Margit Kaffka - Az élet útján

Zsupra aggnő! Szökj fel, kabla!
Hazajött férjed, tombj Kató,
Az te szép palástodban
Gombos saruidban
Haja, haja, virágom!
Virágének, XIV. század.
Kicsi fülemilém, asszonyfeleségem,
A te csillagszemed ki ne sírjad értem!
Jövök már, jövök már prédanyereséggel,
Vitéz úrfiakkal, győztes hadi néppel.
Faltörő pattantyúk, nagyszakállas álgyuk,
Kárvallott seregnek az lett nyavalyájuk.
Kemény próbatétem, virtus-ékességem
Érted volt, neked lett, kincsem, feleségem.
Záporeső esik zavaros a Hernád,
H a r m a d n a p r a úgyis odajutok hozzád.
Záporeső után eszterhaj megcsordul,
Táboroz a sereg, nem fogy ki a torbul.
Soknak ijafija eljött elejébe,
Rossz híredet költi. Igazat beszél-e?
Leesett a patkó pej lovam lábárul,
Az én árva szívem fél az árulástul.
Kár volt futószélnek nyomába eredni,
Csácsogó banyákkal szóba ereszkedni.
Nem hiszem, nem hiszem! K é t n a p a váltsága,
Kedves galambomnak vélem mulatása.
Fekete városba’ fehér torony látszik,
Hímes álomlátás a szívemmel játszik.
Szép, deli rózsafám, kinyílott virágom,
Nincs nálad gyönyörűbb az egész világon.
Az égi madarak csak neked szolgálnak,
Zengő méh-bogarak teutánad szállnak,
… Rózsafa levele, szakadj rám, boríts el,
Csak, édes galambom, te ne szomoríts el.
Ládd, rokolyát hoztam, skófiummal ékest,
Gyenge lábocskádra táncos cipellőket,
Török asszony fátylát, habosat, fehéret,
Hajnalszínű kendőt, gyöngyöt, míves éket.
Csak te szeress engem, csak te mosolyogj rám,
Senki le ne törjön, harmatos violám.
Porzik az út, – száraz – nincs az égen felleg,
Pedzi már az utat a ló, – még m a megölellek.

Vörhenyes foltok messze fenn a lejtőn,
A szakadékba’ halvány ködcsikok.
Üzenetkép száll a haraszt: A dér jön!
A lankadt szárnyú hír szól: Itt suhog
A völgyben, jönni fog!…
És halkan, mint az ébredő levélnesz,
Ahogy riad a néma fák alól,
S a reszkető fehér nádasban elvesz,
Úgy jön felém a kór,
A gyilkos, lassú kór.
Pihés mag érett rendre száz virágon,
Tobozgyümölcs zörren a gally hegyén.
Én Istenem! Nem volt fiam, se lányom,
Takaros házam enyhe völgyben én
Föl sem építhetém…
Hiába! Lenn, a sárba szertezüllve
Letiprott korcs magvak szemetje hull,
Bár hő igéret élni, élni szülte, —
Veszendő létük a hűs anyaölre
Panasztalan borul.
Hát jöjj, halál! Hószínű, lenge fátylon,
Mutasd a titkok mélységét nekem!
Ne legyen soha égő vajudásom,
Ne legyen kínos, iszonyú sebem,
Álmatlan fekhelyem.
Komolyan, némán, fövegét levetve
Virrasszon egy-két hallgatag barát…
Csak meddő jajszót, szennyes könyeket ne!
A két hideg kezem tegyék keresztbe,
S mormoljanak halk, elcsukló imát.

Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?…
Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, – tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
“Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.
Ó, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek,
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér’ ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…

