Ira Levin: Stepfordi feleségek

Ruthanne csodálkozva nézett rá.

— A napokban majd felhívlak, ha egy kicsit utolérem magamat — ígérte Joanna mosolyogva.

— És a házimunka mellett még mivel foglalkozol? — érdeklődött Ruthanne.

— Valójában semmivel — felelte Joanna. — A házimunka éppen elég nekem. Valamikor úgy éreztem, hogy más dolgok is érdekelnek, de most már kicsit lazábban veszem a dolgokat. Így én is boldogabb vagyok, a családom is boldogabb. És ez számít, nem igaz?

— Igen, azt hiszem — felelte Ruthanne, s Joanna szépen, takarosan megtöltött bevásárlókocsijára nézett, majd a saját kocsijában lévő összevisszaságra pillantott. — Lehet, hogy majd együtt ebédelünk — tolta el Joanna útjából a kocsiját. — Majd, ha befejeztem a könyvemet…

— Talán majd sikerül — mondta Joanna. — Örültem, hogy láttuk egymást!

— Én is! — búcsúzott el tőle Ruthanne.

Joanna mosolyogva elindult… levett egy dobozt a polcról, megnézte s gondosan belerakta a kocsijába, majd továbbhaladt a sorok között.

Ruthanne csak nézett utána, aztán megfordult s elindult az ellenkező irányba.

Nem tudta rávenni magát a munkára. Járkált, forgolódott a szűk dolgozószobában; az ablakon keresztül ránézett a Cohane lányokkal játszó Chickiere és Sarára; átnézett egy rakás elkészült rajzot s már nem is találta őket annyira sikerültnek és elbűvölőnek, mint korábban.

Mire Pennyvel valóban foglalkozni kezdett, már majdnem öt óra volt.

Lement a nappaliba.

Royal a Férfiak egymás közt című könyvet olvasgatta; kék zokniba bújtatott lábát egy puffon nyugtatta.

— Kész vagy? — nézett fel a feleségére. Szemüvegét valami átlátszó ragasztószalaggal erősítette meg.

— A fenét! Dehogy vagyok kész! — mondta Ruthanne. — Még csak most kezdtem.

— Hogyhogy?

— Nem is tudom — mondta az asszony — Valami nem hagy békén. Figyelj, megtennél nekem valamit? Most, hogy belelendültem, nem szeretném abbahagyni.

— A vacsora? — kérdezett rá Royal.

Ruthanne csak bólogatott.

— Elvinnéd őket egy pizzériába? — kérdezte. — Vagy a McDonald's-ba?

— Rendben! — vette fel pipáját Royal az asztalról.

— Szeretnék már elkészülni vele — magyarázta Ruthanne. — Különben nem fogom élvezni a következő hétvégét.

Royal a nyitott könyvet a térdére fektette, s a pipatisztító készletet is elvette az asztalról.

— Tényleg nem haragszol? — fordult vissza Ruthanne.

— Tényleg nem — kapargatta Royal a pipa belsejét. — Csináld csak nyugodtan! — nézett fel mosolyogva. — Tényleg nem haragszom!

A Stepfordi feleségek, a csodálatos Ira Levin szinte minden művéhez hasonlóan — a csillogás és magamutogatás helyett —, a legkényesebb irodalmi ízlést is szinte észrevétlenül elégíti ki. Ugyanezt a velejéig kimunkált, csiszolt és szabályos stílust élvezhetjük James Joyce Dubliniak című művében, a nagyszerű Compton-Burnett regényeiben, a Richard Mathesonhoz és William R Nolanhoz hasonló kaliforniai krimiírók munkáiban és Brian Moore durván alábecsült utolsó hat könyvében. Írásmódját és tartalmát tekintve a stílusjegyek széles skáláját vonultatja fel, s tömörségével, felkészültségével, megfigyeléseinek pontosságával, hatásos megoldásaival és gyorsaságával még az egyszerűség illúzióját is kelti. Az ilyen jellegű művek — a cselekmény bonyolítása során és annak minden szakaszában — mereven elutasítják a megfellebbezhetetlen véleményalkotást és gondolatokat. A tömörségre törekvés néha együtt jár bizonyos — ha nem is túlzottan hangsúlyozott — elkerülhetetlen mesterkéltséggel. Emögött mindig valami szellemes gondolat húzódik meg, holott a műveknek ennél talán nincs is több köze a humorhoz. Az ilyen regény — természeténél fogva — rendkívül olvasmányos, hiszen az olvasónak csupán az a feladata, hogy hagyja magát sodortatni az egyik kifejezően és részletesen megformált párbeszédtől a következő, szintén sokatmondó részletig, melyet aztán egy újabb, rövid párbeszéd követ. És így tovább, egészen a végéig.

