Margit Kaffka - Színek és évek

Furcsa gyönyörűség volt így pihenni, és éhes leányésszel belelopakodni néha ezekbe, portörülgetés helyett. Titkos, idegen jegyű ábrákra leltem és ismeretlen számjelekre; és elgondoltam: kellett élni valaha embereknek, bizonyosan most is vannak messze valahol, akik ennek szentelték az életüket, ilyesmik kitalálásának. Milyen messze, idegen célok és sorsok lehetnek a távol, nagy világon, aminek mi hírét sem hallhatjuk soha itt!… majd latin fordításszövegekre akadtam, és felvágtam azokat a lapokat, amiket békén hagytak a diákok ceruzái és mocskos ujja nyoma. Régi hajós népről szóltak a versek, csatás világról, városok lerontott vagy megépített falairól. “Ha fiú volnék jutott eszembe egyszer —, tán el, messzire mennék innen?”… Ez a gondolat, a földi távolságok álma oly meseszerű volt itt, oly idegen mindattól, ami körülvett. Nálunk, a nagy, drága bőség közepett búzás szekerek és telt bödönök, oldalszalonnák rendei, tömött libák; névesték és torok világában – valami hihetetlen hóbortnak, őrült pénzpocsékolásnak tetszett a kényszertelen utazás. Nem is igen jutott eszébe senkinek; a vén, gonosz Telekdyt eleget szólták megyeszerte, amiért messze idegenbe üldözte ki tanulás ürügyén az egyetlen fiát, mikor elanyátlanodott. Ő tudta, miért teszi! “Emberséges embernek maga fészkébe’ van legtöbb becsületi!” – mondta Pórtelky Ábris, az apai nagybátyám, aki életében, pedig idestova hatvanéves, soha által nem ment a vármegye határán. A láp megetti, eldugott, ősi falut, Pórtelket is csak megyegyűlés vagy családi sokadalmak idején hagyta el, vasúton, úgy mondták, nem ült még soha.

Messzi, idegen világok, ismeretlen utak! – gondolkodtam el akkortájt néha mégis. – Ha elvinne egyszer valaki engem! Férfi vinne!… És összekulcsoltam a kezem tétlen, leejtve a portörlőt, és elnéztem a gyümölcsfák rezgő leveleit, a hallgatag, nap elfeküdte kertet. Olyan csudálatos megfakadások vannak a nővé levés ez első, félszeg és ámult idején. A gyerekleány sok nyeglesége, frivol és malackodó érdeklődései milyen hirtelen tűnnek el a szűziség gyorsan megérett öntudatában. Szégyenes bosszúsággal gondoltam Kallós Palira, és apró, helytelenkedő beszédeinkre, és egészen más, tisztább és komolyabb színben éreztem meg egy-egy percre az asszony és férfi dolgát egymással. Vajon, ha zárdanevelésbe küldenek vagy efféle, nem válhatott volna-e belőlem is ez időben hallgatag és befelé élő nő, amilyen Kallós Ágnes, a grószi keresztlánya lett, az ő házias szigorúságuk közepett?… “Ha meglátna és megszeretne engem valaki – gondoltam e ritka, magános percek álmodozásaiban —, nagyon messzire való, más életbeli valaki, és ismeretlenségek felé vinne!” Mert mint kisgyermek koromban a tömlöcfolyosói félelmes kalandokat, ezt is és mindent csak így más által – egy férfi által tudtam elképzelni. “Ha egyszer megpillantana valami igen nagy úr – Lajos gróf, a fiatalabbik Szinyéry talán —, ha végignézné a megyebálat majd, ha engem először visznek…” Felütöttem a fejem hirtelen, elszégyenkezve és vállvonítva, és kicsúfoltam magam ugyanabban a percben. Egy Szinyéry gróf! Ki az? Ábris nagybátyám fanyar gőgű bizonykodásai jutottak eszembe a mi régebb és igazibb uraságunk felől, a véletlen és hamisság szerzette uradalmak gazdáival szemben.

Királyi cseléd, nyakát hajlító labanc úr, idegenek talpát nyaló udvaronc sohasem akadt a Pórtelkyek köznemesül maradt ágában; a másikat meg, a báróságba felzüllött unokavér-nemzetséget, akiknek apja nem átallt kormánybiztosságba ülni negyvennyolc után: kinézte és elátkozta a névadó, ősi, zsombékos föld s itthon maradt, haragos-szürke fundáció. “Ó – gondoltam pirosra vált arccal hirtelen —, kicsoda minékünk a Szinyéry gróf?”

