Madach Imre - Az ember tragediaja

Ádám

Mért nem maradtál hát a fényes égben,

E porvilágra mért jövél közénk?

Lucifer

Megúntam ott a második helyet,

Az egyhangú, szabályos életet,

Éretlen gyermek-hangu égi kart,

Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.

Küzdést kivánok, diszharmóniát,

Mely új erőt szül, új világot ád,

Hol a lélek magában nagy lehet,

Hová, ki bátor, az velem jöhet.

Ádám

Megmondta Isten, hogy büntetni fog,

Ha más utat választunk, mint kitűzött.

Éva

Miért büntetne? – Hisz, ha az utat

Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,

Egyúttal ollyanná is alkotott,

Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.

Vagy mért állított mély örvény fölé,

Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. —

Ha meg a bűn szintén tervében áll,

Mint a vihar verőfényes napok közt,

Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,

Mint ezt, mivel éltetve melegít?

Lucifer

Lám, megjelent az első bölcselő!

Nagy sor jövend utánad, szép hugom,

Mely milljó úton ezt vitatja újra;

A tébolydába téved sok közűlök,

Sok visszaretten, révbe egy sem ér.

Hát hagyjatok fel az okoskodással,

Minden dolognak oly sok színe van,

Hogy aki mindazt végigészleli,

Kevesbet tud, mint első pillanatra,

S határozatra jőni rá nem ér.

A tett halála az okoskodás. —

Éva

Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.

Ádám

Megátkozá az Úr.

(Lucifer kacag.)

De csak szakíts.

Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,

Legyünk tudók, mint Isten.

(A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.)

Éva

S e felett

Örökké ifjak. —

Lucifer

Erre, erre csak.

A halhatatlanságnak fája ez.

Siessetek hát!

(A másik fa felé vonja őket, egy Kerub lángoló karddal útjokat állja.)

Kerub

Félre, bűnösök.

Az Úr Szava

Ádám, Ádám! elhagytál engemet,

Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

Éva

Végünk van.

Lucifer

Csüggedtek?

Ádám

Korántse hidd.

Csak ébredésem borzongása ez. —

El innen, hölgyem, bárhová – el, el!

Idegen már s kietlen ez a hely.

Égi kar

Ah, sírjatok testvéri könnyeket,

Győz a hazugság – a föld elveszett. —

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett

E tér lesz otthonom. Birok vele,

Megvédem azt a kártevő vadaktól,

És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,

Mint az előbbi, s így körénk varázsolom

A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat

Mondottatok ki. A család s tulajdon

Lesz a világnak kettes mozgatója,

Melytől minden kéj s kín születni fog.

És e két eszme nő majd szüntelen,

Amíg belőle hon lesz és ipar,

Szülője minden nagynak és nemesnek,

És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a

Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam

Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.

S mi az eredmény.

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,

Üres kézzel taszítván a magányba,

Elhagytam én is. Önmagam levék

Enistenemmé, és amit kivívok,

Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer (félre)

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,

Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,

Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer (félre)

Dicső eszmény, mit e nő szíve hord,

Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? puszta létem?

Hisz ez a lét, ha érdemes leszen

Terhére, csak fáradságom gyümölcse.

A kéjet, amit egy ital viz ád,

Szomjam hevével kell kiérdemelnem,

A csók mézének ára ott vagyon —

Amely nyomán jár – a lehangolásban.

De hogyha a hálának csatja mind

Le is hullt rólam, bár szabad levék

Alkotni sorsom és újból lerontni,

Tapogatózva, amit tervezék —

Ahhoz segélyed sem kellett talán,

Megbírta volna azt saját erőm.

S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,

Mellyel testem por földéhez csatol.

Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,

Talán egy hajszál – annál szégyenebb, —

Mi korlátozza büszke lelkemet.

Nézd, ugranám, és testem visszahull,

Szemem, fülem lemond szolgálatáról,

Ha a távolnak kémlem titkait;

S ha képzetem magasb körökbe von,

Az éhség kényszerít, hunyászkodottan

Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,

Ha e láthatlan pókháló, e semmi,

Mit százezer lény észre sem veszen,

S hálója közt szabadság érzetével

Fickándozik, mit csak nehány kivált

Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi velem bír dacolni,

Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,

Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,

Nem is erős? – Ne hidd, homályban ül,

Mi egy világot rendít és teremt,

Mert látásától megszédülne a fej.

Csak ember műve csillog és zörög,

Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést

– Egy percre csak, keblem, tudod, erős —,

Mely rám befolyhat, aki enmagamban

Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

,,Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz.

Örök levés s enyészet minden élet.

De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. —

Ádám (Amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz.)

Mi áradat buzog fel így körűlem

Magasba törve szakadatlanul

Hol kétfelé vál, s a földsarkokig

Vihar gyanánt rohan.

Lucifer

Az a melegség,

Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut

Mellettem el, hogy félek, elsodor,

És mégis érzem éltető hatását:

Mi az, mi az? elkábulok belé.

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.

Amit szilárdnak és alaktalannak

Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,

Ellentállhatlan, melly alak után tör,

Életre küzd. Amarra mint jegec,

Emerre mint rügy. Óh, e zűr között

Hová lesz énem zárt egyénisége,

Mivé leszesz testem, melyben szilárd

Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám

Nagy terveimben és nagy vágyaimban.

Te elkényeztetett gyermek, ki bajt

S gyönyört szerezsz számomra egyiránt,

Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,