Ira Levin - Stepfordi feleségek

Keresztülpréselte magát a résen s rohanni kezdett a hóban. Rohant, rohant, szíve majd kiugrott a helyéről; a Pete és Kim csizmácskáitól és a szánkótalptól szabdalt havon rohant a sötétlő fák felé; rohant, rohant, belekapaszkodott egy fatörzsbe, megpördült körülötte, aztán bukdácsolva, botladozva, kínlódva rohant tovább a fák között. A rohanás, botladozás közben igyekezett mindvégig a Farview-t és Harvestet elválasztó, hosszú fasor közepén maradni.

El kell jutnia Ruthanne-ékhez. Ruthanne majd kölcsönöz neki pénzt és egy kabátot, megengedi, hogy Eastbridge-ből hívjon egy taxit, vagy felhívjon valakit a városból — Shepet, Dorist, Andreast — valakit, akinek kocsija van s érte tud jönni.

Pete-tel és Kimmel nem lesz semmi probléma; ebben hinnie kellett. Nem is lesz velük probléma, amíg eljut a városba és beszél valakivel, beszél egy ügyvéddel és vissza tudja őket Waltertől szerezni. Bobbie, vagy Carol, vagy Mary Ann Stavros biztosan lelkiismeretesen gondoskodik róluk.

És Ruthanne-t is figyelmeztetni kell. Talán együtt is mehetnének…bár lehet, hogy Ruthanne-nek most nincs ideje…

A fasor végéhez érve körülnézett, hogy nem jön e autó valamerről, aztán átfutott a Winter Hill Driveon. Az út túloldalán hóval borított fenyőfák sorakoztak; végigsietett a fák mögött, karjait mellén öszszefonta, vékony kesztyűbe bújtatott kezeit pedig a hóna alá dugta.

A Gwendolyn Lane, ahol Ruthanne lakott, valahol — Bobbie-ékon túl — a Short Ridge Hill környékén volt; egy óra, míg odaér. Így hóban és sötétben talán még több is. Autóstoppal nem mert próbálkozni, mert a közeledő kocsikban akár Walter is ülhet, s ő csak későn fogja felismerni.

De nemcsak Walter, tört rá hirtelen a felismerés. Most mindnyájan az ő nyomában vannak, az utakon cirkálnak, fényszórókkal és kézilámpákkal pásztázzák a környéket. Hogy engedhették, hogy meglépjen előlük és kinyissa a száját? Most minden férfi veszélyt és minden autó fenyegetést jelentett. Mielőtt becsengetne, arról is meg kell győződnie, hogy Ruthanne férje sincs otthon. Körbejárja a házat és benéz az ablakokon.

Óh, istenem! Vajon képes lesz elmenekülni? A többiek közül ez senkinek se sikerült.

De az is lehet, hogy más meg se próbálta. Bobbie nem próbálta és Charmaine se próbálkozott ilyesmivel. Talán ő az egyetlen, aki még idejében rájött. Ha egyáltalán idejében történt…

Maga mögött hagyta a Winter Hillt s végigsietett a Talcott Lane-en. Az utca másik oldalán lámpák villantak fel s egy kocsi kanyarodott ki az útra. Joanna leguggolt egy közelben parkoló autó árnyékába és dermedten várt. A fénykéve a kocsi mellett haladt el, s a kikanyarodó autó továbbhajtott. Joanna állt és figyelt: az autó lassan haladt s a nő biztos volt benne, hogy fényszórójával a házak elejét s a behavazott utcákat pásztázza.

Az asszony végigsietett a Talcott Lane-en; a csendes utcában az ablakokat karácsonyi fények világították meg, a bejárati ajtókat lámpafüzérek keretezték. Fázott a keze és a lába, de különben jól érezte magát. A Talcott Lane végén az Old Norwood Road kezdődött, onnan pedig vagy a Chimney Roadon, vagy a Hunnicutton kell majd folytatni az utat.

A közelben dühösen ugatott egy kutya, de ahogy Joanna tovasietett, az ugatás is elcsendesedett.

A letaposott havon egy letört ág feketéllett. Csizmás lábával a közepére taposott, kettétörte, egyik darabját felemelte, s vékonyka kesztyűbe bújtatott kezében tartva a nedves gallyat, már tovább is sietett.

