Margit Kaffka - Az élet útján

A lelked messze, idegenbe való,
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.
Tettetve kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús óceánnal
Titokszerűn eggyéfolynak a mélyek.
Ha ott árboctörten elmerül egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert…
Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
Selymek… zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kúsza gyűrüin át
Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. —
Sok tipegő, finom ösztöngondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, —
És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág,
Némán hajolva simítja az arcom.
Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. —
S én feledem, hogy itt ős láva-láng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.
“Amen!” – szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.
Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.

Csak halkan járj, halkan.
A fűszálakra vigyázzunk!
– Megérzi a sok gyökér lenn.
Vigyázva járjunk, – halkan!
Hogy néznek e fiatal fák,
Mert a kezemet megfogtad!
Nem, nem is mireánk néznek,
– Tán bölcsek e fiatal fák?
Én nem megyek tovább innét!
– A tó szeme most kinyílott,
Reggel van, árny van, a tó mély…
Én nem tudok elmenni innét.
Te várj meg engem a parton…
A tóba lenn egy mese-rét van.
Ha feljövök – ezer év mulva, —
Légy te a parton!

Azért jön a tavasz, hogy bimbót fakasszon!
Felnőtt a falunkba’ három szép kisasszony.
Az egyik a jegyző barnapiros lánya,
A másik a zsidó bérlő nótás Fánnikája,
Harmadik meg a Nagyasszony
Gyenge violája.
Együtt jártak az erdőbe kék ibolyát szedni,
Kakuk szavát, Kati bogárt sorra elkérdezni,
Cigányasszony meginstálta, köpködte a kártyát,
Úgy mondta a jó jövendőt:
Jegyeskendőt, víg esztendőt,
Hírt, levelet, házibékét, papot, gyerekáldást.
Ahogy elvetettek, be is boronáltak,
A bérlő udvarán sátort kalapáltak.
A városi boltos… bizony gyatra legény!
Halvány, szomorú volt a menyasszony, szegény.
Mifelénk azóta
Nem csendül a nóta,
Zsidó bérlő szép leányát nem láttuk azóta.
Szorgos öreg télbe’, ádventi időbe’
Pápaszemes úr jött hivatalnézőbe.
Hiányosság volt e? Úgy kelletett lenni,
A jegyző urunknak el kelletett menni.
– Úgy hallók magától
Ángya-asszonyától:
Pesti dáma, híres dáma lett a barna lányból.
Kék ibolyák mikor újra illatoztak,
Az udvarház felől kék koporsót hoztak.
Kilenc dali legény kardosan kisérte,
Szerszavas asszonynép fennszóval dicsérte…
Hajnalszínű egek, ó, harmatozzatok,
Szép, tornyos fellegek, ugyan boruljatok!
Özvegyasszony lánya, hervadt violája…
Így veszett ki a falunak minden szép leánya.

Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,
Édes, pihegő, bimbószínű lény.
Vér lüktet benne! Eleven valóság!
S nézem kétkedve, tanakodva én.
Vánkospihéit elzilálni félek,
Már szétterült az álmaim felett,
Már átölelem féltve, mikor ébred,
Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!
– A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.
Jött valakim, aki nem volt idáig,
– Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,
(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)
Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!
Hát vége volna a titáni hévnek?
Nagy száguldásnak viharparipán?
Közelebb jöttek-é a messzeségek?
Nem! – Csakhogy itt… engem keres az Élet,
– Az csak a párna fodra, Csacsikám!
Már halkan úszik a soktornyú város,
A légemelte, rezgő, csalfa kép
Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos
A vágy, – szétfoszló, lenge párakép.
Viharzó tapsok zaja szerteszéled,
Homályba hullnak kísértő szemek,
Kilobban a tűz, elhallgat az ének,
Itthon maradtam – mindörökre véled.
Egy álom int még… Ne sírj! Nem megyek.
No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.
Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!
Se lát, se hall egyébrül az anyád,
– Tejszagú, édes kis testeden át,
Csak azon át szabad az út már nékem.
Halkan hívó szók még kísértenek,
De a kiáltásnak ereje nincsen.
Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!
Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.

