Margit Kaffka - Az élet útján

Ha festő lenne, bájos, hű és jelentéktelen képeket alkotna – így azonban jelentékeny és figyelemre méltó novellista. A mennyiségre sem fukar, szép kis fehér könyvben sok érdekes történetet mond el, és – csodálatos – mindegyikben igazán, becsületesen, érdemlegesen történik is valami. Van köztük egynéhány – jó néhány —, amikről semmit sem lehet és nem kell írni – olvassa és élvezze ki-ki magának, mert egyszerűen… nagyon szépek. A legszebb talán a Maestro – és ilyen az Utolsó tavasz – a Virágzó hantok – és még egynéhány. Csodálatosan ismeri és elismeri a cselekvések apró, hajszálfinom indítékait, amik mint a delejtűt rezgetik a lelket – látszólag tévelygőn és mégis csalhatatlanul biztosan. Ezek azok a lelki átalakulások, amikkel a törvény látói szembekacagnák a védőügyvédeket, és mégis, vagy épp azért, ezek a legigazabbak.

De tán épp mert olyan nagyon finomak, őt magát is megtévesztik néha; ilyen megtévelyedés van egy kicsit mindjárt az első novellában is. Nem az “apró bűnei” miatt szerették azt az asszonyt – hanem… szerették. És nem azért lett hűtlen a gavallér, mert az asszony leszokott a kedvéért a hibáiról – hanem mert már… elég soká szerette. Az asszony megadta magát – jó volt, nem ingerelte a féltékenységét, nem szabta meg az együttlét idejét —, és mindenféle szerelem vége ebben a mondatban kulminál: “Az asszonyok rettenetesen egyformák.” – Akkor is így végződik vala a regény, ha hölgye történetesen a megadás után is feltűnő színeket visel és cigarettázik. Ilyen megtévesztődés egy kicsit a Kísértet vagy a Piros cipő.

Bámulatos biztossággal és objektivitással ismeri az asszonyokat – nemcsak önmagát, hanem sok-sok típust —, hisz például a Gyűrű asszonya körülbelül szerepet cserél az Apró bűnök férfiával. Van ilyen asszony is – zsarnok, szeszélyes, változékony – éppúgy, mint hű, áldozatkész, odaadó —, és Tormay Cecile nagyon sokfajta asszonyt ismer. Hogy itt azért csupa tisztességes asszonyok vonulnak fel, az… bizony, nagyon jólesik az embernek.

A gyermekeket, az öregeket – főképpen az egyszerű, paraszti népeket nem ismeri olyan jól. – Nem éli és nem érti a világukat, és rendesen annyi pátosszal és ünnepélyességgel veszi körül őket, hogy a prózából a kötött formába kívánkoznak. A vén cigány az útszéli keresztnél így beszél:

– Küld az Isten mindig valakit – ad is neki útravalóul olyan szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám.

A hátulsó udvari szoba lakója, a szegény és egyszerű vénasszony így szól:

– Abban a percben a lelkem minden érzése a fiam után halt. A sok puskagolyó összetépte a szívével az enyimet is… nem maradt egyéb, mint hősi emléke.

Az útszélen, a szérűn, a hátulsó udvari lakásban nem sokat forgott ember az Apró bűnök írója – de hisz az mindegy is. Tibetben és Patagóniában sem vagyunk ismerősök, és nem is erőltetjük az igaz és emberi történetekhez a patagóniai színeket. Az ember mindenütt egyforma, nagyjában, de csak biztos ecsetkezeléssel lehet jó képet festeni róla. Hál’Istennek, Tormay Cecile ritkán válik hűtlenné a bájos, törékeny, finoman illatos szalonokhoz, amiknek Altwien-vázái és tanagra csecsebecséi közt is – lám – igazi élet élődik.

