Margit Kaffka - Színek és évek

Négyest egy colonne-ban táncoltunk anyámmal, és mindig ő volt a vizavím. Én akartam ezt – megéreztem, hogy bájos, eredeti és jóleső látvány az ilyen. “Van-e már muttusnak táncosa?” – kérdeztem szorgoskodón az udvarlóimtól.

Vodicska Jenőt megszoktuk a farsang végéig, hogy elmaradhatatlan árnyékunk legyen. Rábíztuk a belépőt s a legyezőket; szelíd gonddal kezelte, és táncaim közben sokszor láttam, hogy az ajtóban állva, vagy egy oszlopnak támaszkodón, melegen és figyelmesen elgyönyörködve néz engem. De közben másokkal is elbeszélgetett, szolidan, kedvesen, és nem vált feltűnővé. Gondozott, túl gondozott alakja, kis gömbölydedségre hajló, szimpatikus férfiarca nem volt rossz staffázs.

Vacsoránál a mi asztalunknál ült, de rendesen nem énmellettem. “Mit akar ez a házitanító-fiú körülted, Magduci?” – sugdosták néha zsörtös féltékenykedően másod-unokatestvéreim, a Kehiday fiúk. Vállat vontam kacagva és kacéran. Akkor apró malíciákat mondtak ellene, hogy egyszer megemberelte magát, és mulatni próbált, de milyen rosszul állt neki, és hogy kapott gyomorbajt a negyedik pohár bor után! Meg hogy táncolni csak úgy tud, hogy otthon a komód jobb sarkától indul el bal lábbal.

Nem hallgattam rájuk, pezsgőbe mártottam a nyelvem, és belenéztem a Bankó prímás rám ragyogó, lassú tüzű szemébe. Szép szál cigánylegény volt, és nekem játszott, lehajtott fejjel, egy mosolyért is hálás, leszámolt alázattal. Lassan, meghatottan jött közelebb felém, szordínót tett, és régi nehéz, tárogatós hallgatóba kezdett. Mindenki elcsendesülten nézett maga elé, messzi nemzetségek régi, fojtott bánata lebegett a korhelyes asztal fölött; titkos megértés közösségébe vonva, egymás felé ez egyfajtájú embereket. Megint ránéztem, és révedve káprázott bele a szemem gyűrűje gyémántos tüzébe. Szikrázva játszott a vonót lendítő, sovány, barna kézen; tudtam, hogy külföldön jártában egy angol királyi hercegnő küldte oda neki egyszer a hopmesterével, mert odakinn “művész úr” volt a mi kényeztetett és kedvünkre való hegedűsünk, az ócskás Trézsi testvéröccse.

Fölényes volt itt ebben a percben, egyetlen színjózan szinte a pezsgős urak között, hódoló művészetével és féken tartott indulatával; átfutó, kellemes forrósággal éreztem meg benne a férfit. “Bravó!” – mondtam nagyon halkan, bólintottam, és alig észrevehetően összevertem a tenyerem; mélyen meghajolt leeresztett vonóval, és hátrább vonult, míg a kontrás körüljárt a tányérral. Nagyobb pénzdarabok hulltak, és akaratlan Vodicska felé figyeltem; igen, jól van – tízest tett ő is! Megindulás nélkül, mámortalanul és nyugodtan nézett rám meleg, okos szemével.

Most már nem tudnám megmondani, melyik bálon volt ez, vagy majálison talán. Lehet, hogy több ilyen pillanat emléke többféle esetből keveredik most össze bennem. Olyan régen volt!

– Lássa, az emberek csak ezt tudják nálunk! – mesélte hátam mögött Telekdy anyámnak, mikor hazakísért. – Összefogódznak és ugrálnak, hogy megengedten ölelhessék egymást, vagy oktalan és értelmetlen nekibúsulással fülelnek egy túlhaladott, fejletlen és gyerekes muzsikát, amíg mindenféle ártalmas liquidumokat addig-addig töltögetnek rendszeresen magukba, míg megvadulnak, vagy barommá butulnak. Sohase lesz a magyar emberből semmi!…

“Hogy lehet most ilyeneket beszélni? – gondoltam bosszúsan és fáradtan, és előresiettem, hogy ne halljam. – Miért nem maradt ott, ahol mindenki olyan tudományos, józan és derék. Hisz ő is ivott pezsgőt, és sárgás, bajusztalan arca duzzadt volt, láttam, az ital mérgétől. Ha nem táncol, a lába kis hibája miatt van. Ő se különb!”

– Sokat összeolvasott, kicsit rendszertelenül, és most egyet-mást összezavar! – mondta mellettem lassan Vodicska Jenő. – De nemes lélek és nagy rajongó. Csalódni fog.

Felé fordultam. Lágy, meghatott volt a hangja a tavaszi csendes éjszakában, míg ilyen komoly és egyszerű, békességes szavakat mondott. Eszembe jutott, hogy most csak ő kísér haza; a többiek ma mind eláztak.

