Margit Kaffka - Az élet útján

Szégyellős halkan – csitt! – egy-két rügyecske
Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek
Reszketve, ámulva még rejtegették
Szerelmüket a naphoz. A folyam
Ezernyi, gyöngyöző habhahotával
Kacagni kezdte őket, egyre jobban,
Friss jégcsillámit törte darabokra
És ingerelte a nagy kőhidat,
Ejh! – — – —
Mint egyébkor, márciusba’ épen
Bomlott erőik áradása volt,
És mint levél nő, balgán, észrevétlen
Két ifjú lélek egymáshoz hajolt.
Titokban éjek álmát pazarolva,
Nappal se mertek még szembe-szembe nézni,
… Mire az első csók megérett volna,
Szétfujta bölcsen pár jólelkű néni.
És jöttek idők és törtettek az évek,
Vad rohanással gázolva, tapodva
Száz ifjú törekvést, dacosat, erőst.
Forralva öngyilkos, aszkéta lázat,
Mely, hogy feledjen, – őrület! – ezer
Idegen célt és idegen ügyet
Melengetett szívén; szolgált, vivott
És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.
Ejh! – — – —
Év azóta sok zuhant a másra,
Mint fejszeütés a másik ütésre.
Fagy nélkül is lehullanék virága
A fának, bárha szélvihar se érje.
Távol, külön. A hír, felőlük szálló
Hozá, hogy csendben társat is találtak,
Pár koldusálom ép valóra váló,
S egy alkonyatban újra szemben álltak.
Ó, azt a percet, rémülten iramlót,
Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve
Is marasztani nem lehet az álmot,
Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant
Két rügy, s az áradó hab hahotázott.
És visszahívni mind a bennfeledt,
Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,
S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!
Ejh! – — – —
Már tudom. Vasúton voltak épen,
Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba,
Az egyik járt késő siker jegyében,
A másikat hajszolta gyermek gondja,
És az a perc? – Igen! Csak addig tartott,
Amíg tagolva zökken a kerék,
Meg se halványított két fáradt arcot,
Aztán – a vonat száguldott odébb.

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, ó most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– — Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, —
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– — – E csöndet ismerem.

Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,
Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.
Az apja – (úgy mesélték) – a gróf. Sok furcsa gépet
Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.
Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból
Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,
Majd – megtűrte cselédül. Ám valamerre távol
Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. —
Úgy mondja, aki látta:
Olyan, akár a képen az öreg méltósága…
Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,
És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.
Ám egyszer – tudj’ az ég! – e szótalan leány
S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.
És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,
Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán…
Azt mondta: “kis leányom!” – Az anyja sírva leste
És távol rokonok szörnyűködtek: “No lám!
Megérjük még talán,
Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány.”
A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet
És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.
Így szólt: “A lány… a l á n y o m szerencsés nem lehet,
Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.
Kap évdíjat… Holnap majd gyűlésez a család…
Velük én szembeszállok… A gyermek az enyém!
Ejh! Gyűlölöm a sírást!… Most hordja el magát!”
És indulna az asszony… Oly roskadozva mén,
A küszöbön megáll, visszatekint szegény,
Mintha valamit várna…
És akkor szomorún, némán megindul utána
És elmegy véle a lánya.

