Ira Levin - Stepfordi feleségek

Joanna visszaadta a zseblámpát a zöld inges férfinek. Széles, erős vonásai voltak.

— Mi kint várunk — mondta miközben leemelte a kabátot a nő válláról.

— Azért nem kellene… — kezdte Joanna.

— Nem, nem, menjen csak! — ellenkezett a férfi. Különben később újra eszébe jut valami.

— Bent van a konyhában — intett Frank, az ajtónál állva.

Joanna belépett a házba. Azonnal finom meleg vette körül. Fönt az emeleten harsány rockzene szólt. Sajgó kezét dörzsölgetve végigment a folyosón. Bobbie a konyhában várta. Piros nadrágot viselt és egy nagy margarétával díszített kötény volt a derekán. — Helló, Joanna! — üdvözölte mosolyogva. A szép, dúskeblű Bobbie. És nem a robot.

— Helló — üdvözölte Joanna is, majd az ajtófélfának támaszkodott s a homlokát is rászorította.

— Nagyon sajnáltalak, amikor meghallottam, hogy milyen állapotba kerültél — mondta Bobbie.

— Én is sajnálom — mondta Joanna.

— Nem bánom, ha egy kicsit meg kell vágni az ujjamat, ha az könnyít a helyzeteden — lépett oda Bobbie a pulthoz. Járása könnyednek, magabiztosnak és kecsesnek tűnt. Kihúzta a fiókot.

— Bobbie… — szólalt meg Joanna. Behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta. — Valóban Bobbie vagy? — kérdezte.

— Persze, hogy az vagyok — felelte Bobbie késsel a kezében és a mosogatótálhoz lépett. — Gyere közelebb! — mondta. — Onnan nem látod.

A rockzene még jobban felerősödött.

— Mi van odafönt? — érdeklődött Joanna.

— Nem tudom — vonta meg a vállát Bobbie. — Dave van fent a gyerekekkel. Gyere ide. Az ajtóból nem látod!

Nagy, hegyes kést tartott a kezében.

— Ezzel az egész ujjadat amputálod — jegyezte meg Joanna.

— Arra azért vigyázok — mosolyodott el Bobbie. Gyere! — intett feléje és továbbra is kezében tartotta a kést.

Joanna elvette homlokát és kezét az ajtófélfáról. Bement a konyhába… minden csillogott, ragyogott, makulátlan tisztaság uralkodott mindenütt… anynyira nem illett Bobbie-hoz.

Hirtelen megtorpant. A zene azért szól ilyen hangosan, hogy ne hallatsszon, ha sikoltozni kezdek, gondolta. Nem is akarja elvágni az ujját, mást akar…

— Gyere már! — sürgette a mosogatónál álló Bobbie. Egyik kezével hívogatóan intett feléje, másikban a hegyes kést tartotta.

Nem katasztrófa, Dr. Fancher? Azt gondolni, hogy ezek nem nők, hanem robotok? Arra gondolni, hogy Bobbie meg akar ölni? Biztos abban, hogy tud nekem segíteni?

— Mégse kellene megtenni… — szólt oda Bobbie-nak.

— Ettől könnyebb lesz, majd meglátod — mondta Bobbie.

— Újév után elmegyek egy agyzsugorítóhoz — jelentette be Joanna. — Attól lesz majd könnyebb.

— Gyere, gyere! — sürgette Bobbie. — Az emberek várnak odakint.

Joanna előrelépett. Bobbie ott állt a mosogatónál, késsel a kezében, s olyan valószerűnek látszott — a bőre, a szeme, a haja, a keze, a kötény alatt hullámzó melle —, hogy nem lehetetett robot, egyszerűen nem lehetett, és ennyi az egész.

A férfiak zsebre dugott kézzel topogtak az ajtóban, s a hidegben párafelhővé vált a leheletük. Frank ide-oda himbálózott a zene ritmusára.

— Mi tart olyan sokáig? — türelmetlenkedett Bernie.

Wynn és Frank csak megvonta a vállát.

A rockzene hangosabbá vált.

— Felhívom Waltert s megmondom neki, hogy megtaláltuk — mondta Wynn, s elindult befelé a házba.

— Kérd el Dave-től a kocsikulcsot! — szólt utána Frank.

A piac parkolója eléggé tele volt, de közel a bejárathoz mégis sikerült jó helyet szereznie, ráadásul ahogy a napfény melege és a levegő nedves édeskés illata megérintette az arcát, már nem is érezte akkora nyűgnek a bevásárlást. Mindenesetre kevésbé za varta.

