Margit Kaffka - Színek és évek

Wagner tánt iskolájában a tandíj egyforma volt ugyan szegénynek, gazdagnak – de a kis “polgárlányok”, az iparosok és boltosok gyerekei “gné-é-édige frá”-nak szólították őt, mi pedig “tanté”-nak. A német beszéd kötelezőnek volt hirdetve, és a tánt szigorúan feddette a parancs ellen vétőt. “De hogyha nem tudunk?” – szabadkoztak a Magyar utcai csizmadiák lánykái. “Akkor meg kell kérdezni, hogy mondják ezt vagy azt!” – “Hogy kell kérdezni?” – így: “Wie sagt man das deutsch?” Ebből az lett, hogy a kérdést lassanként megszoktuk elébe tenni, beleszúrni minden mondanivalóba; egész történeteket meséltünk el így: “Osztán, vizakmandaszdájcs, amúgy…” És ez elég volt mentségnek, ha megintettek a magyar beszédért. Csak a sváb lányok, néhány módosabb parasztnak a gyerekei beszélték szabadon a maguk vontatott, csúnya szójárását. Néhányunknak, szerencsére, a családunkban hagyományos volt kicsit a német szó – s egy-két szepességi cselédleány. Most sokszor olvasok német könyvet. – Egyebekben azért törődött a nevelésünkkel is Sophie tánt; egyszer én nagyon összepajtáskodtam egy Nagy Marissal, akinek kötélverő volt az apja; a tanítónő akkor külön behívott magához, és megmagyarázta, hogy ezt abba kell hagynom – nincs jövője, egy Pórtelky kisasszony, kilépve a világba, úgysem folytathatná az ilyen barátságot, és ebből kölcsönös fájdalom és sértődés származna, ha később szakítnók meg. Ma mindenki helytelenítené az ilyen felfogást, de én hiszem, hogy az akkori idők szerint igaza is volt. Okos nő volt, és ismerte a viszonyokat itt, Klári anya egyszer-kétszer gardírozta a lányait bálokon és felváltva a többi szereplő asszonyok is. Ezzel nagyon lekötelezték.

Akkor már a papok gimnáziumába járt a két fiú is, de otthon, a kertben s az ólak körül, zavartalan éltük világunkat gyermeki módon egy ideig még. Mindig fiúk közt voltam – a két miénkkel meg a szomszédnéival; s a bábuimmal nem is igen szerettem játszani. Csak varrtam nekik nagy, cifra kalapokat és divatos báli ruhát, amilyet Klári mama hozatott Bécsből akkoriban. Felöltöztettem – de aztán otthagytam őket, és mentem a fiúkkal.

Később egyszer egy estére megint nagyon élénken emlékszem.

A kertre szolgáló régi konyhaházban aludtunk mind a hárman akkor még, egy kedves, öreg szobában, ahol minden régi időkre, a nagymama fiatalságára emlékeztetett. Ez a külön épületrész – mondták – már háromszáz éves is lehetett; vastag falú, alacsony ház, szemöldökös ablakokkal és feketült, vastag fenyőgerendákkal az alkóv mennyezetén. Balra a konyha nyílott, s a pitvarban volt egy régi tűzhely, szabad kéménnyel. Milyen világosan emlékszem a mi szobánkra! Ide hordtak az utcai felső házból minden kimustrált darabot – itt állt a grószi üveges almáriuma a belülről kiragasztott, tüllfodros kotillionordókkal, régi híres bálok emlékeivel. Itt lógtak a fakult, aranyrámás, krinolinos pasztellek s az ócska, piros brokátfüggönyök egy hajdani falusi vendégszobából. Öblös hátú, nagy ágyaink voltak, amikben néha kopogott a szú; és horpadt, rézveretű, hasas fiókú szekrények meg egy keresztlábú, ormótlan tölgyfa asztal, amit megmozdítani se bírtunk. Ezt tartották legrégibb darabnak a családban.

Már akkor eltűnődtem néha ezeken, és szerettem végigképzelni, hány régi, régi asszony keze érinthette a terítők rozsdavörösre fakult bársonyát; kik ültek a magos cifrájú székeken és a keshedt, vén ottománon. Ez a szoba pedig minden időben a Zimán-féle gyerekek otthona volt, és vagy húsz évvel mielőttünk Klári mama éppígy aludt itt a három testvérével, éppúgy rosszalkodtak, és ő is térdepelt kukoricán, mikor egyszer szurkot tapasztott a Marika húga varkocsa alá, mert doktorozást játsztak, és ő sokszor látta, hogy grószi piócát rak fel a beteg parasztoknak. Így, régi holmik, emlékek, adomák, hogy összetapasztják a családot – mennyire megéreztetik, hogy csak folytatói vagyunk az előttünk élt életeknek; és mindez valami nagy biztosságot jelent: ahogy ők, mi is csak megleszünk!… Most megint az én három leányomra gondolok. Azok lába alól kihúzódott ez már; valahogy nagyon is hirtelen változott meg most a világ.

