Margit Kaffka - Színek és évek

– Ötszáz forint a kettő… azért lehet is szép! – mondogatta félig magának. – Hát pompásak, no – tette hozzá élénkebben. – Mintha ráöntötték volna a derekatokra!…

Megfordult csakhamar, visszament a nagy udvari szobájába. Újabb időben jóval kevesebbet törődött velünk. Az ablakfülke emelvényén ült, mint valami trónuson, és fogadta audienciára az ő ügyes-bajosait; azokat, akik jó kamatra kicsi pénzeket kaptak tőle, akik bérletre ajánlkoztak, vagy olcsó telket közvetítettek; ügyvédet, árust, egyezkedőt – Lipit legtöbbször, a mindenre jó, fürge és okos zsidónkat, aki üzletfele és ilyenben bizalmasa volt. Már minden erejét lefoglalta az életeszmény: a család emelkedése az egyetlen fiú örökös révén. István csakugyan harmincéves volt és helyettes közjegyző; a szomszédban simára fésülten, fehér muszlinruhában, észrevétlen nőtt templomos, szelíd leánnyá Ágnes, a grószi kedvence; két évvel idősebb volt nálam és olyan igen másforma. “Ezek itt most már hadd csinálják egykettőre, ahogy legjobban tudják!” – ez a gondolat látszott az egész velünkbánásán. Megérezte, hogy a mi módunk és minden eszközünk erre mennyire más, és nem zavarta anyámat a drága ruhák miatt. Tudta, fegyverzetünk az, melyben győzni, hódítni, komoly életcsatát nyerni kell. Ha Lipi kijött tőle, jókedvűn köszönt be a csukott teraszra hozzám, “Így megnőtt, Magda kisasszony! Szépen nőtt! Remek diófa bútort csinál egy új fábrika most Kolozsváron. Én fogom beszerezni majd, amennyiért nekem adnák!” Jött Trézsi, az ócskás cigányasszony, és megcsodált. “Drágalátos! Jaj, tulipánt! Hogy húzza majd az én öcsém a lakodalmán!” A vén Spach Náni hátikosárban hozta a pénzes erdélyi katrincákat, hímzett, fehér gyolcs alsószoknyát, keszkenőt; ő is letehette bugyrát a verandán, ha jókedvbe lelte anyámat, pillés kávécskát kapott, és regélt a damasztabroszokról, háromesztendős szőttesekről az akkori jó kendertermő évből, amiket jövő őszre visznek debreceni vásárba a lőcsei kereskedők. “Épp jó időben!” – mondta, és végigsimogatott rajtam hízelkedő, öreg szemével.

Így voltam most már szem előtt; mindenki figyelt rám, és tudomásul vett. Kötelességem lett, hogy hamarosan vizet zavarjak kissé e kis világban, hogy valami történjék velem, ami egykettőre eligazítja a sorsomat.

És mégis, tudom, sok volt a véletlenség az első fellépésem s ezzel az egész bálozó leányéletem sikerültében. Hogy grószi akkortájt jó ösztönnel elsimított minden apró neheztelést a vidéki, Pórtelky-féle atyafihaddal, akik legényfiai bejönnek és hangadók a farsangos alkalmakon. Az ablakom előtt eljáró ifjak egyik-másika kezdhette tán először emlegetni: “Isten úgyse, Pórtelky Magdi lesz a legelső kislány az idén!” Anyám néhány vacsorát adott a tél elején, a kedvességével olyanokat is kitüntetett és meghatott, akikre maga kedvéért rá se hederített azelőtt. Nagyon bájos volt ebben az új, gondos és aggodalmas anyai szerepben! Akkor vagy kétszer az uradalmi hadból is hivatalos volt hozzánk néhány “legkülönb”. Scherer, az inspektor fia kimentődzött; ezek nem békültek. Régi, nagyon szomorú történet volt emögött: szép, fiatal Ilonka lányuk tragédiás halála, akinek furcsa szeszéllyel, minden szokások ellenére, bolondosan udvarolni kezdett az idő tájt a híres Széchy Pista. Akkor volt, hogy anyám, asszonyos gonoszkodásból-e, hiúságért, vagy tán akkor már igazán fellobbant szerelemből, merészen és akarva udvarába vonzotta, magához láncolta őt; a regényes, szerelmes leány pedig sztrichnint kerített az apja állatgyógyító patikaszerei közül. Hat éve is volt már, de az ilyet nehéz felejteni… De Vodicska Jenő ott volt. Emlékszem, fiskálisos dolgokat beszéltek grószival, és az jófejű embernek mondta; majd később heves rokonszenvet támasztott Telekdyben. Ez mindig is különc hírében állt, kicsit túlzott eszméivel az egyenlőségről s az ész egyedüli rangjáról; külföldies, “semmire sem használható” tudományával és filozófuskönyveivel. “Hogy kirí ebből a környezetből, milyen kellemetlen mégis ez a vegyesség benne!” – gondoltam néha, de Klári mama naivul csudálta, és láttam, hogy büszke rá. Szokatlan volt neki, hogy vele valaki ilyen dolgokról beszéljen; s az udvarlása mégis gáláns tempójú, tradíciósan szép hódolás volt.