A Stepfordi feleségek című mű tulajdonképpen annyira könnyen olvasható, hogy emiatt — a több mint harminc évvel ezelőtti megszületése óta — folytonosan félremagyarázzák és félreértik. A szinte egyetlen hörpintéssel elfogyasztható regény rendkívül sikeresen tereli el a figyelmet az írás gondos megszerkesztéséről és ékszerdoboz finomságú szerkezetéről. (A népszerű regények olvasói hajlamosak is figyelmen kívül hagyni az őket lebilincselő könyvek szerkezetét, s ami még észrevehetőbb, elsiklanak a briliáns stiláris megoldások fölött. Megragadja őket egy érdekfeszítő vagy izgalmas részlet, ezért többnyire észre se veszik azokat a lényeges erényeket, melyek a ragyogó, vagy akár csapnivaló történetet közvetítik feléjük.) Levin tiszta, pontos, tudatosan rendezett prózája a lehető legnagyobb átláthatóságra törekszik: kerüli azt a fajta olcsó feszültségkeltést, melyet az események minél körmönfontabb leírásával lehet elérni. A jó írások (melyeknél az olvasó átsiklik efölött) és a rossz írások (melyeknél nem veszi észre) közötti egyik jelentős különbség titka a részletek többszöri átírásában és átszerkesztésében rejlik. Egyáltalán nem könnyű dolog tiszta, világos, kifejező prózai művet írni. Az átláthatóság könyörtelen vágásokat, igazításokat követel, s ez bizony, kemény munka. A pongyola, sántikáló írások csupán a múzsa kénye-kedve szerint folynak ki a szerzők tollából.

A Stepfordi feleségek olvasása közben fokozatosan rájövünk, hogy a cselekmény valami kérlelhetetlen, belső időrend szerint bonyolódik. A műben szereplő minden utalás, fordulópont és apró beteljesülés az állomások, melyeket elhagyva a hősnő a végső felismerés felé halad — kizárólag a háttérben meghúzódó, szigorú időrendnek van alárendelve. Olyan, mint egy hatalmas, szeptember 4-től egészen karácsony előestéjéig ketyegő óramű. A zöldövezeti kisvárosba, Stepfordba költözve Joanna Eberhart hamarosan összebarátkozik két, helyi férfiakhoz feleségül ment, az otthonülő, udvarias, látszólag begyepesedett feleségektől üdítően különböző asszonnyal. A „rövidlábú, nagyfenekű, aprókezű és piszkos körmű” Bobbie Markowe azonnal azt javasolja, hogy a többi asszony segítségével alakítsák meg a helyi Nőszövetséget. A városkában az ügy iránt csupán a szenvedélyesen teniszező s állandóan az asztrológiáról, valamint férje kificamodott szexuális ízléséről fecsegő Charmaine Wimperis mutat némi érdeklődést. A nő férje szexuális eltévelyedését azzal is illusztrálja, hogy elmeséli: a férfi legutóbb egy mindenhol zipzáras, egész testét beborító gumiruhával ajándékozta meg. Charmaine júliusban, Bobbie augusztusban költözött Stepfordba. A feleségek itt igazi stepfordi asszonyokká váltak azután, hogy — négy hónappal megérkezésük után — a férjeik ehhez előkészítették a talajt. Charmaine így már novemberben abbahagyta a teniszezést, hogy pázsitot telepítsen férjének, akiről hirtelen kiderült, hogy milyen „nagyszerű fickó”. Az eseményeknek ebben a szakaszában még nem vagyunk tisztában azzal, hogy Bobbie-nak egy, Joannának pedig két hónapra van szüksége a teljes átalakuláshoz. Főszereplőnkhöz hasonlóan erről csupán azok után győződhetünk meg, hogy Bobbie Markowe egy rövid házastársi együttlét után erőteljesebb keblekkel, kisebb fenékkel és a vasalás iránt feltámadt vonzalmával jelenik meg ismét a színen.