Madach Imre - Az ember tragediaja

Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.

Csak a tömeg ne sejtse kínomat —

Ha sajnálhatna, nem imádna többé.

Lucifer

Hát hogyha egykor átlátod magad,

Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?

Ádám

Az nem lehet.

Lucifer

S ha mégis?

Ádám

Halni térnék,

Megátkozván utánam a világot.

Lucifer

Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,

Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.

(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)

A Rabszolga

Uram, segíts!

(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.)

Éva

Hiába kéred azt,

Ki kínjainknak nem volt részese,

Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,

S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,

Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel

Minden csapást.

Ádám (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni.)

Hagyjátok ott. El innét.

(A felügyelők el.)

Mi ismeretlen érzés száll szivembe,

Ki e nő, és mi bűve-bája van,

Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót

Lerántja porban fetrengő magához? – (Felkél.)

Lucifer

Ez ismét a szálaknak egyike,

Melyekkel gúnyul vett körűl urad,

Eszedbe hozni hernyó voltodat,

Ha önhitedben lepkeként csapongsz.

E vékony szál, láttad már, milly erős,

Kisiklik ujjainkból, és azért

Nem téphetem szét.

Ádám (lejőve a trón lépcsőin)

Azt ne is müveld.

Amillyen sértő, éppoly kellemes.

Lucifer

De illetlen, hogy egy bölcs és király

Alatta nyögjön.

Ádám

Mit tegyek hát?

Lucifer (gúnnyal)

Nincsen más hátra, mint hogy a tudás

Tagadja létét e rejtett fonálnak:

S kacagja durván az erő s anyag.

Ádám

Én nem birom kacagni, sem tagadni.

Éva

Ah, kedvesem, véred csorogva foly,

Megállitom; fáj, úgyebár, nagyon?

A Rabszolga

Az élet fáj csak, már nem fáj soká.

Éva

Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,

Ha most halnál meg, amint föllelél.

A Rabszolga

Mért él a pór? – a gúlához követ

Hord az erősnek, s állítván utódot

Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.

Ádám

Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!

Lucifer

A haldokló hagymázos őrülése.

Ádám

Mit is beszélt?

Lucifer

Nagy fáraó, mi bánt?

No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:

Egy rabszolgával a földön kevesb van.

Éva

Neked silány szám, nékem egy világ,

Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? —

A Rabszolga

Én többé nem. – Felejts el, nő, örökre.

(Meghal.)

Ádám

Majd foglak én. El innen a halottal.

(A hullát felveszik.)

Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:

A bájnak éppen úgy fejdelme vagy,

Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk

Egymást akárhol.

Éva

Óh, nagy fáraó,

Tudom, parancsod a pór végzete,

Nem is szabódom, csak kevés időt

Engedj magamnak, azután parancsolj.

Ádám

Ne többször e szót. Óh, hát bírodalmam

Sohsem megy-é túl a parancs szaván?

Éva

Elég, ha egyelőre a parancs

Nem illet fájva – óh, ne írigyeld

Ez első percben könnyem a halottól. —

Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép!

(Ráborul.)

Ádám

Szép és halott; mi ellentétel ez:

Törekvésinkre gúny e nyúgalom,

Vagy hívságukra szánalmas mosoly.

Lucifer

Szökött rabszolga, ki veled dacol,

Mondván: erősebb lettem láncaidnál.

Ádám

A holtnak béke, az élőnek üdv.

Amaz könyed nem érzi, mosolyod

Nélkülöznöm kín.

(A halottat kiviszik, Ádám Évát a trónra vezeti.)

Oldalomra, nő!

Ah, millyen édes kebleden pihenni.

(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.)

Mi lelt, szerelmem?

Éva

Óh, nem hallod-e

A nép jaját?

Ádám

Először vettem észre.

Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,

Csókolj meg, és feledd el a világot.

Te meg némítsd el azt a jajgatást.

Lucifer

Azt nem birom, ez már a nép joga,

Együtt öröklé az igával azt.

(Ismét jajszó. Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik.)

Ádám

Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként

Segítsek rajta. Szíveden keresztül

A jajszó, mint villám, fejembe csap

S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

Éva

Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss,

Ha a nép jaja nem hágy megnyugodni,

Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,

Hogy éltem célja tégedet mulatni,

Felejtek mindent, kívülem mi van:

Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,

Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;

De hogyha a nép, e milljókarú lény,

Korbácsolt háttal jajgat odakint:

Mint fájó testnek kisded porcikája,

Én, én, a népnek elszakadt leánya,

Szivemben érzem szintén mind e kínt.

Ádám

És én veled. – A milljók egy miatt —

Mondá a holt is. —

Éva

Óh, nagy fáraó!

Komor levél, és én vagyok oka,

Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell

Siketté lennem.

Ádám

Jobb mester valál te,

Mert megtanítál a jajt hallanom. —

Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad

A szolganép. Mit is ér a dicsőség,

Mit egy személyben ér utól az ember

Milljók vesztével és milljók jajával,

Kikben szintén az az ember lehel;

Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.

Lucifer

Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg

A végzet arra ítélt állata,

Mely minden rendnek malmán húzni fog,

Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:

Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,

És új urat keres holnap magának.

Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,

Ha a gazdának szükségét nem érzi?

Ha kebelében öntudat lakik?

Ádám

Miért jajgat hát, mintha fájna néki

A szolgaság?

Lucifer

Fáj, bár nem tudja, mi.

Mert minden ember uralomra vágy,

Ez érzet az, s nem a testvériség,

Mi a szabadság zászlajához űzi

A nagy tömeget – ámbár öntudattá

Nem ébred benne, és csak sejtelemkint

Zaklatja minden olyasért, mi új,

S mi tagadása a már meglevőnek;

Abban remélvén testesülve látni

A boldogságról képzett álmait.

Pedig mély tenger a nép: bármi napfény

Sem hatja át tömét; sötét leend az,

Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,

És mely hullám esetleg épp te vagy.