Mikor beköltözött az örmény negyedbe,
Gyér udvarát kemény regulába szedte.
Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,
Rendre sorakozott kiki az ebéden;
– Ő maga ült fejtül… Nagymesszire nézve,
Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.
Ír-olvas napestig – vadászgat gyakorta —
Francia gróf izent – be sem bocsátotta,
Mert a titulusban esett vala vétség,
Fejdelmi személye várta, megkövessék.
– Gőgös magyar úr volt.
Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,
Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép —
Ő a kályhatűznél, kis faragószéken
Fúr, csiszol, vesződik – átizzad egészen —,
Gyönyörű szakálla faforgáccsal teli,
Csendesen elfordul… maga is neveti.
De néha megborzong hűs, tengeri szélben,
Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,
Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?
Hogy ott van, reszketve simogatja végig…
– Csendes öregúr lett.
Évszázadok multak. S egyszer – mért, miért nem —
Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,
Avatag koporsót felkapja ölébe
Fújó gőzparipa – lihegve fut véle.
“Diadal!” S kigyulnak kérkedve a máglyák.
“Diadal – hazajön!” seregek kiáltják.
Sok drága puskaport égbe lövöldöznek,
Farsangos látásra asszonyok öltöznek,
Tort ülnek, lakoznak, harsog a szó szörnyen.
Benn a koporsóban halkan összezörren
Egynéhány reves csont.

Szellőről álmodik az éj,
A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva
S a remegő, szomjas virágbibékre
Most pereg le a hímpor lágyan.
Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar
Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya,
Úgy feküszik. – Sápadt boszorkafény
Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,
Széttört sugárok, – száz fürge ezüstgyík
Sajogva szökdös a fák levelére
Vagy elsurran néma kövek mögött,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak.
Csend, – csend! Ez ma a rontás éjszakája!
És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed
Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,
Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold.
S egy percben – mintha megállna. —
Már leszakadt róla a felleges árnyék
Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,
Elnyúló testűek, karmának sietve az útból,
Mögötte csak a setét, örök ég
Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen,
– Egyszerre, – megreszket a holdfény.
Villanó sugara egy ablakba ütődik
A hószínű, csendes palotán,
– S úgy tetszik, – mintha zörrenne is az ablak.
Aztán valami titkos jegyű folt,
Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek,
Látszanak írva egy kőszobor alján,
De csak egy percig.
Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást
A lenge márványívek alatt,
Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra.
Csend, – csend! Valami készülődik itten,
Valamire vár,
Valakit hív, keres, akar a hold.
Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya,
S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön
Kilebben a néma asszony. – Szeme lehunyva,
A homloka sápadt, és az ajka körül
Vonaglanak titkos, rekkenő lázak.
Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény.
Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,
Halovány irisszel, lengő, hajladozó silliomokkal,
A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét,
A halkvonalú, finom, pihegő testét,
Lágyan omolva rá, s összetapadva
Saruja kötésén, mint hév ölelés.
– Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra
S az rávillan, – ittas, ujjongó csókkal,
Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,
Behinti vele a vállát, a köntöse virágit,
S ő hátrahajol,
Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét,
S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.
Egy perc.
– A kert minden bokra egy hallgatag őrszem,
Minden kis levél lehellete visszafojtva,
Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.
Csend! csend!
Kék pára száll fel egy urna száján,
Egy kőurnából, a pillérek megett,
Hol játszva fogózik beléjük a korlát,
Nem látta senki. Erre suhant el a mámor.
– S a palota asszonya fölemeli karját,
Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik
A kebel táján, és megbomlik a kötés,
Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok
S a lenge iriszek szomorúan engedik el
A bőr meleg, sárgafehér selymét,
– Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.
– S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához.
Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, —
S összeremeg a csudás test,
A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,
A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta,
Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége.
Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét,
Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,
S a földre mered tünődve. Aztán lehajol,
Fázón magára húzza a leplét,
Hervadtvirágos szomorú leplét,
– Ráborul újra a sok letörött irisz,
Összecsuklanak a fáradt silliomok.
S ő megindul roskadón, lehajtott fővel
Oda, ahonnan jött, – a néma asszony.
– Odalenn hűs szél támad a fák közt
Sóhajtanak a szegény termős virágok,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
Mert ez a rontás éjszakája volt!
– — Az égen viharjós, fekete felhő
Vonszolja testét lomhán, – míg eléri
A sápadt vőlegényt és befödi arcát
A holdnak.