénusz meghódításának szentelte. Kiderült, hogy négy alkalommal próbált leszállni a bolygó felszínére, s mind a négy alkalommal sikertelenül. Ötödször Tahmaszib Mentivel repült. Most a Hiuszon hatodszor megy a Vénuszra.

Bikov kezét háta mögött összefogva végiglépdelt az erkélyen. Nem, sehogy sem tud lehűlni! Túlságosan meleg van, fullasztóan meleg. Talán mégis gyújtson rá? Bikov érezte, ahogy nő benne a meggyőződés, az álmatlansággal szemben a legjobb és legradikálisabb gyógyszer a cigaretta. Megtapogatta a csomagot.

A csábítás leküzdésének legjobb módszere, ha engedsz a csábításnak.

Elnevette magát. Az ördögbe! Jó kis rend! A csomag lerepült a tizenegyedik emeletről. Bikov a korláton áthajolva belebámult a sötét mélységbe. Hirtelen autólámpa vakító fénye villant, zajtalanul végigsuhant az aszfalton, majd eltűnt.

“Kár volt szemetelnem — gondolta Bikov. — Lám csak, tele vagyok gyöngeséggel és bűnnel! Aludni kell…” Bement a szobába, s tapogatózva eljutott a díványig. Valami megcsörrent a talpa alatt. “Szegény órám” — gondolta, s megpróbált legalább egy kicsit kiigazodni a sötétben.