Margit Kaffka - Az élet útján

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, —
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen…

Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsuzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
– És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

Valahol egy szomorú asszonyt
Látott meg Don Juan,
Ki mint a porcellán, fejér volt
És csendes, szótalan.
Gondolta: Jó volna összetörni!
Megtudni, benn mi van?
A szívében mi van?
Közelbe ment, elnézte-nézte
S a szíve elszorult.
Ráismert! Egyszer ez a bálvány
Már a kezébe volt.
“Egy érintésre vége volna,
Kegyelem néki!” szólt.
– Törött szobrocska volt.

Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
Fellegbúvó csillag majd elvezet.
Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!
Míg nálam itt időztél, más tanyákon
Mulasztottál más, édes perceket,
Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!
Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?
Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
Mér tudna jobban emlékezni nálad?
Ez dörgés! Menten elered a zápor,
És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…
Az ablakom majd utadra világol,
Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!

Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Maroshegyi posta hozta a levelet:
“Szombat este óta nem törődöm veled!”
Feltükrözik a nap maroshegyi tóba,
Törüli a szemét Szekeres Katóka.
Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
“Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe.”

Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este,
Azt a csáti legényt hiába kereste.
Nem is várta végig, hazaindult lopva,
Futóvihar szele úgy érte az útba, —
Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta,
Dehogy is ügyelt rá, – hej, dehogy is bánta.
A dorogi búcsún ígérte, fogadta,
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja!
Vasárnapi misén Marcsa, faluszépe —
Fekete kendőbe – de fehér a képe.
Szomszédasszony súgja, szomszédasszony kérdi:
Mi baja? Ki tudja? – Mindegyik elérti.
Falu szép leánya, de jó, hogy nem látja,
Belevész a lelke forró imádságba:
– Veszendő életem nagy Isten, te látod,
Az én szeretőmön ne fogjon az átok…

Fehér galagonya – beh virágos!
Semmi közöm a szomorusághoz!
Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa —
Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.
Tudod-e, hogy letépem a húrod,
Ha még azt a keserveset húzod?
Beteg tán a hegedűszerszámod,
Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.
Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
Boros fővel is odajutsz máma,
Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.
Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
Meg találnak haragunni érte…
Legelőször a szinébül porba öntsetek le.
– Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!

Zsombék fenekén, hinár sürüjén
Ott alszik a mélyben a vízilegény.
Ott szélbe se hallani habsuhogást,
Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád.
Míg fenn van a nap,
Nem csobban a hab,
Oly félve suhan, mert könnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába —
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül,
Megtépett, elkínzott leányszívekből.
Mert néha sóhajtva feljön a habbul,
Lányszívre vadászni a parton elindul,
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,
És hogyha lát
Tüzesszemű lányt,
Megrontja, megejti a víziember
Örvénylő, zivataros szerelemmel.
És hogyha ölelte, kitépi szívét,
Elhozza, lehozza a mélybe szívét.
De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,
Ott ült kövön a csudaszép idegen.
A szeme acéltükör, a karja fehér,
A könyje omolt… és nem tudta miér’…
Mégis kacagott
És nézte a habot,
Még futni se indult, – amíg közel ért,
Elvárta, bevárta a vízilegényt.
Az félve ölelte, kereste szívét
S nem lelte, – seholse találta szívét.
Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!
Szólj, merre keressem a szívedet?
A világ végére is érte megyek,
Szólj, meglelem én!
Te szép, te szegény!
Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég,
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?
És indul a lány keresni szívét,
A messzehagyottat, az árva szívét…
S azóta a mélyben, hinár sürüjén,
Gyöngyházpalotában a vízilegény
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.
Feljön a habbul,
Sóhajtva elindul
És bolygva az erdőn mindszerte kiált,
Keresi az acélszemű, hókarú lányt,
Mert annak sohase látta szívét,
Elvette előtte – más a szívét.

Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, – árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, – szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem… Cseng a szava: “Kérem,
Maga talán olyan – falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább – vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten.”
Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt…