Margit Kaffka - Az élet útján

Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,
Zúg a kiáltás, a lárma vad.
A halmon – a seikh sátora lángban.
Jaj, szerte-sikoltoz az asszonyi had.
És áll a nagyúr ott hangjaszegetten,
És nincs ki bemenjen, nincs ki segítsen.
– Szunnyad a seikh kisfia benn.
Az anyja alélt már rabasszony ölében,
Sok udvari szolga szepegve buvik.
De ott… a csoportbul egy szerecsen asszony
Kitör és rohan az égő kapuig.
Már benn van…! Kihozza, megmenti a dajka!
Ég óvja! Legyen az Alláh keze rajta!
– Szunnyad a seikh kisfia benn.
Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,
Némul a jaj, szó ajkho’ tapad. —
Nézzétek, ott van! Keblin a gyermek!
Sistergő, üszkös gerincfa alatt.
Keblin e g y g y e r m e k – takarva rongyba
Az ő k i s f é r g e – szolgaporontya…
– Szúnyad a seikh kisfia benn.
Ott áll. Feléje szitok, üvöltés,
Felemelt öklek erdeje száll.
Köntöse szélin tűzkigyó surran,
Nincs út előtte, mögötte halál.
Igy – lángtul övezten, fiára hajolva,
Vérszin glóriában a f e k e t e M a d o n n a…
– Már szunnyad a seikh kisfia benn.

Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban
Ősbozót regélte, fehér éjszakában
Ingó holdsugárnak.
Parti szél hallgatta, röptiben elkapta,
Ingatta-lengette, valahol elhagyta,
Mikor belefáradt.
– Sugaras hajnalán az öreg világnak,
Mikor ifjú földén még istenek jártak
És virult az Éden,
Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa,
Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva
Az öröm kertjében.
Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem,
Áldással megáldom, malaszttal tetézem,
Oly igaz, mint élek.
Lelket csókolok rá. Leszen a termése
Élő csodagyümölcs, osztályosa, része
Szívem melegének.
És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott,
Ott terem a másik, az ősgonosz Átok,
A sötétség atyja.
Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen
A sok érző lelket elmetszi középen
S otthagyja kacagva.
Hogy a hajnali szél a lombot megrázta,
Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, —
Viharos pusztákba.
Hangos lett az Éden fájdalmak jajától,
Félszív a felétől messze került, távol
S lett elhagyott, árva.
Azóta mindmáig nem szűnt el az átok,
A vihar még egyre járja a világot —
És bár ázva-fázva, —
Csupa gyászos lélek temetné a gyászát,
Csupa társtalan szív keresi a társát,
Sohasem találja.
Olykor némelyikünk ujjongva fölérez:
Véletlenül illik néha fél a félhez,
Találomra épen,
De valami mindig hiányzik belőle,
Fölébredünk tőle. A mi álmunk dőre,
Messze van az Éden!

Egy reggel – nesz nélkül, bájosan, szelíden
Nászöltözetben álltak mind a fák.
Szép májusasszony! Önt kereste szívem
És Önhöz vágyott ez a sok virág.
Virágtalan az oltár is, – beh árva!
Palástja hószín, – pillantása jég,
Anyakirályném! Szolgáló leánya, —
Udvarlására mégis eljövék!
Kegyét veszítve bujdostam azóta, —
Emlékszik? Köd szitált, permetezett,
Zúzos november-estén, lopva, óva
Hoztam Önnek egy kis aranyszivet.
Emlékszik-é, hogy hűs márványkezére
Miért szorult rá akkor a szivem?
Farsangos éjek röpke láza érte, —
Nagyasszonyom! Most úgy szégyenkezem!
Emlékszik-é, malaszttal teljes asszony,
A lázadó, a káromló imákra?
Engedje, hogy fehér bimbót fakasszon,
Virágba nyíljon lelkem minden átka,
Mit rájuk szórtam! – Oh, mert megdobáltak
Nehéz, buta rögekkel akkoron,
Szidalmazó gúnnyal utamba álltak,
– Szánakozott-é rajtam, asszonyom?
Emlékezzék meg! Egykor, Júdeában
Gonosz nyelvektül Önt is érte vád,
S elveszítette, – noha makulátlan,
A lelke üdvösségét, – a fiát,
S a szíve minden gyötrelemben égett…
– Ön irgalmas, mert hisz boldog nagyon.
Ne emlékezzék! – Adjon békességet!
Fogadjon vissza engem, asszonyom!

Valamiért ez a sok rózsa
Úgy összeborzong, megremeg.
Könnyelmü, tarka violák is
Egymásnak csendet intenek.
Csitul a szellő, – lábhegyen csak
Kímélve, búsan közeleg, —
A legyintését féltve, óva,
Zajtalanul összefogózva,
Fogják fel néma levelek,
– Megilletődött őrszemek, —
Mik szegett fővel, sorra állnak
Ablakánál a kerti háznak…
Ott benn, – elgyötrött némaságnak
Kél hosszú, panaszos jaja,
Halkan, kisértőn, – mintha távol
Árnyak völgyéből hallszana,
Majd vergődő sikolyra válik,
Mint a lélekharang szava – — —
Ott benn – virágos kerti házban
Rettentő, fagyos elmulás van,
Az élet oda van, – oda.
A virágoknak asszonya,
Küzködve most haldoklik épen
Egy férfi szivében.

Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, – tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. —
Amikor látom, a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke iráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
– Tip-top! Megindult. Petike jár!
Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most-most! Elhagyja és indul előre…
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
– “Csak lassan, okosan. Peti fiam!”
Megered szaporán, – elesni nem ér rá,
Előre hajlik – s az ölembe van.
Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik… majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszin ujját előre tartva,
“Tip-top” – így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
– “Csak las-san! Okos-san! Peti fi-am!”
S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
… Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik.
Jön egy daliás, ifjú legény.
“Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?”
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vigan, —
Reszketve, ijedten suttogom én el:
“Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

Füstlehelettől, vonatok zajától
Messzemaradó szép völgyi lakot,
A nyárfás, kicsi házat, —
Mondd, láttad-e már?
– Míg szertezilálta előtted a távol,
Súgtad: A boldogság lakhatik ott!
Ím, vaskerekek nyomában a bánat – — —
Egy sóhajod volt-e: “Beh kár!”
Ismerős kéz vonása egy levélre
Fakón kúszálta a nevedet.
S mégis, – tán ott rejtőzköd-e benn
Engesztelő szerelem. – — —
Engesztelést h’jába remélve
Futosó lángok játéka ha lett,
Mondtad-e remegéstelen:
“Immár nem ismerem!”
És járva, tolongva az idegen árban,
Egy mély tekintet nem szállt-e feléd?
S egy kar, – biztos, erős,
Kínált-e valaha támaszt?
Szertebolyongtál úgye, hazátlan?
És megnyugovást úgy-e ígért?
S te, – szólva – “Az út sietős!”
Hidegen eltaszítád azt.
Nem hallod-e, magános éjszakákon
A mult száműzött percei hogy zokognak – — —
Kisértet álom völgyí romoknak
Megmutatja az üszkét – — —
Reszkess! – Megújra visszajár az álom,
Megölt betűk izzón ragyogni fognak
S igéretteli pillanatoknak
Árnya gyötreni fog még!