Margit Kaffka - Színek és évek

A közülünk való férfiak azért is bőrkamásnit húznak, bokros nyakravalót viselnek és puha, könnyű kalapot; és szegletes, gyors dobással kapják le hirtelen, frissen, atyafiságos játszópajtási örvendezéssel: “Csókolom a kiskezed, Magduci!”

A fajtámat – az én erős, magát felszínen tartó, tekintélyes, szép famíliámnak minden vonását, erejét én büszkén éreztem frissnek, töretlennek önmagamban még. Éppen csak hogy én öntudattal tudtam már, felszámoltam magamban sok olyat, amit anyáim csak sejtve találtak el még. Az asszonytudományt legfőképp. Tükör előtt állva néha sokáig lestem, ámulva figyeltem az arcom egy-egy új vonalát, magától jött, beszédes kifejezést, egy szép fejmozdulatot; de aztán megjegyeztem és felhasználtam – számon tartva, mint hasznos fegyvereket. Néztem az anyám nagy, teljes, fokozhatatlan és egyszerű szépségét, és nem hangolt le. “Én megint másféle leszek!” – gondoltam. A lényem egészben elevenebb volt, mozgósabb, összetettebb, nyughatatlanabb. Mintha egyszer, utolszor, bennem virágzott volna ki még a mi ősi asszonyosságunk – elevenkedésre, örömre; de már zavarokra is és változások elé. Elnéztem mozgékony szájam szokatlan vonalát, orrom vékony, lihegő cimpáit, ahogy elvékonyult, megfinomult felettük az apáim sasos, kemény horga; a rakoncátlan, ördöngös, sötét hajak göndören repdesték körül a fejem, és tudtam: a szememmel azt tudok, amit akarok. Éreztem, hogy énrám sokáig lehet nézni unalom nélkül, hogy ritkán vagyok kétszer egyforma, és hogy sok-sokféle szó kellene, hogy valaki leírjon engem.

Az anyám élete előttem folyt – szerettem, és büszke voltam rá. Éreztem benne a bátor fitymálást; a szép, erős, lesett és irigyelt – titokban gáncsolt szabadosságot. Nekünk lehet! Híres Zimán Klára végigkocsikázhat vasárnap, parfümös mise előtt, a vén nábob, Bojér négylovas batárján; nyílt jelüzenetekkel kötődhet az ablakából úgy tréfaképp a fiatal megyei jegyzők szemközti hivatala felé. Tavaly fényes délben hordta neki, a Széchy félbolond versifikátor inasa, naponta a drága kaméliákat – leste, tárgyalta a fél város. És most, hogy annak vége – senki se láthatott rajta bánatot, csak gőgös, hetyke haragja van, nagy fennszós jókedve, könnyedén kerít minden ujjára újat. Soha olyan legényjárás nem volt a házunkban eladó lány idején se! – mondogatta néha grószi komolyan, de ellenvetés nélkül. A külországi iskolákból hazakerült Telekdy fiú, ez a borotvált képű fiatal fantaszta szokott oda legutóbb nagyon. Egy reggel, fényes nyári délelőtt, valami mulatásból jövet, egyszer csak beállított a Bankó teljes bandájával az udvarunkra, s a konyhaház eresze alá állította fel a cigányokat. “Húzzátok, a gyönyörűségit, megérdemli az ilyen világszép asszony, mikor rántást kever a patyolat kezével!” Úgy látom ezt! Piros meg sárga rózsák feseltek épp, a nagy virágágy üveggolyós karói izzón tüzelték vissza tarka színeikkel a déli nap hevét, a kertkapu felől malacok sivítoztak éhesen az ólban, és szállt az érett málna erjedt aromája, s a szemétdomb fülleteg, meleg párái reszkettek enyhe hullámokban a forró levegővel. A banda húzta a fagyalbokrok előtt; Telekdy az ajtófélfát támasztva fordult mámoros, csúnya, kellemes arcával, mohó szemeivel egyre az anyám léptei után, aki könyökig tűrt fehér karját csillogtatva, zsörtölődve, kacagva, kipirultan sütötte a pogácsát. “Ma erről fog beszélni mindenki!” – gondoltam izgatott örömmel. A Megye utca szeme rajtunk! De így jó – minekünk szabad! Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet. Szépen a szerelmet!