Vajon Klári mama is érzett tizennégy éves korában ilyen megzavaró, idegenszerű nyughatatlanságokat? – gondoltam akkor. – Sőt grószi is, a szigorú és komoly nagyasszony, ő is elpirult-e a halántékáig egy-egy furcsa gondolatra, és szégyellte magát néha a sötétben? Előrehajolva ültem akkor az ágyban, a vánkosaimra könyökölve, és néztem, hogy önti el a kert holdfénye kékes derengéssel az alvó szobát. Odakinn a Hajdúsarkon tizenegy órát jelzett az éjjeliőr dallamos, rezgő sípszava.

A felső házban most zongora szól, csárdást táncolnak a nagy vizitszobában, s az anyám, gyönyörű, viruló asszonyanyám ott ragyogtatja nagy, teli szépségét. Nincs is más asszonynép körülte, csak Ilka néni s a két sovány, jókedvű Reviczky unokahúg; hanem férfi vendégek, négy-öt fiatalember is minden este, és mind mamát veszi körül, és lesi, kívánja; neki beszélnek és felé fordulnak minden mozdulatukkal. Milyen kedves ő mindegyikhez erőlködés nélküli, biztos, egyszerű módján. Hisz még mindig hét vármegye híres, legszebb asszonya! De vajon eljött-e ma Széchy, akit szeret? Utánanyúl-e a kezének békéltető, hanyag, nembánom-mozdulattal – megszokott biztos, gúnyos vagy alattomos vággyal – a zongora sarkán át, vagy az albumos asztalka felett; ahogy meglestem egyszer? És félrevonul-e vele mama a sarokdíványon, izgatott, heves, haragos suttogásra fojtott szemrehányással, türelmetlen szerelemmel?… Lám, ott a felnőttek külön, előttünk titkolt, igazi élete folyik; a szerelem, ez a legfontosabb dolog, mert erről beszél mindenki, felélénkülő arccal, mohón vagy kíváncsian. “Minket, gyerekeket kizárnak, és mellőznek mindenből a nagyok!” gondoltam lázadozva, és minden átmenet nélkül a dobostorta jutott eszembe s a málnafagylalt, amit ott körülhordanak, és mi abból se kapunk. Félig gyerek voltam még és félig leány.

– Sándorka! – szóltam át hirtelen a szemközti ágy felé, csak mert tele voltam belső zavarral, és szólnom kellett valakihez. – Sándorka, alszol?

– Nem! – hangzott váratlanul rögtön.

– Miért nem?

– Csak!

– Ne mafláskodj! Miért?

– Mikor imádkoztam este, ott, ahol ezt mondjuk: “Ott ül a mindenható Atyaúristen jobbja felől”, hát nagyon elfáradtam a térdeplésben, leereszkedtem, és sarkomon guggoltam. Most mindig arra kell gondolni, hogy ez az imádság érvénytelen.

– Ó, te buta! – mondtam hirtelen támadt, érthetetlen haraggal. Hogy lehet egy tizenkét éves fiú olyan ostoba!

– És nem csak ezért! – akadozott az öcsém félénken tovább. – De… szeretnék korán felébredni reggel. Mikor Zsuzsi a cipőkért jön.

– Mit akarsz?

– Magduska, ne mondd senkinek! Csabáék egy varjút fogtak ma Kallós Janival, ott van a borító alatt a színben, és annak holnap ki akarják szúrni a szemét. Én szeretném kiereszteni.

Megdöbbentem egy kicsit, és elgondolkoztam. A Csaba mély horkolása hallatszott.

– Jól van – mondtam később —, én felkeltelek korán, és segítek neked, de te meg vigyél fel engem a szénapadlásra, ahol a titkos szobátok van.

– Milyen szobánk?

– Ne tedd magad, te sunyi! Te is tudod, hol őrzitek a kulcsát. Ott van a mama ócska zongoratokja, abban rendeztétek be a szobátokat, és oda nem akartok lányt beengedni. Csak meg ne mondjam anyának, mit csináltok ott.