Ira Levin - Stepfordi feleségek

Walter az íróasztalánál ült s írogatott valamit egy sárga jegyzettömbbe. A hamutartóban lévő cigarettájának füstje vékony csíkot húzva emelkedett a lámpaernyő felé. Joannára pillantott s levette szemüvegét.

— Rendben van — szólalt meg az asszony — Majd… majd beszélek valakivel. De csak egy nővel!

— Nagyszerű! — mondta Walter. — Látod, ez jó ötlet.

— És holnap leteszed a házra a foglalót?

— Igen — felelte Walter. — Hacsak nincs valami alapvető hiányossága.

— Annak nincs — állította Joanna. — Hat éve épült és nagyon jó állapotban van. A rajta lévő jelzálog is kedvező.

— Nagyszerű! — mondta Walter.

Joanna felállt a helyéről és a férjére nézett.

— Te akarod, hogy megváltozzam? — kérdezte.

— Nem — hangzott a válasz. — Csak jó lenne, ha időnként egy kis rúzst tennél a szádra. Ez nem nagy változás. Egy kicsit én is szeretnék megváltozni, szeretnék néhány kilómtól megszabadulni.

— Lemegyek kicsit dolgozni a sötétkamrába — simította hátra a haját Joanna. — Pete még ébren van. Figyelsz rá egy kicsit?

— Persze — mosolygott rá Walter.

Joanna is visszanézett, megfordult s már ott se volt.

Felhívta a jó öreg Egészségügyi Hivatalt, onnan a megyei egészségügyi csoporthoz irányították, ahonnan megkapta négy vagy öt női pszichiáter nevét és telefonszámát. A két legközelebbi — mindketten Eastbridge-ben laktak — már január közepéig be volt táblázva, de a Norwoodtól északra lévő Sheffieldben lévő harmadik, szombaton délután két órakor kész volt fogadni. Dr. Margaret Fancher telefonon keresztül egész kedves volt.

Joanna befejezte a karácsonyi üdvözletek írását és Pete jelmezét, játékokat és könyveket vett Pete-nek és Kimnek s még Bobbie és Dave is kapott tőle egy üveg pezsgőt. A városban Walternek is megvette az arany övcsatot s bár úgy tervezte, hogy régi törvényszéki dokumentumokért még végigjárja a Kilences út mentén az antikváriumokat, de aztán inkább egy barna kardigán mellett döntött.

Az első karácsonyi üdvözletek is megérkeztek… a szüleitől, Walter beosztott ügyvédeitől, McCormickéktól, Chamalianéktól és Van Santéktól is. Mindet kirakta a nappaliban lévő könyvszekrényre.

Az ügynökségtől egy százhuszonöt dolláros csekket is kapott.

Pénteken délután — az öt centis hó és a további havazás ellenére — Pete-et és Kimet berakta a családi kocsiba s átment velük Bobbie-ékhoz.

Bobbie szívélyesen üdvözölte; Adam, Kenny és a kutyák üdvözlete már kicsit hangosabbra sikerült. Bobbie forró csokoládét készített a gyerekeknek, Joanna pedig bevitte a tálcát a nappaliba.

— Vigyázz a lépteidre — figyelmeztette Bobbie. Ma délelőtt viaszoztam át a padlót.

— Észrevettem — mondta Joanna.

Csak ült a konyhában és Bobbie-t nézte — a szép és formás Bobbie-t —, ahogy egy törlőkendővel és valami spray-vel a tűzhelyet tisztítja.

— Mit csináltál te magaddal, az isten szerelmére? kérdezte csodálkozva.

— Nem eszem annyit, mint szoktam — felelte Bobbie. — Többet is tornázom.

— Legalább öt kilót leadtál!

— Ugyan! Csak egyet vagy kettőt. Csípőszorítót viselek.

— Bobbie, kérlek, mondd már el, hogy mi történt az elmúlt hétvégén?

— Semmi se történt. Itthon voltunk.

— Szívtatok valamit, bevettetek valamit? Valami drogot, úgy értem…

— Á, dehogy! Ne bolondozz!

— Bobbie, te már nem vagy a régi! Nem veszed észre? Olyan lettél, mint a többiek!

— Őszintén megmondom, Joanna, ez ostobaság! felelte Bobbie. — Nagyon is a régi vagyok. Csak egyszerűen rájöttem, hogy mennyire lusta és hanyag vagyok, s most Dave-hez hasonlóan én is lelkiismeretesen végzem a munkámat.

