Margit Kaffka - Színek és évek

– Hát igaz volna, hogy anyám a kis Kallós leányt…

– Erre még ne legyen gondod!… Hanem még valamit, Klári. Én titeket, ugye, férjhez adtalak rendesen; mind a hármat. Azt is tudod, hogy a berei földeket azóta tisztáztam ki, mióta apád elhalt. Vele csak megvettük fél adósságra. Amit az árendás fizet, arra ment azóta. Most már csak azon iparkodok, hogy ti hármatokat kielégítselek. Mert Bere a fiamé lesz; ezt előre megmondom.

Hirtelen csendesség támadt… Úgy hiszem, anyámnak nem volt váratlan ez.

– Tízezer forint volt az özvegyi jussod… nem tudom, mennyi van még belőle. Itt csak ruhára költöttél; igaz, hogy eleget!… Én tizenötezret adok minden leánynak. A gyerekeidnek van nyolc-nyolcezer.

– Miért beszéli, mama? – kérdezte anyám érzékenykedőn. – Én máshol is lakhatom, külön is.

– Ez hiábavaló beszéd, tudod, hogy lehetetlen. Itt én vigyáztam rád… mindenképp… Azt akarom, hogy férjhez menj, Klári.

– Ilyen siserahaddal? – intett felénk mama durcásan és leverten.

– Semmi! Nagyon szép vagy!… A fiúk kikerülnek, tanulni mennek. A leány… Az pedig már nagyleány. Egy-két év alatt…

– Csinos lesz vajon?…

– Furcsa lesz! Most fogja kinőni magát… Elmúlt tizennégy. Jövő télen bálba viheted. Úgy nézem, nem soká lesz terhedre ez a macska.

Felállt, és halkan végigment a szobán – benézett az alkóv függönyén túlra. Csendesen, mélyen lélegzettünk mindnyájan. – Alusznak! – mondta.

Megállt egy percre az ágyam fejénél.

– Ez holnaptól fogva fenn fog aludni a te szobádban, Klári!…

Ott maradt egy percig, és éreztem komoly nézésű, nagy szeme sugarát, ahogy lecsukott szempillámra tűz. Majd megfordult, csendesen vette a lámpát, bólintott, és kiment.

Magas, jegenyetartású, szép alakját mintha most is látnám. Egész ember volt ő, igazságos, osztó szeretetével, kérlelhetetlen, mértékes, okos akaratával – igazi monárkatermészet. Egy ideálja volt: a család emelése; és tudott ezért dolgozni, küzdeni nyugodtan, fensőbbségesen, józanul egy életen át; és maga mindig biztos lenni a tetteiben és szándékaiban. Ahogy ellenségekkel, barátokkal, ügyfelekkel vagy alantasokkal vagy mivelünk elbánt; sohasem láttam szavát megmásolni, valamit kétszer, kétféle mód gondolni, elvetni vagy újrakezdeni!

Anyám ott ült még egy ideig maga elé nézve a homályban. Tűnődő, de nyugodt volt arca, láttam, egy lázadó vagy ellenes gondolat sincs benne azzal szemben, amit hallott. Grószinak igaza van! – gondoltam én is, nyugodt, egyszerű meggyőződéssel.

Mi akkor még – anya, nagyanya és gyermek – olyan természetesen, híven, bizakodón tudtuk megérteni egymást. Tán nem is alázatosabbak vagy jobbak voltunk a maiaknál – csak egymással egyformábbak valahogyan.

Kis, régi pípes, magos sarkú cipőim, szalagos bebékalapom, fűzős, tünikes első nagylányruhám; istenem, hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevés-vevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb —, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…

Hegyes orrú, fényes cipőkben, szalagosan és tünikesen; a karomon bársonyneszesszer; a varróiskola felé tipegtem így, végig a Megye utca hosszán; s a félig hunyt zsaluk mögül utánam tűzött már loppal a figyelésbe élesedett asszonyszemek gáncsa, ítélete, jóslata vagy kedvezése: “Ni, a kis Pórtelky Magda!” – adták hírül csendes, harangszós deleken az öreg, rokon házak hunyorgó ablakszemei. Már számba vettek, már felavattak azok közé, akikkel foglalkozni lehet, aki beszéd tárgya lesz így vagy amúgy; lassan, óvakodva feljebb húzódott mögöttem egy-egy zöld redőnysor, és éreztem, hogy kapcsolódnak a sarkamba, derekam hajlása, szoknyám ráncai fölött, hogy tapogatnak végig e tekintetek, mint óvatos, kutató tűk horgai.