Szegény Rákhel Anna elmaradt magára,
Ő volt Kisteleken a legárvább árva.
Se apja, se anyja,
Csak egy öreganyja,
Azt is a bíróság egyre licitálta.
Ki tehetett róla?! Senki fel ne rójja!
Csak Feledi Pista volt a marasztója,
Amikor elindult messze a világba,
Tengeren is túlra, nagy Amerikába.
Első esztendőbe’ jönnek a levelek,
A szomszédságnak is van benne üzenet.
Egy kis pénz is tőle,
A rendes időbe’
Az adósság lassan kikerült belőle.
Szegény öreg asszonyt egész falu járja:
“Adjon Isten, néném! Mit izén a lánya?
Hazajön-e már most? Lakodalom lesz-e?”
Csak Feledi Pista sohasem kérdezte.
Másik esztendőbe’ megritkult a posta.
Pénz nem igen jött már, – csak levelét hozta,
Szépszavú írását,
Meg a képe-mását,
Rajt’ legyező, gyűrű, hosszú, úri szoknya.
Az egész szomszédság megnézi, csudálja,
Öreg Rákhelnénak könnye perdül rája.
A tükör mellé hogy sírva odatette,
Annak is Feledi Pista hírét vette.
Fordul az esztendő, térül az új rája,
Egyszer csak elmarad levele, postája.
Sugdosódni kezdtek:
“Tán már nyomavesztett
Szegény Rákhelnénak cifra unokája?!”
Telik, meg is fordul újra egy-két hónap,
Nagypecsétes írást küldtek a bírónak.
Idegen nép nyelvén, idegen pap írta,
Rákhel Anna sorsa abba volt megírva.
“Világ csavargója, lelketlen úrféle
Az volt veszedelme. Összeakadt véle.
Valamíg tehette
Gyönge szegény teste
Összeroskadásig úgy dolgozott érte.
Mikor pedig meghalt, senkisem siratta,
Verje meg az Isten, ki idejuttatta!”
Rákhel Anna sorsát egész falu szólja,
Feledi Pista is mogorvább azóta.

A mi kadétunk új mesébe kezd, —
Sok asszony csügg szaván,
Megint az apród szerepel, a régi,
S a szép királyleány.
A hölgy szíve a rács megől epedt,
A fiu kinn dalolt,
Nem látta más, csak a diszkrét öreg,
A teliképű hold.
Zengett a lant, – és ah – szakadt a húr,
Nem látta, csak a hold, —
Megtudta mégis a király, kinek
Vad, kemény szíve volt.
Hívatja, s mond itéletet szegény
Fejére, – iszonyút.
Sötét börtönfenékre küldi őt,
A halovány fiút.
S most – hölgyeim – részvétük esdem én,
– Szólott a zord király:
– Ama börtönbül két ajtó viszen,
Mindkettőn könnyű zár.
Ha vakszerencse kedveli e gazt,
Válasszon, – akarom!
Az egyiket, ha nyitja, – nászruhában
Várja legszebb rabom.
Az egyik ajtón esketésre készen
Egyházfi, mátka, pap, —
Új szerelem úgy vezekli a régit,
Mire feljő a nap.
A másik ajtó – színre és alakra
Mindenben egyező, – —
Ám halálok halála várja menten,
Ha oda nyit be ő.
A másik ajtó színre épp olyan,
És rajta könnyű zár, —
Ám ott, megette – vakmerő fejére
A pallos éle vár.
Szól az itélet. S hosszú börtönéjen
Virraszt szegény gyerek.
Ez a pokol legrémesebb talánya!
Ki oldja, – fejti meg?
A két kapu hallgatva rámered,
Jaj! Mittévő legyen?
– És a királyi hölgy sem alhatik
A lágy hóselymeken.
Nos – hölgyeim – szerelmes szív előtt
Maradhat-e talány? —
Pirkad a reg, – és ablakáho’ surran
A szép királyleány.
Asszonyfurfang előtt van-e titok,
Bár tömlöcéj fedi?
– A szép bűntárs a börtön ablakán
Kopogva, – int neki.
Ám, – hogy melyik ajtóhoz küldte hát?
– Kiváncsiak nagyon? —
Eddig az én mesém. Önök a többit
Fejtsék meg asszonyom!
Elhallgat a gonosz kadét,
És néma a szalon —,
Csak egy kínai bólint, vigyorog
Porcelán asztalon.
S a kékszemű Annie halkan sóhajt:
– Megmenti, tudom én!
S ha ifja egybekelt a rableánnyal,
Maga zárdába mén.
És szól a miss: Magam is azt hiszem,
Ám úgy még nemesebb,
Ha búcsú nélkül, nyomtalanul tün el,
Égő szívén a seb. – —
Az őrnagyné töpreng: Ha esze van,
Azért a lány – marad,
Mért adnók fel a szerelem jogát,
Egy – házasság miatt.
A szép Edithnek ajka megremeg,
És szól sietve: Nem!
Ezerszer inkább halva tudjam én,
Minthogy másé legyen.
Egy asszony hallgat. Álmodozva ring
A hintaszék ölén, —
S hazudja: – Ah – halálba küldeném,
S meghalnék véle én.