“Bárcsak már lefekhetném, egyszer jót alhatnám!” – gondoltam akkor először támadt, hirtelen kedvetlenséggel.

Hamar kihevertem ezt a jó, kényelmes párnák közt másnap délig; mert estére megint házimulatságba voltunk meghíva Béltekyékhez.

Otthon a házirend miutánunk igazodott, kései lefekvésünk, alvásaink és öltözködéseink szerint. A két fiúhoz néha berontott Zimán Pista bátyánk a konyhaházba; harsogott és rikácsolt, el is verte őket hébe-hóba; azután megint békén voltak, hónapokig. Tanulásukra, őrizetlen barangolásaikra senkinek se volt gondja. Úgy futtában sopánkodott egyszer-másszor anyám, ha eszébe jutott, hogy Csaba már megint bukott háromból; és egyszer komolyan ijedt volt és szomorú néhány napig. Valami különös eredetű nyakidegbaja támadt Sándornak, ferde állásra nyomorítva a fejet; időnként megrándult, görcsös, csukló hanggal. “Kamaszkori változás” – mondta Jakobi bácsi, az öreg doktorunk; de hosszan és tűnődve nézte a fiú vézna képét, nyugtalan szemeit.

Messze, jódos fürdőbe kellett küldeni e nyáron. Nagyon sok pénzbe került, de grószi maga is sürgette. Mindnyájunk közt Sándort kedvelte legjobban, és vele egy régi, dédelgetett terve volt: papnak menjen, legyen egyszer egy püspök, gazdag, tekintélyes, elegáns úri főpap a családban.

– Persze, pápista róka, kámzsás ördögfajzat! – dühöngött néha, megsejtve a szándékát Ábris nagybátyánk, az apám testvére. A Pórtelkyek mindig reformátusok voltak, és törvény szerint ez lett volna a két fiú felekezete is. De Zimán nagymama és anyám is megbecsülték a maguk katolikus vallását minden belsőbb áhítat vagy szentesség nélkül. Érezték előkelő, hatalmas voltát, sok szépségét; és mindenestül mégis erre a világra valóságát.

– Gyönyörű felfordulás van ott, ahol asszony regnál! – harcolt és keménykedett Ábris bátyám a deres szakállát húzogatva. – Hallom már, mit főztök, ezzel a csirkével mit szándékoltok. Valami kicska… Vodicska lesz a vődurad, igaz-e?

– Ha férjhez adom, majd csak hivatalos lesz a lagzira, sógor! Maga dolga, eljön-e? – felel vissza kicsit pattogva anyám. – Most még szó sincs senkiről!

– Hát persze, persze! – nevetgélt gonoszkodva a bácsi és rám nézett élesen. – Emlékszem én még jól, fiacskám, apró diákgyerek voltam a normális iskolából. Mondták a pajtások a pedellus kapujában kijövetkor: Gyertek, fiúk, gyertek a kispiacra, verik a vén Vodicskát! – Tudod-e, kisgalambom, ki vót? Ennek a mostani, peckes vén földszabdalónak kedves nagyapja vót. Földhöztapadt jobbágy, néha be-befogta a kerülő, mert galambtojást lopott a Vadas-erdőn. Ott volt a deres a piacon!…

Végre mégis felvetette a fejét nagyanyám, és haragos-keményen, kihívóan a vendég szeme közé nézett. A kisebb jelentőségű nemescsalád, a Zimánok örök oppozíciója villant fel a tekintetében, a hatalmasabb, hetykébb haddal, veje famíliájával szemben.

– Vége szakadjon az ilyen oktalan beszédeknek, sógor! Az a fiatalember az én házam hívott vendége volt, becsületire vált. Hogy kihez menjen az unokám, ne legyen arra gondja: vagyunk itt elegen, akik megválogassuk. Olyanformát nézünk bizony, aki eltarthat egy asszonyt holtig a jég hátán is ebbe’ a rossz világba. Az apjuk után nyugodjék – nemigen fürödhetnének tejbe!

Némán és elkomorult daccal hallgattam egy sarokból e sok, rég dúló, apró bosszúság epés felfakadását. Tisztában voltam mindazzal is, amit egyik fél sem említett; a rejtett rugókkal. Ábris bátyám tíz évvel ezelőtt, mindjárt, mikor anyám özvegyen maradt, feleségül kérte a szépséges sógornőt. Ő is özvegy volt egy leánygyerekkel. A váratlan kosár óta sohasem szűnt meg teljesen a gáncsoskodó ellenséges állásfoglalása; bár úgy tett később, mintha csak az elhalt öccse gyerekeiért, a család jólétéért akarta volna anyámat. Aztán meg Vodicska! Igen, az uradalmi mérnök, bírói szakértőképp, megakadályozta mostanában valami kis kétes birtokrendezési ügyeskedését.