Ivan Jefremov: A Bika órája

Olyan fülsiketítő sivítás hangzott fel, hogy Rodisz egy pillanatra megdermedt. A védőtéren túl, mint egy szörnyeteg pofája, ismeretlen szerkezet bújt elő. Feltépte a védőteret, az ablakhoz, a kilenclábú mellé dobta Rodiszt.

Grif Rift belekapaszkodott a műszerasztal szélébe, félelemtői eltorzult arccal meredt a képernyőre.

— Rodisz! Rodisz! — próbálta túlkiabálni a sivítást. — Kedvesem, mondja meg, mit tegyek?

Fay Rodisz letérdelt az SDF előtt.

— Késő, Grif! Végem van. Grif, parancsnokom, hallgasson rám, könyörgök, megparancsolom: ne álljon bosszút értem! Ne kövessen el erőszakot. Nem szabad a Földről szőtt álom helyett gyűlöletet és rémületet ébresztem a tormanszi népben. Ne segítsen azoknak, akik gyilkolni jöttek büntető istenként, ami az ember legrosszabb kreációja. Ne tegye fölöslegessé áldozatainkat! Repüljenek el! Haza! Hallja, Grif? — Űrhajó — start!

Rodisznak már nem jutott ideje, hogy a kedves Földre emlékezve keressen vigaszt. Eszébe jutottak a Tormansz vakmerő sebészei, akik a feltámasztás hívei voltak, tudta, hogy nem szabad a szokásos módon meghalnia. Egy percnyi késleltetéssel robbanásra állította be az SDF-et, óriási akaraterővel megáilította a szívét, és a kilenclábúra zuhant.

A diadalordítással berontó különítményesek megálltak a földlakók úrnőjének teste előtt.

Az egyenes sugár csillaghajó parancsnokából életében most először szakadt fel a harag és a fájdalom üvöltése. A műszertáblán kialudt Fay Rodisz zöld fénye. Ott pedig, ahol Rodisz SDF-je állt, vakító, kék lángoszlop csapott fel a fekete égbe, magával ragadva Fay Rodisz elégett testének hamvait az atmoszféra felső rétegeibe.

Az emlékezőgép „csíllagocskája”, a Tormansz-expedícióról szóló film régen véget ért, de a növendékek a benyomásoktól lenyűgözve még mindig mozdulatlanul ültek. A tanár nem nyugtalankodott az Összekulcsolt Kezek Kora erős pszichikumé fiataljai miatt, hagyta, hogy átérezzék a látottakat. Elsőnek Kimi és Pana tért magához.

— Ezer évet öregedtem! — kiáltott fel Pana. — Micsoda szőrnyű világ! S ebben élnek a mi földi embereink. Úgy érzem magam, mint akit megmérgeztek.

— Nem öregedtél, hanem okosodtál — mosolyodott el a tanár. — Okosodni sosem könnyű. Most érettebbek lesztek, ha megértettétek, hogy az ismereteknek, amelyeket az iskola ad nektek, és a próbatételeknek, amelyeknek alávet benneteket, egyáltalán nem az a célja, hogy törvények és tények sokaságával tömje meg a fejeteket. Ez a szükségszerűség folyosója, amelyen mindenkinek át kell mennie, hogy kifejlessze közösségi tudatát, és mindenekelőtt megtanulja az óvatosságot a tettekben és a tapintatot az emberekkel való érintkezésben. A folyosó rendkívül szűk és nehezen járható.

— Most már mindent értek — felelte Pana —, még a lölöslegesnek hitt védelmi rendszereket is. Feltétlenül szükség van rájuk! Minél bonyolultabb szerkezetű a társadalom, annál könynyebben zuhanhat az infemóba. Aztán meg — folytatta sietve a lány — a gondolatoknak, a tetteknek és az ábrándoknak csökkenteniük kell a szenvedéseket és növelniük minden más ember szabadságát.

— Milyen igazad van! — mondta izgatottan Kimi. — Bennem más, igen különös benyomás támadt. A Földet ezerszer kedvesebbnek és szebbnek látom. Most értettem meg, milyen barátságos az otthonunk a világ végtelenségében, s milyen nehéz volt megépíteni. De mindez mintha vékony függöny volna, amely eltakarja a feneketlen sötétséget az emberiség múltjábán és a bolygók sorsában. Történész leszek, mint ő volt, a Bánat és Öröm Akadémiáján fogok dolgozni.

— Az „ő” Fay Rodisz? — kérdezte a tanár.