— Tudom, tudom — türelmetlenkedett Joanna. — És neki mi erről a véleménye?

— Nagyon örül neki.

— Fogadni mertem volna!

— Ez a tisztítószer valóban nagyon jó. Te is használod?

Nem őrültem meg, gondolta Joanna. Nem őrültem meg!

Johnny és két másik fiú hóembert épített a szomszéd ház előtt. Pete-et és Kimet Joanna a kocsiban hagyta s a fiúhoz lépett, hogy üdvözölje.

— Óh, helló! — örvendezett a gyerek. — Hozott nekem egy kis pénzt?

— Még nem — mondta Joanna s tenyerével igyekezett beárnyékolni a szemét a kövér hópelyhek elől. Johnny, nekem… nekem nem fér a fejembe, hogy anyu mennyire megváltozott.

— Ugye? — bólogatott izzadtan a fiúcska.

— Nem értem a dolgot — csóválta a fejét Joanna.

— Én sem! — mondta a gyerek. — Mostanában már nem ordítozik, meleg reggelit készít… — nézett hunyorogva a ház felé. Hópelyhek ültek az arcára. Remélem, így is marad — tette még hozzá a fiú —, de fogadom, nem tart sokáig.

Az alacsony, vidám arcú Dr. Fancher az ötvenes évei elején járhatott, rövidre vágott, hullámos barna haja már őszülni kezdett, orra élesen kiemelkedett az arcából, szürkéskék szeme vidáman mosolygott. Sötétkék kosztümöt, rajta a kínai jang és jin jeleket ábrázoló arany kitűzőt, ujján pedig karikagyűrűt viselt. Chippendale bútorokkal és Paul Klee grafikákkal berendezett rendelője is kellemes, vidám, hangulatot árasztott; a csíkos, átlátszó függönyökön keresztül a szikrázó napsütésben bevilágított a frissen esett hó. Egy barna bőrdívány is volt a rendelőben, melynek fejrészét gondosan fehér papírtörülközővel takarták le. Joanna a mahagóni íróasztal előtt álló széken foglalt helyet; az asztalon lévő zöld jegyzettömbben számtalan kis fehér zászlócska szolgált könyvjelzőül.

— A férjem javaslatára kerestem fel önt — kezdte Joanna. — Szeptember elején költözünk Stepfordba, és én a lehető leggyorsabban el szeretnék onnan költözni. Foglalót tettünk le egy eastbridge-i házra, de csak azért, mert én ragaszkodtam hozzá. Ő úgy érzi, hogy… hogy nem gondolkodom értelmesen…

Joanna ezután azt is elmondta Dr. Fanchernek, hogy miért akar elköltözni: beszélt a stepfordi aszszonyokról, s arról, hogy először Charmaine, majd Bobbie is, hogyan vált hozzájuk hasonlóvá.

— Járt már Stepfordban? — kérdezte meg a doktornőt.

— Csak egyszer — felelte Dr. Fancher. — Hallottam, hogy érdemes oda kirándulni, ami igaz is. Azt is hallottam, hogy az ottani emberek elég elszigetelt, befelé forduló életet élnek.

— Így is van, higgye el nekem!

Dr. Fancher arról a texasi városról is tudott, ahol olyan alacsony volt a bűnözési arányszám.

— Minden bizonnyal a lítium teszi — magyarázta. — Egy tanulmány is megjelent róla az egyik folyóiratban.

— Bobbie-val még az Egészségügyi Hivatalnak is írtunk — mesélte Joanna. — Közölték, hogy Stepfordban nincs semmi, ami káros hatással lenne bárkire. Azt hiszem, bolondnak tartottak bennünket. Bár egy időben magam is azt hittem, hogy Bobbie… túlzottan aggodalmaskodik. A levelet is csak azért segítettem megírni neki, mert megkért rá… — magyarázta, majd egymásba kulcsolt kezeit kezdte dörzsölgetni.

Dr. Fancher továbbra is hallgatott.

— Arra kezdtem gyanakodni… — folytatta Joanna — óh istenem, „gyanakodni”, milyen furcsán hangzik… — csóválta meg a fejét s ismét a kezeit dörzsölgette.

— Mire kezdett gyanakodni? — kérdezte Dr. Fancher.

Joanna szétnyitotta kezeit s tenyerét a szoknyájába törölte.

— Arra kezdtem gyanakodni, hogy a férfiak vannak a dolog mögött — mondta s Dr. Fancherre pillantott.