Mert én ismertem azóta sokféle, más vidékről való embert, de úgy hiszem, sehol a föld kerekén nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn, búsan, szilajon és parádésan élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták hajdanában. Az azóta való emberek többet tanultak, tudnak minden tudományból, de eldurvultak ebben. Kertelő szavaikon mindjárt átüt a nyers és kíméletlen, egyszerű kívánás – a színháziasságuk meg esetlen szavaló póz —, büszkételen, csúnya macskaepekedés, vagy a nőmegvetés nyegle és hazug, szégyenlős időtlensége. Egy szép, finom kultúra veszett ki az idővel – mondanák modernül —, az asszonnyal bánás művészetét nem érnek rá megtanulni manapság! És elfeledték, mennyire felér a szerelemcsata sok gyönyörű, tomboló, dacos és keserves virtusa azzal a “cél”-lal, mely magában közönséges és kiábrándító.

Sehol annyi színe-illata nincs a szónak, nincs annyi hátmegette, ha kurtán és jelentőséggel ezer fojtott érzésből kipattan; sehol nem rejtezik olyan szép gőgbe a bánat, sehol az emberek úgy egy életet áldozni, egy-egy percnyi felülmaradásért nem tudnak, mint itt akkor, az ősi lápvidék, a megbolygatatlan nádak-erek kerítette tájon. Láttam egyszer esti félsötétben az anyám arcát, szája gőgös összerándulását, mikor a fiatal Telekdy karja alá fűzte tüntetően kezét valami séta vagy uzsonna után hazajövet; mert Széchy akkor, hogy hónapok óta nem lépte át a küszöbünk, csak úgy, hirtelen szándékkal egyszer megint haza akarta kísérni. “Igen – gondoltam lobbanó felindulással —, egy ilyen pillanat sok mindenért megfizet!”

– A férfiak majd mindig visszajönnek – mondta akkoriban grószi. – Megpróbálják; nem nyughatnak bele, hogy az asszony is felejthetett azóta. De az ilyen újrakezdésben soha sincs köszönet!

Értett ő az ilyenekhez, okos fejében egyre forgatta az élet e furcsa játékait, melyek legfő értelme és magyarázata tán. De foglalkozott itt a szerelmesek dolgaival mindenki. Ők a nap alatt jártak, szem előtt, ügyük közös ügy volt, megbeszélt, nótába fogott; részvét volt a megszólásban is, tisztelet és szimpátia a részvétben irántuk, mintha színpadon játszanának, félig tán a figyelő szemek kedvéért. Volt valami parasztos ebben; de az egész úri módi, úri beszéd is mai napig közel áll itten a parasztéhoz, csak még tarkább, virágosabb. Nekem néha most is nehezen esik a könyvek módján fűzni a szót, pedig a könyvek nyelve is – mondják – e tájról került. Sok dali parasztlegényt láttam itt életemben olyan-olyan jó kiállásút, betyáros tempójút, lobbanó szeműt, magatudót, csak ruhát kellett volna cserélnie valamelyik fiatal szolgabíróval. Tudom, e vidéken termett mindig a legtöbb nóta: és sehonnét annyi igric, verselő, literátus, híres ember nem került, mint a mi vármegyénkből minden időn. így olvastam is ezt valahol. És mostanában sokszor elnéztem a nagy homlokú, elborult szemű, félvak poéta lecsüggesztett fejjel búsuló kőszobrát, ahogy pár éve üldögél ott ráccsal körülvetten a nagypiac akácos, lombos sarkában. Idevaló volt az is, és nekünk közel vérrokonunk.

Hogy elkalandoztam, lám, öregasszonyos módra… Eszembe jut most, hogy akkoriban réges-régi, gyerekleány voltommal tudtam így eltűnődni, ábrándozásba felejtkezni, mint most, az életem csendes, őszi napjain. Csakhogy akkor még a jövendő életen, mint most az elmúltakon; tán akaratlan éppúgy kiszínesítve hittel és képzelettel. A közbeeső időben benne voltam az életben, nem néztem jobbra-balra, csak mentem át a dolgokon, mint valami zavaros áradattal birkózva – vagy fennlibegve egy ideig ficánkodó jólétben a napos szinten. De mintha akkor, legkezdetben, igazabb és belsőbb életet éltem volna.

Le-leszabadultam még néha a régi gyerekszobánkba, a nagy, szuvas gerendák, százéves bútorok, a krinolinos képek s a furcsa kotillionfigurák közé. Oly különös volt itt néha a csend! A két fiút megkávéztattam már, iskolába zavartam basáskodó jóakarattal. Hogy kinőttem közülük! “Áspis!” – sziszegte még felém Csaba néha dühösen; de az iskolapajtásai közt már hencegett velem, mert a gimnáziumi paptanárok előre köszöntek nekem a templom sarkán, miséről jövet. A zongoratokbeli “szobát” sem háborgattam többet, és néha le-lecsentem a vendégek asztaláról egy-két igazi cigarettát neki. “Nesze, te gézengúz!” – ütöttem hátba, hogy megbéküljön. És Sándorkának szóltam: ha elmennek, hagyja kinn nekem a könyveit.