— Igen! — felelte büszkén Kimi. — Majd meggyőződik róla, hogy nem tévedtem a választásban.

— Fay Rodisz unokája a harmadik ciklusú iskolában tanul, a déli féltekén, Durban környékén — mondta ravaszkásan a tanár.

— Hogyan? — pirult el Kimi.

— Fay Rodisznak egy lánya maradt a Földön, és Grif Rift fiának a felesége lett. Lányuk és fiuk van — magyarázta a tanár —, a többi csillaghajósnak is vannak utódai. Tudok Csedi fiairól és Eviza lányairól, akik már azután jöttek világra, hogy szüleik visszatértek a Tormanszról.

— Habár az egyik fizikai sebbel tért vissza, s mindketten valószínűleg lelki sérülésekkel — jegyezte meg Dalve. — Most először rémültem meg, mikor megértettem, milyen törékeny az emberi kultúra. Ők, a tormansziak, eljutottak a kozmoszba, legyőzték az elképzelhetetlenül nagy teret, szép bolygót kaptak a sorstól…

— Igen! Aztán kirabolták, sötét szakadékba, infemóba zuhantak, öltek és eldurvultak — tette hozzá Ivetta, az izgalomtói elfúló hangon.

— Náluk minden fordítottja a mi világunknak, akár a Tamaszban. Hiába kiváló egyéniség, nagy tehetség valaki, ha nem a társadalmat szolgálja, csak zárkózott egoista lesz belőle, aki nagyra tartja magát, a jó ég tudja, miért — mondta ábrándósán Kunti.

Miran pedig még komorabban, mint máskor, hozzátette:

— Akkor éreztem meg, milyen mélyre süllyedtek a tormansziak, amikor kiderült, milyen volt a kapcsolatuk a művészekkel. Nem értették meg, hogy a művészek apránként hódították el a haláltól a szépséget, az álmokat, építettek lépcsőt az infemóból való kiemelkedésre.

— Remekül mondtad, Miran — dicsérte a tanár. — A művész hivatása éppen az, hogy segít kijutni az infemóból.

— S mi történt tovább a „Sötét Láng” személyzetével itt a Földön? — kérdezte Pana.

— Erről majd olvastok sok regényben, látni fogjátok több olyan filmen, amely a visszatértek további sorsával foglalkozik — felelte a tanár.

— A visszatértekről beszélünk — mondta Kimi —, de mi történt a Tormanszon? Mit tudunk Vir Nonn és Tael sorsáról? A csillaghajó valóban felszállt rögtön Rodisz halála után, elröpült, mindent a sorsra hagyva? A mi embereink nem tehettek ilyet!

— Nem tehettek! — felelte a tanár. — Már vártam ezt a kérdést. Itt van a kiegészítő „csillagocska”, amely a „Sötét Láng”on készült. Nem hosszú. Nézzük meg mindjárt, amíg még lfiss az élmény.

Vir Nonn egy perccel a katasztrófa előtt átkapcsolt a csillaghajóra, és annak képernyőjén éppúgy látott mindent, mint Tael Eviza kilenclábúján, amelyet a szentélyből hozott el.

Tael az épület kőpadlójára zuhant, ott, ahol Rodiszt várta. Az SDF jelzésére kelt fel. Vir Nonn kérte, hogy azonnal szerezzen neki fekete, csuklyás köpenyt, amilyet a különítményesek viselnek.

— Mit akar tenni, Vir? Fay Rodisz nincs többé!

— De élnek, akik elpusztították. Tael, legyen földlakó! Lássón dologhoz! Odamegyek magához.

Szu-Te kisírt szemmel, szenvedőn, de meg nem törve ott maradt, és várta Vir Norint a régi kerti épület ledőlt falainál, a kilenclábú védelme alatt.

Amikor Vir Norin futva megérkezett a Zet Ugrói elnevezett laboratóriumba, Tael már szerzett egy éjszakai különítményes ruhát. Vir Norin lement a föld alatti üregbe. Áthaladt az ötödik templomba vezető oszlopcsarnokon, és a Mindenható Idő szobránál magabiztosan kilépett a térre. A templom főkapujánál a „lilák” a maguk szokott módján szétkergették a robbanásra felriadt és összeverődött polgárokat. Vir Norin elől ijedten elugrottak a szembejövők, a kapunál őrködő két különítményest pedig Vir hipnotizálta, hogy ne lássák meg. A kertben alig észrevehető alakok szaladgáltak, valakit kerestek.