A megyebálra vittek először, a tubarózsás, uszályos, fehér selyemruhában.

Míg Hanika fésült, elrendezte és feltűzte csigákba sodort hajam – míg anyám gyengéden felhőzte be finom rizsporával a vállaimat —, és amikor megálltam a tükröm előtt, így, ünnepien, sugár alakommal, fiatalságom méltóságával és büszke díszével: fokonként vált bennem komoly bizonyosságra a hit, hogy a legelső leszek. Tán lett volna okom félni és kételkedni: elgondolkodni, hogy ott sok-sok más, éppen így kidíszített, szép és fiatal lány közt el is homályosulhatnék! De én a szememben ennek a lendítő és ujjongó hitnek a ragyogásával léptem be a terembe, a sok lámpa fénypazarlása alá. Ez adott biztosságot és összhangot minden mozdulatomnak, ezért voltam bátor és közvetlen a szemjátékra, kezdésben és visszaadásban, és így jutottak eszembe gyors, helyénvaló, eredeti és ügyes ötletek, kedves kérdések és szellemes, friss visszavágások is, amik szájról szájra adódtak aztán. Sohase néztem méricskélő irigy vagy aggodalmas szemmel a többi leányt; úgy éreztem, itt én vagyok, egyedül én, és minden a kedvemért! Nem volt helyes talán és semmiképp sem igazságos; de bevált.

Szép, mámoros, farsangi kavargás; ünnepeltség, fény, ragyogó gondatlanság: bál, bál!… Összemosódó, kavargó emlékei egy hosszú életre sugarazzák a rózsaszín derűt, enyhítő, nyugtató, asszonyos öntudatot. Én voltam, az voltam egykor!

Boldog és szép volt ez az elillanó idő, üde ragyogású színek és súlytalan, lebbenő évek. Mintha a keringő ütemeire röpültek volna el fölöttem, mély, édes félandalodás közepett. Néha még most is lebegek és forgok így álmomban; a régi, akkori divatos valcerek dallama tér vissza – és derűs kedvvel ébredek olyankor.

A hosszú, forró szupécsárdások elevensége inkább illett hozzám pedig! Közel a cigányhoz egy-egy nekem való táncossal bomolva, forogva és rezegve, csak valami szikrázó, aranyos tűzködön át éreztem, hogy fárad és csendesül el körültem mindenki a teremben, hogy alig táncol néhány pár, és az is abbahagyja végül, és köribünk gyűlve, minket, engem néznek azután; magamelvesztett összeolvadását minden mozdulatomnak, a vérem lüktetésének, a gondolatomnak is a muzsikával, a tánc babonás bolondos lelkével.

Soha gyönyörűbb részegség nem lehet ennél; és ha legmindenét adja is a szerelem, nem lehet több a mozgások és szemek és hevületek ilyen összefelejtkezésénél…

– Nagyon kacér! Mint a kéneső, olyan! Az élőfába is beleköt! – mondogatta egy-egy éles szemű asszony, de inkább csak hogy beszéljen, csak megállapításul. Mert kizárt dolog volt, hogy valaki a rosszallását, gáncsát éreztetni merje mivelünk. Párbajra kész, védő férfirokonság állt mögöttünk, szolgabíró sógor, alispán koma, közjegyző unokabátya; a grószi lekötelezettjei, az anyám udvara; s a bajban mégiscsak összefutó vidéki atyafiság. Hallgatag érezte mindenki az ilyesmit. “Anyja lánya – mondta Zimán Ilka néni, engedékenyen hunyorgatva —, de minden jól áll neki! Ha a kis széket veszi magára ruhául, ha cigánykereket hányna! Szépnek minden szabad!”