Madach Imre - Az ember tragediaja

Ádám

S mért éppen én?

Lucifer

Vagy más, veled rokon,

Kiben tudattá vált a népi ösztön,

S ki a szabadság bámult bajnokául

Fényes helyedre tolakodni mer.

Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,

Nevet cserél, a gazda megmarad.

Ádám

Mi végtelen körút okoskodásod,

Melyből menekvés nincsen is talán.

Lucifer

Vagyon menekvés. Adj ezen nehány

Kivált egyénnek láncot és gyürűt,

Adj más játékszert, s mondd: im, a tömeg

Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé —

És elhiszik, és a népet lenézvén

Elszívelik, hogy őket is lenézd.

Ádám

Ne kísérts ily csábító álokokkal.

El a szolgákkal! légyen mind szabad.

Hirdesd ki nékik, ámde jól siess,

Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.

Lucifer

(félre) Előre csak önhitten útadon,

Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

(Kimegy.)

Ádám

E mű meg álljon bévégzetlenül,

Intő rom annak, aki nagyra tör,

Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.

(Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.)

Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt

Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

Éva

Vigasztalódjál, óh, én kedvesem,

Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,

Hideg kigyóként, mely közénkbe csúsz.

Ádám

De nagy, de nagy.

Éva

El véle; látod, a jaj

Elnémult, üdvünket meg nem szakasztja,

Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?

Ádám

Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.

S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád —

Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.

Mint a védő szülő gyámoltalan

Voltát karolja leghőbben fiának.

Éva

Ah, fáraó, tán már untatlak is

E hasztalan, e balga fecsegéssel?

Hiába, ha okosabb nem vagyok.

Ádám

Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem.

Eszem elég van nékem önmagamnak,

Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,

Sem a tudásért, mindezt könyveimben

Sokkal jobban föllelhetem. Te csak

Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,

Rezgése szűmön végigárjadozzon.

Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi

Mit énekel a kis madár, azért

Édes sejtéssel halljuk hangjait.

Te csak virág légy, drága csecsebecs,

Haszontalan, de szép, s ez érdeme. (Luciferhez)

És mégis egy vágy ver föl mámoromból,

Talán bolond vágy – — óh, de teljesítsd —

Hagyj vetnem egy merész pillantatot

Előre, egy pár ezredév utánra,

Mi lesz hiremből?

Lucifer

Amíg csókolódtok,

Nem érzed-é a lanyha szelletet,

Mely arcodat legyinti s elröpül?

Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,

Egy évben e por csak nehány vonalnyi,

Egy századévben már nehány könyök,

Pár ezredév gúláidat elássa,

Homoktorlaszba temeti neved,

Kéjkerteidben a sakál üvölt,

A pusztán koldus, szolganép tanyáz.

(Amit Lucifer mond, láthatóvá is lesz.)

S mindezt nem a mennyrázó fergeteg,

Nem bömbölő földindulás cselekszi,

Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.

Ádám

Rettentő kép.

Lucifer (gúnnyal)

Ne félj, csak szellemed vesz,

De tested megmarad, mint múmia,

Kiváncsisága iskolás fiúknak,

Torz arculattal, melyről elmosódott

Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.

(Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.)

Ádám (felugorva)

Pokolbeli káprázat, el veled,

Hiú törekvés, dőre nagyravágy —

Fülembe cseng még: milljók egy miatt.

E millióknak kell érvényt szereznem.

Szabad államban – másutt nem lehet.

Enyésszen az egyén, ha él a köz,

Mely egyesekből nagy egészt csinál.

Éva

S elhagysz-e engem is, szerelmedet? —

Ádám

El, téged, a trónt, mindent elhagyok.

Vezess, vezess, új célra, Lucifer,

Ugyis sok szép időt vesztettem el

Ez ál-uton. (Indul, kardot vonva.)

Éva

Királyom! tört reménnyel

Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel.

Ádám

Igen, igen; sejtem, hogy téged is

Tisztult alakban fel foglak találni.

S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,

De mint egyenlő – kéjnek érzetével. (El.)

Lucifer

Ne oly vágtatva, még jókor beéred,

Talán előbb, a célt, hogysem reméled,

És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,

Mig én kacaglak. – Menjünk hát, előre.

(Athénben. A köztér, közepén szónokszékkel. Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal, virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje, fiával, Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat visznek, jő a templom csarnoka felé. A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg.)

Éva

Csak erre, erre, kedves kis fiam.

Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,

Csatázni messze hon határain.

Egy durva nép él ott, mely vakmerőn

Fenyegeté szabadságát honunknak.

Imádkozzunk, imádkozzunk, fiam,

Hogy az ég védje e hon igazát,

S vezesse közénk hős atyádat épen.

Kimón

Ugyan mért ment atyám oly messze földre,

Hogy védje ezt a rongyos, gyáva népet,

Ha szép nejét meg bú emészti honn?

Éva

Óh, jaj, ne ítélj jó apád felett,

Istennek átka űl oly gyermeken.

Csak a szerelmes nőnek van joga

Kesergni férje nagy lépésein,

Miket ha nem tesz, megszégyenlené.

Atyád úgy tett, mint kell a férfiúnak.

Kimón

Félsz hát, anyám, hogy gyenge, megverik?

Éva

Nem, nem, fiam, atyád hős, győzni fog,

Csak egy van, amitől őt félthetem,

Hogy önmagát nem győzi meg.

Kimón

Hogyan?

Éva

Van a léleknek egy erős szava

A nagyravágy. A rabszolgában alszik,

Vagy szűk körében bűnné aljasul.

De vérével táplálván a szabadság,

Naggyá növeszti, mint polgárerényt.

Ez költ életre minden szép s nagyot,

De hogyha túl erős, anyjára tör,

S küzd véle, míg elvérzik egyikök. —

Ha e szó benne túlerőre jutna,

Ha megcsalhatná ezt a szent hazát,

Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam.

(A templom csarnokába mennek, ezalatt a térre mindig többen gyülekeznek.)

Első A Népből

Nem hall az ember semmi izgató

Hírt, mintha sergünk ellent sem találna.

Második A Népből

És itthon is oly álmos minden ember,

Tán senki sem kohol már terveket,

Mint hajdanán, miknek kivitelére

A felséges nép torka kellene.

Ma reggel óta járom e helyet,

S szavazatomra nem akad vevő.

Első A Népből

Unalmas élet, mit van tenni már?

Harmadik A Népből

Nem ártana egy gyönge kis zavar.