Jer, csöpp matrózom! Épitünk hajót!
Kis nyírfakérget bordának te hozz,
Én sássziromból tűzök lobogót,
Árbóckosárnak jó egy makktoboz,
Rúd lesz a pimpó szára, és a vad
Réti füvekből szigonykötelünk.
A szél is kedvez. Csillog a patak.
Dördüljön ágyú most! – Isten velünk!
Csak rajta! Oldd! Vigyázz! Hahó, hahó,
… Már indul a hajó!
Kicsiny hajó, ezüsthajó.
Messzesuhant. Hajlong színén a habnak,
Virágos partok közt repül, repül…
Mögötte erdők, rónák elmaradnak,
Idegen habok árján – egyedül.
És im, a tenger kék ölét kitárja,
Fehér sirályok repdesik körül,
A távol part aranygyümölcse várja,
Ott lomha sziklán karcsú templom ül.
Márvány hidak, száz oszlop… csillogó,
Köszönti mind. Honnan jösz, kis hajó,
Aranyhajócska, ezüsthajó…
Eltűnt? – Ne sírj! Majd nagyranősz fiam.
Építeni fogsz. Lesz még hajód neked!
Küzdeni fogsz lángolón, dacosan.
A két karodba lesz csupán hited,
És szólni fogsz az ismeretlen népnek,
Tűz lesz a szavad, hit, szenvedelem, —
Távol partok lakói összenéznek:
“Ki szólt? Ez Ige ismerős nekem!”
Honnan jöttél, titkos hatalmu szó?
Mint a kincsekkel megrakott hajó,
Zengő hajó, csodás aranyhajó.
Így futja be, lásd, a föld kerekét
Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.
Áldott szivekből pazarolva szét
Nagy útra kél a gondolat s a szó.
– Ó, hány van siket pusztába kiáltva,
Hánya elindul s partot nem talál, —
Sok összesímul a vad tengerárba,
Köszönti egymást s többé el se’ vál.
– Az élet vad vizén találkozó
Kicsiny hajó meg nagy hajó,
Ezüst-arany hajó.

A vadasi erdőt az Isten megverte!
Már a vadgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos, fészkire nem járhat,
Kivágták alóla mind az öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.
A vadasi erdőt nagyapám is vágta,
Egész falué volt mind füve, mind fája,
Békén legelt ott a legelő jószág is,
Békén virult ott a gólyahírvirág is
Az árnyékosába.
A vadasi erdőt, …nem tudni, mi végből,
Nagyon kerülgetik a tens’ vármegyétől,
Keményszavú urak bekerítik lánccal,
Mérik háromlábú, ravasz masinával
Egész héten átal.
A vadasi erdőn gonosz törvényt látnak:
Csúffá tették minap az édes anyámat,
A kerülő látta, venyige volt nála,
Öreg fejérül a keszkenőt nem szánta,
Zálogba kivánta.
Vadasi erdőre adót is vetettek.
Falubeli lányok szamócát kerestek.
Inzsellér úrfiak alkudoztak rája,
Sohase volt annak olyan nagy az ára
Vadasi határba.
A vadasi erdőt az Ég is megverte!
Az örvösgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos! Fészkire nem járhat,
Mert kidöntögették a jó öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.

Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!
A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;
A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik…
Agyamba’ lázasan fonódik-bomlik
Száz új kötés, száz lenge kapcsolat…
Lényeget sejtve a külső alatt,
(Ó, az a hit, mi egyszer bennem élt!
Ó, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)
Vágyban keresve, hittel megidézve
A lét örökegy, titkos szívverése,
A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,
Csak forma kell, hogy emberész fölérje…
Már oly közel! Csak a s z ó t megtaláljam!
Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam,
Érzem a sajgó, idegen gyönyört…
Ez a repülés! Elhagyám a kört!
… Amikor – hajh! – mint ablak üvegén
Fogoly legyecske ütközik, szegény,
Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny
A Végtelen alig sejtett falán.
A mozdulatlan, néma kőkerub,
Amely kezdettül őrzi a kaput,
Megéledt. Kardja lángot szór felém…
Egy illetéstől visszahulltam én.
Itt voltam újra. Könyvek, lombikok
S az ismeretlen, gőgös, nagy titok.
Ám egyszer – épen márciusba’ volt —
Rámhajnalodott, mint eddig soha.
Még főm a könyvre álmodón hajolt,
S már bíborszínű volt a kis szoba.
Valami könnyű, léha, kósza szél
Rántotta fel az ócska ablakot,
Előttem szétzilálva lap, levél,
S már hebehurgyán szívembe csapott.
Ó, Istenem! Távol, méntás mezők
Száz illatos koboldja tört reám, —
Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők,
S reszketve, várva, félve hallgatám.
Ó, mennyi szín, mit soh’se láttam eddig!
Ez ismeretlen élet mind a földé?
Mely rámborul, mámorba ejtve siklik
A töprengés dohos redői közé.
No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek!
S mind e csoda máról-holnapra ébredt?
Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet!
Egyedül az én üdvösségem végett,
Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett
Értelem él sugárba’, színben, dalban;
Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg
És szók, amiket úgy kell súgni, halkan.
Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes,
Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,
S engedelmesen símulva a léthez,
Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!…
S ez volt az Élet első reggele.