1905

Az ördög egyszer egy tükröt fabrikált, és vigyorogva sietett vele az Isten elé, hogy megmutathassa néki abban a teremtett világ torzképét. De útközben az Ég haragos villáma széttörte a csúnya jószágot apró, nagyon apró darabokra, és ezek a szörnyű kis porszemek azóta itt kóvályognak a földön. Akinek egy darabka a szemébe téved, az, szegény, azontúl csak úgy látja a világot, olyan kacagtatóan ferdének, kétségbeesetten züllöttnek, olyan tótágast állónak és szörnyűnek, amilyen talán valóban.

Ez a régi mese csak úgy jutott eszembe, mert arra gondoltam, vajon ennek az íróasszonynak a látásos, nagy szemébe mi esett bele? Hogy az angyalok is csináltak azután egy bolond, rózsaszínű mesetükröcskét, amitől csak azt lehet kérdezni: mi a legszebb a világon? No nem! Ezt, amitől így tudjon látni valaki, nem készíthették a kis ostoba angyalok. Legföljebb, ha eltávozott emberek, legjava lelkek, akik itt végigéltek, megnéztek és megismertek mindent, legjobban talán a szenvedést és a megbocsátást.

Egy “indiszkrét” gondolat. Vajon hány esztendős lehet ez az asszony? Ez az édes, megbocsátó gyöngédség, e szánakozó szeretet, e nagylelkű humor, úgy mondják, csak az élemedett emberek kiváltsága. De az öregasszonyok majd mind irigyek, sopánkodók, kicsinyesek és bekerített látásúak, a fiatalok pedig, azok fecsegők, csodálkozók, ítélni merészek, és minden dologba belészerepeltetik becses önmagukat. Ki tud így látni? Ilyen nemes objektivitással, ilyen könnyezve nevető szemmel, ki sajnálja ilyen félénk szeretettel a megtévelyedett, szegény “másik asszony”-t? “Egyik varjú…!” dünnyögi egy mogorva útitárs valamelyik novellában. De milyen ritka madár az ilyen varjú.

Évek! Ha nem szégyellném – de hisz’ Lafcadio Hearn sem szégyelli —, azt mondanám: egy sok ezer éves lélek. Régi lélek, aki nagy, fáradt kultúrák mérgén, illatán keresztül szűrődött és öregedett idáig, a jóságos megértésig. Ahogy nézi a világot, egyszerű mosollyal húzódva meg egy vasúti kocsi zugában, egy nyaraló teraszán, egy kisvárosi vendéglőben vagy a pesti háromszobás lakások szalonkanapéján – neki sohasem kell magát beledobnia az életárba, vesztett nimbusszal a szereplők közé állni. Mindig akad keze ügyébe valami mesélő doktor, filozofáló útitárs, elszegődő cseléd, pletykás vendéglős vagy akár egy vidéki szocialista vezér, akik szintúgy, mint ő, telve szeretettel és a megnyilatkozás vágyával, kalauzolják őt a megfigyelései kényelmes páholyába. Sok beszéd nem kell neki, hamarabb megért valamit egy cselédcipő sarkának buta és szomorúan zavart kopogásából, egy hiányosan működő portörlőből, egy maszatos gyerekkézből vagy egy kétségbeesett dekoltázsból.

A Szerelmes asszonyok-ban van egy kis szomorú igaztalanság. Ezek a gyáva asszonykák nem ismerik a támadást, a diadalt, a dacos feledést, a kacagó bosszút – csak alázatos megalkuvást, boldog leveretést vagy legföljebb ha tisztességes békét. Ördögadta! Hát nincsenek a világon kegyetlen, diadalmas Circék, okos, kötekedő hadizenő, csalogató erős asszonyok is? Ha nincsenek is – ne valljuk be. Hol is vannak? Jöjjenek sietve, és álljanak bosszút minden férfiún azért a gyönyörű könyvért és minden asszonyért, aki belekerült. És a “boldog emberek”? Egyikről csak az imént szállt el egy rettenetes múlt, a másik valami szép rögeszme szendergő rabja, a harmadik csak annyit akar ismerni az életből, amennyit elért, a negyedik csak álmodik. Ezek a boldogok!

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.