Ira Levin - Stepfordi feleségek

Magára kapta a kabátját, fogta a táskáját, leoltotta a villanyt s még mindig nevetve elindult a lépcsőn Miss Austrian felé, aki — nem is csoda — megrökönyödve bámult rá.

— Megtalálta, amit keresett? — érdeklődött Miss Austrian.

— Óh, igen — felelte Joanna s alig tudta elfojtani nevetését. — Nagyon szépen köszönöm! Maga és a könyvtára valóban a tudás forrása. Még egyszer köszönöm! Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — búcsúzott el Miss Austrian.

Átment a szemközt lévő gyógyszertárba, mert isten a megmondhatója, hogy most szüksége volt valami nyugtatóra. A gyógyszertár is éppen zárni készült; a félhomályos helyiségben már csak Cornellék voltak. Átadta a receptet Mr. Cornellnek, aki betűzni kezdte az írást.

— Igen, ez most kapható — mondta s hátrament az üzlet belsejébe.

Joanna mosolyogva nézte a polcon sorakozó fésűket. Háta mögött üvegcsörömpölést hallott s megfordult.

Az oldalsó pult mögött a félhomályban, Mrs. Cornell állt a falnál. Ronggyal törölgetett valamit, talán a falipolcot, s rakosgatott is rá valamit, onnan hallatszott az üvegcsörömpölés. A magas, szőke, hosszúcombú, telt keblű nő olyan csinos volt, mint — mondjuk — egy Mazzard figura. Levett valamit a polcról, megtörölte, utána a polcot is letörülte alatta, majd egy kis üvegcsörömpölés közepette visszatette a valamit a helyére. Ezután ismét levett valamit a polcról, megtörülgette…

— Helló! — üdvözölte Joanna.

— Helló, Mrs. Eberhart — fordult felé mosolyogva Mrs. Cornell. — Hogy van?

— Kösz, jól — felelte Joanna. — És maga?

— Köszönöm, nagyon jól — felelte Mrs. Cornell s megtörülgette amit a kezében tartott, letörülte a polcot, s üvegcsörömpölés közepette visszarakta a valamit a helyére; valamit ismét levett a polcról, megtörülgette…

— Ugyesen csinálja — jegyezte meg Joanna.

— Csak egy kicsit letörülgetek — törülgette Mrs. Cornell továbbra is a polcot.

A háttérből egy írógép kopogása hallatszott.

— Ismeri a Gettysburgi Beszédet? — érdeklődött Joanna.

— Tartok tőle, hogy nem — felelte Mrs. Cornell valamit törülgetve.

— Óh, dehogy nem — mondta Joanna. — Azt mindenki ismeri: Nyolcvanhét évvel ezelőtt…

— Azt tudom, de mást se nagyon tudok róla mondta Mrs. Cornell és üvegcsörömpölés kíséretében valamit feltett a polcra, majd levett róla valamit és megtörülgette.

— Óh, igen, nem is szükséges — mondta Joanna. — És azt ismeri, hogy Egy kismalac elment a vásárba…

— Hát persze! — törülgette tovább a polcot Mrs. Cornell.

— Számlázzam? — kérdezte Mr. Cornell.

Joanna megfordult. Mr. Cornell egy fehér kupakos üvegcsét nyújtott át neki.

— Igen — vette át Joanna az üvegcsét. — Van itt egy kis víz? Most szeretnék egyet bevenni — mondta.

A férfi bólintott s elindult a helyiség vége felé. Joanna ott állt az üveggel a kezében és hirtelen remegés fogta el. Üvegcsörömpölést hallott maga mögött. Levette az üvegcse tetejét és egy vattalabdacsot vett ki belőle. Az üvegcsében fehér tablettákat pillantott meg; egyet remegő ujjal a tenyerébe tett, visszatette a labdacsot az üvegbe s rányomta a kupakot. Az üveg újra csörömpölt mögötte.

Mr. Cornell tért vissza egy pohár vízzel.

— Köszönöm! — vette át tőle a poharat, majd a nyelvére tette a tablettát, szájába vett egy korty vizet s lenyelte.

Mr. Cornell a számlatömbbe írogatott valamit. Feje tetején a bőr fehéren világított, a keresztbefésült néhány barna hajszál nem tudta elfedni kopaszságát.

A maradék vizet is megitta, a poharat letette a pultra, az üvegcsét pedig belecsúsztatta a táskájába. Ujra üvegcsörömpölést hallott maga mögül.

Mr. Cornell feléje fordította a számlatömböt s mosolyogva átnyújtotta a tollát is. Ronda, apró szemű, satnya állú ember volt.

Joanna átvette a tollat.

— Helyes felesége van — jegyezte meg a számla aláírása közben. — Csinos, dolgos, és engedelmeskedik urának és parancsolójának — nyújtotta vissza a tollat Mr. Cornellnek.

— Tudom — vette át a férfi a tollat elpirulva, s lesütötte a szemét.

— Ez a város tele van szerencsés férfiakkal — tette még hozzá Joanna. — Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — köszönt Mrs. Cornell. — Legyen újra szerencsénk!

Joanna kilépett a karácsonyi fényekkel megvilágított utcára. Gyér volt a forgalom, az elhaladó kocsik kerekei alól víz spriccelt a járda felé.

A Férfiegylet és távolabb a dombtetőn lévő házak ablakai ki voltak világítva. Néhányon vörös, zöld és narancssárga fények villództak.

Joanna mélyet szippantott az esti levegőből, csizmás lábával átlépett egy hóbuckán és átment a túlsó oldalra.

Odasétált a tompított fénnyel megvilágított betlehemhez, s egy ideig nézegette Máriát, Józsefet, a Gyermeket és az őket körülvevő bárányokat és borjakat. Nagyon élethű volt az egész, bár kissé olyan, mint egy szegényes Disneyland.

— Ti is beszéltek? — kérdezte Máriát és Józsefet. Választ nem kapott, a figurák tovább mosolyogtak.

Egy ideig még álldogált — remegése már megszűnt —, majd elindult vissza a könyvtár irányába.

Beült a kocsijába, beindította a motort s felkapcsolta a világítást. Átvágott az úton, hátratolatott, elhaladt a betlehem mellett, majd a dombok felé vette az irányt.

A feljáróra érve kinyílt az ajtó.

— Merre jártál? — kérdezte Walter.

— A könyvtárban — válaszolta s a lépcsőnél lerugdosta a maradék havat a csizmájáról.

— És miért nem hívtál? Már azt hittem, hogy valami bajod esett ebben a havazásban…

— Tiszták az utak — mondta Joanna s lábát törülgette a lábtörlőn.

— Hívnod kellett volna, az isten szerelmére! Már hat óra is elmúlt!

Joanna belépett a házba, Walter becsukta mögötte az ajtót.

Az asszony letette a székre táskáját, s kezdte a kesztyűt is lehámozni a kezéről.

— Nos, milyen volt? — érdeklődött Walter.

— Nagyon kedves — felelte Joanna. — Szimpatikus.

— És mit mondott?

Joanna zsebre vágta kesztyűit, a kabátját gombolgatta.

— Azt, hogy egy kis kezelésre van szükségem válaszolta. — Rendet kell rakni az érzéseim között, mielőtt elköltöznénk. Ellentétes igényeknek akarok eleget tenni — vette le az asszony a kabátját.

— Nos, ez értelmes javaslatnak tűnik — jegyezte meg Walter. — Én legalábbis annak tartom. Neked mi a véleményed?

Joanna a gallér belsejénél fogva kézben tartott kabátjára pillantott, s ledobta a széken heverő táskájára. Fázott a keze; a tenyerét dörzsölgette és nézegette.

Walterre pillantott. Férje kicsit megdöntött fejjel, éberen figyelte. Enyhén borostás arcbőre az állánál kicsit sötétebb árnyalatot kapott. Arca teltebb volt — kezdett kicsit magára szedni —, csodásan szép kék szemei alatt lassan kis táskák alakultak ki. Hány éves is? A következő lesz a negyvenedik születésnapja. Március harmadikán.

— Nos, én tévedésnek, óriási tévedésnek tartom! szorította leengedett tenyerét az oldalához Joanna. — Elviszem Pete-et és Kimet a városba — mondta. Shephez és…

— Minek?

— … Sylviához, vagy egy szállodába. Néhány nap múlva felhívlak. Vagy más valaki fog hívni. Egy másik ügyvéd.

— Miről beszélsz? — bámult rá elképedve Walter.