Ez ablakzugok homályából évtizedeken át így mérték fel a rejtező szempárok az idő forgását, értékeket, várható kapcsolatokat, új alakok színre lépését; az életet. Itt, a Megye utca hosszában kellett előbb elfogadtatni, megszoktatni magát újonjöttnek vagy gyereksorból kinőttnek, valamit szándékolónak ebben a világban, a Hajdúvárostól a Várkert útjáig végig. Ez volt, ennyi az én világom, és tán belsőmben még most is ennek a színei és törvényei élnek még; de ma már tudom, hogy senkinek az ő világa nem tágasabb ennél. Csak más.

– Formás fruska, csepp lábú, táncos fajta! – pislogta utánam jóindulatúan a kedves Bélteky tánt ablaka az ormós, furcsa kőeresz alól. – Kis lyánykeble formája anyjáé; csak gömbölyödjék kicsit, töltött galamb legyen az a kis csirkenyak!

– Az orrocskája tövén ott a Pórtelky-göb – tűnődött a Reviczky mama, és felrándult féloldalt, mint egy megvonaglott váll —, bizony, a szája se kicsiny, de van benne valami furcsa. Mint egy hófehér képű cigánylyány, olyan! A szeme teszi…

– Bánik is vele máris! – feleselt ravaszul felhúzott, hegyes szemöldökjeivel a Zimán Ilka vén, megsüllyedt sarokháza, és mintha titkos malíciával integetett volna utánam a két sunyi ablak vagy asszonyuk óvatos szemei. – Na, ügyeske máris, csak azt mondom, jó vér, eleven – nem hamvába holt —, igazgatja utána sebten, hogy dicséretképp is fordíthassa, ha netán besúgnák grószinak valahogyan.

Mert őtőle tartott mindenki itt, félték és tisztelték, s mi, az övéi tudva és hálásan éltünk e jóval, amit – tekintélyt, jelentőséget – ő árasztott ki ránk, az élete, esze, gőgje, vagyona vagy okos viselkedése. Hamar eszméltem én rá az élet ilyen apró összefüggéseire, amik közt majd boldogulnom kell. Erős, uralmon álló, semmit nem érzelgő fajtából nőttem ki, és életre, elevenkedésre való volt minden tehetségem. Gyerekkortól hallott rokoni kapcsolatok, nemzedékes, családi haragok vagy lekötelezettségek szövedéke a kisujjamban volt szinte, és ösztönszerűen rezgett benne a köszönésem hangjában, kimérte a fejbólintásom mélységét.

– Jó napot! – mondtam kifogástalan nyájassággal, de hivatalszerű éllel nyújtva meg a szót, mikor a fiatal Vodicska szokás szerint mélyen és lendítve emelte gömbölyű, városias kalapját; de látnia kellett, hogy épp akkor elmosolyodva, félrehajtott fejjel, könnyed bizalmasan intek át a túlsó oldalra valamelyik “megyei fiú” köszöntésére. “Jó napot!” zengett vissza bensőmben saját hangom, míg bíráltam, helyesen volt-e; és egyszerre eszembe tűnt az ő “Kezét csókolom!”-jának furcsa, becéző, mókás, kedveskedő vagy gonoszkodó, bizalmas árnyalata. “Na nézze meg az ember!” – lobbant arcomba hirtelen kislányméreggel a vér. “Ez a jöttment-fajzat!”

Ez már a Megye utcán túlról, külső, szomszédos világból való volt. A Várkerten, a rengeteg uradalmi parkon túl vannak az újmódi, cifra, kőtornyos tisztiházak, ahol a gróf emberei laktak; intéző, tiszttartó, ispán, egyéb. Idegenes nevű, ki tudja, honnét szedődött, ismeretlen múltú famíliák; némelyikről úgy tudtuk, a szépapját kályhafűtőből, lovászból, miből emelte fel a kegyúri szeszély. Ennek a Vodicskának az apja még, az öreg inzsellér, olyas játszótársféle volt, mondják, a grófok mellett; az úrfiakat az ő szorgalmával ösztökélték tanulásra. Együtt járt velük azután külső országokban is, és máig okosan megtartotta ezt a félbaráti kapcsot. Tudtam, hogy a maga körében sokra tartják ezt a vén rókaképűt, az inspektor maga is kedvére jár – és az uradalom mindenféle földosztó, vadvizes tereket lefoglaló huncutságait csak az ő agyafúrtsága tudja keresztülhajtani. Majd folytatja, lám, a fia; ügyvédi vizsgáról jött haza, és már az uradalom ügyésze. És most végigmutogatja a Megye utcán új divatú keménykalapját, fényesre kent finom cipőjét, selyem nyakkendőjét. Nekem ugyan… Nézze meg az ember!