A Pine Tree Lane-en egy zseblámpa fénye villant. Berohant két ház közé, s futott tovább a behavazott bokrok felé; lihegve lekucorodott mögéjük s elgémberedett kezében görcsösen szorította a faágat.

Kikukucskált… a házak mögé keveredett; az ablakok ki voltak világítva. Az egyik tetején mintha vörös szikrák táncoltak s hunytak volna ki, a csillagok között.

A zseblámpa fénykévéje a két ház közötti térséget kezdte pásztázni, ő pedig visszahúzódott a bokrok mögé. Megdörzsölte egyik, harisnyába bújtatott térdét, a másikat pedig könyöke hajlatában melengette.

Sápadt fénysugár tartott feléje a havon, s szoknyáján, kesztyűjén fényfoltok futottak keresztül.

Várt, még tovább várt, majd kinézett a bokrok mögül. A havon haladó fényfoltot követve, egy férfi sötét alakja tartott a ház felé.

Megvárta, míg a férfi eltűnik, majd felemelkedett és sietős léptekkel elindult a következő utca irányába. A Hickory Lane? A Switzer? Nem volt benne biztos, de tudta, hogy mindkettő a Short Ridge Road felé vezet.

Csizmájának vastag filcbélése ellenére a lábai teljesen elgémberedtek.

Vakító fény villant fel előtte, ő pedig megfordult s futásnak eredt. A fény feléje fordult, ő pedig futás közben oldalra húzódott, felrohant egy — a hótól letakarított — kocsifelhajtón, elhaladt a garázs oldala mellett, majd egy hóval borított lejtőn rohant tovább. Megcsúszott és elesett; amikor feltápászkodott és újra futásnak eredt, kezében még mindig a faágat szorongatta. A fények egyre közeledtek, majd az egyik fénykéve egyenesen rávetődött. Joanna megfordult, a hóval borított sík terület sehol nem kínált rejtekhelyet, ezért csak állt s erősen lihegett.

— El innen! — kiáltotta az egyik oldalról feléje tartó két zseblámpa, s a másik oldalról közeledő magányos lámpafény felé. — El innen! — emelte magasba a gallyat.

A zseblámpák fényei tovább bukdácsoltak feléje, aztán lelassultak, végül megtorpantak s teljesen elvakították.

— El innen! — kiáltotta s tenyerével beárnyékolta a szemét.

A fények eltompultak.

— Kapcsoljátok le! Nem akarjuk bántani, Mrs. Eberhart!

— Ne féljen! Walter barátai vagyunk!

A fények kihunytak, Joanna leengedte a kezét.

— És a te barátaid is. Frank Roddenberry vagyok. Jól ismerjük egymást!

— Nyugodjon meg, senki se akarja bántani!

A sötétnél is sötétebb árnyak megálltak előtte.

— Ne jöjjenek közelebb! — emelte még magasabbra a gallyat.

— Arra semmi szükség!

— Nem akarunk bántani…

— Akkor el innen! — hajtogatta Joanna.

— Mindenki téged keres — hallatszott Frank Roddenberry hangja. — Walter nagyon nyugtalankodik miattad.

— Azt elhiszem! — mondta Joanna.

Négy-öt méterre állhattak tőle; három férfi.

— Nem kellene így kabát nélkül szaladgálnia — szólalt meg az egyik.

— El innen! — ismételte Joanna.

— Tedd le azt a vackot! — szólt rá Frank. — Senki se akar bántani!

— Mrs. Eberhart — szólalt meg a középen álló férfi —, öt perccel ezelőtt beszéltem Walterrel. Tudjuk, hogy milyen gondolatai támadtak. Téved, Mrs Eberhart! Higgye el, ez egyszerűen képtelenség!

— Senki se készít robotokat — bizonygatta Frank. — Maga túlságosan is okosnak képzel bennünket mondta a középső. — Tudnak a robotok kocsit vezetni? Ebédet főzni? Le tudják vágni a gyerekek haját?

— És annyira valósnak látszanak, hogy még a gyerekeik se veszik észre? — kérdezte a harmadik férfi. Alacsony volt és köpcös.

— Biztosan az gondolja, hogy egy városra való zseni van köztünk — mondta a középső. — Higgye el, nem így van.

— Maguk röpítettek fel bennünket a Holdra is felelte Joanna.

— Ki volt az? — kérdezte a férfi. — Én biztosan nem! Frank! Felröpítettél te valakit is a Holdra? És te, Bernie?