– Törülgetni, kisasszony, sietni! – tört rám sebbel-lobbal anyám. – A szobalány nyakfodrokat vasal neked. Máma rád vár a vizitszoba!

Felriadva és magamhoz térten mentem letörülni odafenn a bőrbe kötött albumokat, az ezüst névjegytálat s a porcelán gyufatartót a két aranyfarkú pávával; meg a nagy zongora ragyogó, fekete lábait. Kiráztam a portörlőt a Megye utcára, és kiszóródott belőlem az oktalan homokszemek szerével minden tétlen, álmatag, szavakba nem köthető gondolat. Tán csak most, elcsendesült napjaim alkonyatán rajzanak vissza, gyűlnek szürkéllő fejemre megint…

Kicsaptam a portörlőt, és utánahajoltam egy percre, hátrakötött piros kendőm alól előreráztam a sok bodros, fekete hajtincset, és feltámasztottam a felzsalu szárnyát. Mosolyogva hajoltam előre; lopakodón és visszanézegetve, mintha szigorú anya tekintete lesne. Ösztönből való álság volt ez, hisz tudtam, anyám nem bánja, és már grószi se szól ellene. Bólintottam a fiatal főispáni titkárnak, aki legjobb táncos hírében volt akkor; oldalt hajtott fejjel, fél karral az ablakfának dőlve, mozdulatlanul néztem vissza a tekintetét. Kellemesen meglepve fordította oldalt az arcát, visszanézett, majd hirtelen megállt, és átsietett az utca másik oldaláról. “Sikerült!” – ujjongtam fel titkon, és sebten könyököltem ki pár mosolygós szóra, gyors, játszós kérdésre. Jól láttam, hogy Vodicska Jenő fordul be épp a sarkon-fényes cipővel, szép, új, szürke ruhában.

Elküldték Pestről a Gách-féle selyemruhákat, s a vizitszoba földjén reszkető örömmel térdeltük körül a nagy, barna skatulyát. Az anyámé fűzöld lengeség volt eperpiros, piciny rózsák girlandjával, az enyim a kötelező fehér. Az aranyporos, hegyes topánok is ott voltak s a virágos hajékek.

Hanika szedte ki őket karcsú és szeplős, halovány ujjaival; vörös hajú, rút kis varróleányunk, aki hetek során ott kattogtatta a gépét az üveges szaletli sarkában. Milyen áldott jó, szegény kis lélek volt ez a póznahosszú, horpadt mellű teremtés. Csak most gondolok vissza, milyen nehéz dolog hallgatagon és békén nézni közelből a mások jó dolgát! De ő velünk érzett, néhány jó szavunkért átolvadt hűségbe és szeretetbe. Mennyi áhítat és bensőség volt abban, hogy kiemelte a ruhákat, idegen mesterek remekét, ahogy két helyen csippentve fogta, és magasra emelte, míg zöldes, apró két szeme alatt foltok pirultak a lelkes izgalomtól. “Ó, be pompás! Nincs ezen egy öltéshiba! Jaj!” mondogatta, míg ránk segítette, és végighúzta keskeny, borsószáraz tenyerét a fátylas tüllredők fölött, csípőnk és kebleink büszke vonalán.

Mi elébb izgatottan és ámultan lestük, hogy kiszedje, aztán tapsoltunk, és összeölelkeztünk anyámmal kacagva és hemperegve a szoba földjén. És amikor rajtunk volt mind e pompa és mesteri szépség, hogy álltunk meg némán és kiegyenesedve, tágult, fényes szemekkel, izgalomtól fehéren, a földig érő tükör előtt! Anyám összefogta a zizzenő, lenge uszály zöld hullámait, fordult és hajladozott, felvonult, majd meg leült hirtelen. Ezt még tanulnom kellett, szépen, könnyű gráciával kezelni, karra vetni vagy kígyós vonalban folyatni magunk után. Milyen könnyen válhattak komikussá a mozgások ebben az öltözetformában; de épp azért volt finom és nemes művészet szépen bánni vele a tánc heves fordulataiban, szállva, kavarogva, vagy helyben rezegve soha egészen el nem felejtkezni önmagunkról, a külsőnknek, minden különbvoltunknak való tartozásról.

Összefogództunk, és körüllebegtünk keringőzve, hajlós derékkal, simán suhanva a nagy ebédlőt. Hanika dúdolt nekünk csukló, színtelen kis cérnahangján, és sietve tologatta el utunkból a székeket. “Legszebbek – ezen a világon nincs párjuk!” —, sóhajtozta hevesen és rajongva. Grószi ránk nyitott; bólingatva, figyelmesen állt az ajtóban.