A bejárat felől, bottal a kezében, sántikálva, Miss Austrian tartott feléje. Egy kisebb papírzacskót fogott a kezében és — szinte nem is akarta elhinni — a könyvtárosnő mészfehér arcára barátságos mosoly ült ki. Ez vajon neki szól?

— Jó reggelt, Mrs. Hendry — köszöntötte Miss Austrian.

Nocsak! A fekete is elviselhető.

— Jó reggelt — köszönt vissza az asszonynak.

— A március olyan félénken bújik elő, mint egy kisbárány. Nem igaz?

— Igen — felelte. — Már azt hittem, hogy egy kétfejű oroszlán jön elő helyette.

Miss Austrian megállt vele szemben és alaposan szemügyre vette.

— Hónapok óta nem láttuk a könyvtárban mondta. — Talán csak nem rabolta el magát is tőlünk a tv?

— Oh, nem, engem nem — válaszolta mosolyogva. — Dolgoztam.

— Egy újabb könyvön?

— Igen.

— Nagyszerű! Szóljon majd, ha megjelenik! Rendelünk belőle egy példányt.

— Majd szólok — ígérte. — Hamarosan sor kerül rá. Már majdnem kész vagyok vele.

— További kellemes napot! — köszönt el Miss Austrian s botjával kopogva eltipegett.

— Köszönöm! Magának is!

Talán túl érzékeny volt. Miss Austrian talán a fehéreket is hűvösen kezelte addig, amíg néhány hónappal ezelőtt ők is ide nem költöztek.

Belépett a piac önműködő ajtaján, s talált is magának egy üres bevásárlókocsit. A polcok közt a szokásos, szombat délelőtti felvonulás.

Kocsijával ügyesen manőverezve, erre-arra kerülgetve — „Bocsánat!”, „Kérem, bocsánat!” —, gyorsan leszedte a polcokról a szükséges dolgokat. Még mindig nem tudta megemészteni, hogy a többiek milyen ráérősen, lagymatagon vásárolnak, mintha még soha nem izzadtak volna meg igazán. Meg lehet érteni ezeket a fehéreket? Még a kocsijukat is úgy rakják tele! Ő az egész üzletet meg tudná venni, amíg ezek egy soron végigmennek!

Joanna Eberhart jött vele szembe. Övvel szorosan összefogott, pasztellkék kabátjában ragyogóan nézett ki. Nagyszerű alakja volt s csinosabbnak tűnt, mint ahogy Ruthanne emlékezett rá. Csillogó sötét haját elegánsan két oldalra fésülte. Lassan közeledett feléje, s közben a polcokat nézegette.

— Helló, Joanna! — köszönt rá Ruthanne.

Joanna megállt s ízlésesen festett szempillája alól, barna szemeit rávetette barátnőjére.

— Ruthanne! — mondta meglepetten s elmosolyodott. — Helló! Hogy vagy? — érdeklődött kedvesen. Ívelt, pirosan csillogó ajkához nagyon illett tökéletesen kikészített, halványrózsaszín arcbőre.

— Jó vagyok — válaszolta Ruthanne mosolyogva. Azt már meg se kérdezem, hogy te hogy vagy … nagyszerűen nézel ki!

— Kösz! — mondta Joanna. — Mostanában egy kicsit többet törődöm magammal.

— Ez meg is látszik — bólintott Ruthanne.

— Ne haragudj, hogy nem hívtalak — mentegetőzött Joanna.

— Semmi baj — mondta Ruthanne s Joannáé elé tolta a kocsiját, hogy mások is el tudjanak menni mellettük.

— Pedig fel akartalak hívni — bizonygatta Joanna —, de annyi tennivaló van a ház körül.

— Minden rendben van — intett Ruthanne. — Én is nagyon elfoglalt voltam. Majdnem elkészültem a könyvemmel. Még egy nagy rajz és néhány apróság hiányzik.

— Gratulálok! — mondta Joanna.

— Köszönöm! — felelte Ruthanne. — És te mivel foglalkoztál? Sikerült érdekes képeket csinálni?

— Óh, nem — rázta meg a fejét Joanna. — Már nem nagyon fotózom.

— Nem? — csodálkozott rá Ruthanne.

— Nem — erősítette meg Joanna —, nem voltam túlzottan tehetséges és rengeteg időt elpazaroltam rá, holott hasznosabban is eltölthettem volna.